Melis György emlékére

Létrehozás: 2009. november 27., 19:50 Legutolsó módosítás: 2009. november 27., 22:03

Elhunyt Melis György operaénekes; a Kossuth-díjas művészt, a Magyar Állami Operaház örökös tagját 86 esztendősen, 2009. november 27-én hajnalban érte a halál – jelentette a Magyar távirati Iroda. Forrás: MTI – Az Evangélikus Élet 2003/31. számában Gazdag Zsuzsanna készített az operaénekessel egy interjút, amit emlékére, a nekrológ után most újra elolvashatnak.

Melis György emlékére

Melis György (1923-2009)

Szlovák paraszti családból származott, csak ötéves korában tanult meg magyarul. A szarvasi evangélikus gimnázium után 1943-ban jött fel Budapestre, ahol először a Műegyetemre járt, majd 1945 és 1951 között a Zeneakadémián tanult. A Magyar Állami Operaházba Tóth Aladár hívta próbaéneklésre, amelynek sikere után ösztöndíjas lett. 1949-ben mutatkozott be, Bizet Carmen című operájában (Morales szerepében), majd a Don Pasqualéban Malatesta doktort énekelte. Még abban az évben magánénekes lett. Wagner műveinek kivételével az operairodalom szinte minden jelentős baritonszerepét elénekelte, közel 70-et. Énektudása mellett színészi tevékenysége is elismert.

1988-ban alapította saját díját: a Melis György-emlékplakettet évente adják a legszebb, legtisztább magyar kiejtésű énekesnek. Két évtized alatt csaknem húsz művész vette át az elismerést. 1989 óta az Operaház örökös tagja. 1991 decemberében ünnepelték kétezredik operai fellépését a Così fan tutteban.

Szerte Európában és a tengerentúlon is (Egyesült Államok, Mexikó) nagy sikerrel vendégszerepelt, legnagyobb külföldi sikereit Mozart Don Giovannijával aratta.

Melis György dalszínházi tagságának 60. évfordulója tiszteletére három héttel ezelőtt rendeztek ünnepséget a Magyar Állami Operaházban; a gyengélkedő művész ezen már nem tudott részt venni.

Pótolhatatlan veszteség

Melis György halálával hatalmas veszteség érte a magyar operajátszást – mondta el Marton Éva operaénekes az MTI-nek a pénteken elhunyt művészt méltatva. Felidézte, hogy sokat dolgoztak együtt Melis Györggyel, a milánói Scalában például együtt énekelték először magyarul Bartók Béla operáját, A kékszakállú herceg várát. Hangsúlyozta: nagy művészként tisztelte Melis Györgyöt, akitől barátságot is kapott. „Az utóbbi időben kicsit visszahúzódott, mert készült a másvilágra” – fogalmazott Marton Éva.

Szinetár Miklós, a Magyar Állami Operaház volt főigazgatója úgy fogalmazott, hogy a dalszínház nem pusztán falakból áll, hanem emberekből. Mint mondta, az intézményt olyan „oszlopok" tartották, mint Osváth Júlia, Simándy József és Melis György. Utóbbi halálával egy nagy oszlop dőlt ki az operaház falai közül – mondta Szinetár Miklós, aki hozzátette: nem biztos abban, hogy Melis Györgynek lesz méltó utóda.

„Szomorúan és mély megrendüléssel értesültem Melis György haláláról. Minden operaszerető emberrel és valamennyi tisztelőjével közösen osztozom a család fájdalmában” – írja közleményében Bajnai Gordon miniszterelnök.

„Melis György nem mindennapi tehetséggel alakította szerepeit. Hatalmas munkabírását, zsenialitását és a zene iránti elkötelezettségét mutatja, hogy az elmúlt 60 évben az ő alakításaihoz kötődött az Operaház bemutatóinak csaknem a fele. De nemcsak a színpadon volt hiteles, hanem az életben is. Közvetlenségének, nyíltságának és személyes varázsának köszönhetően a zenén túl a szellemi- és közélet nagyságai közé emelkedett. Az Operaház fennállásának 125. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen még Melis Györggyel együtt köszönthettük a nagy múltú intézményt. Szomorú, hogy ugyanebben az évben kellett távoznia közülünk. Páratlan életmű, páratlan élet volt az övé, aminek során tízezreket tanított és szórakoztatott. Számtalan felejthetetlen alakításával méltán foglalta el az őt megillető helyet a világ zenetörténetében, és ezek révén örökre megmarad a zeneszerető magyar közönség emlékezetében. Személyében a magyar kultúra és a világ operajátszásának egyik legmeghatározóbb alakjától veszünk most búcsút” – áll a kormányfő közleményében.

*****

Nem élhetek muzsikaszó nélkül – Korábbi interjú Melis Györggyel az Evangélikus Életben

Frici, a pulikeverék barátságos farkcsóválással fogad Melis György operaénekes óbudai házának kapujában. A nyári melegben is hűs ház teli van egy szerepekben gazdag, hosszú életpálya emlékeivel. A falakon Kodály Zoltánról készült festmény, fotók, az 1998-ban kapott Magyar Örökség Díj, valamint Szarvas város díszpolgári oklevele fogadja a belépőt. A Magyar Állami Opera-ház magánénekesével a Szarvas melletti Csipkár tanyáról induló életútról beszélgettünk.

– Operaházi szerepein vagy akár a Zenés Tévészínházon keresztül sokan ismerik Melis György szépen zengő baritonját. Azt azonban nem mindenki tudja, hogy indulását az evangélikus egyháznak köszönheti.

– Igen, egészen pontosan Bartos Pál nagytiszteletű úrnak, a szarvas-újtemplomi gyülekezet lelkészének, aki 1914–1942 között szolgált itt. Ő biztatott arra, hogy az énekesi pályát válaszszam. Amikor jeleztem, hogy ennek anyagi akadályai lennének, kétszázötven pengőt szerzett (ez ma körülbelül háromszázezer forintot ér), hogy ily módon támogasson. Ezen felbuzdulva az országgyűlési képviselőnk is megszavaztatott a Parlamentben ugyanennyit, így meg tudtam kezdeni énekesi tanulmányaimat. Az egyházzal való kapcsolatom később is megmaradt. A felkéréseket mindig elvállaltam, legyen szó akár a katolikus, a református vagy az evangélikus felekezetről. Járok templomba, fizetem az egy százalékot. Számomra ez magától értetődő. Ebben nőttem fel, nekem ez természetes. Nem vagyok az a fajta „mellveregető hívő”, aki mindenhol a vallásosságát fitogtatja. A mindennapokban Jakab levelének útmutatását igyekszem szem előtt tartani, amely arra figyelmeztet, hogy a hit cselekedetek nélkül meddő.

– Ha már hitről és egyházról beszélünk, hadd kérdezzem meg: tehetségét is Istentől kapott talentumnak tartja?

– Nézze, mint minden pályára, így az éneklésre is születni kell. Szükséges hozzá persze egy jó nagy adag szerencse is, de aki csak ezzel számol, az nem viszi sokra. Az azonban tagadhatatlan, nagyon sokat jelentett számomra, hogy olyan világnagyságokkal találkozhattam, mint az Operaház egykori rendezője, majd később igazgatója, Nádasdy Kálmán vagy Tóth Aladár zenekritikus, akit 1946-ban bíztak meg az intézmény vezetésével.

– Mindabban, amit elért, minden bizonnyal jelentős szerepet tulajdoníthatunk az Ön személyes hozzáállásának is. Egy korábban adott interjúban azt mondta: „Működésem három alapkövetelményének tartom: tisztán énekelni, szépen beszélni és meggyőzően játszani. A három szervesen összefügg.”

– Azt gondolom, hogy egy előadóművész akkor álljon színpadra, ha közlendője van, ha valamit át akar és át is tud adni a közönségnek. Az biztos, hogy az éneklés alfája és ómegája a szövegérthetőség, továbbá mindig felkészültnek kell lenni. Én személy szerint úgy tanultam a szerepeimet, hogy zongorával magnóra énekeltem őket, majd az elkészült szalagot annyiszor hallgattam meg, amíg minden a fejemben nem volt. „Magolás” nélkül nem megy! Pontos, biztos szövegtudásra van szükség ahhoz, hogy az előadásban minden természetesnek tűnjön.

– Hogy a művész úrnak pályája során valóban sikerült a szövegérthetőséget szem előtt tartania, annak ékes bizonyítéka a szép magyar beszédért járó Kazinczy-díj, amelyet az elsők között kapott meg.

– Talán azért jelent nekem olyan sokat ez az elismerés, mert szlovák családból származom. Ötéves koromig csak tótul beszéltem, aztán gyorsan meg kellett tanulnom magyarul, hogy be tudjanak íratni az elemi iskolába.

– És innen „egyenes út” vezetett a Zeneművészeti Főiskolára?

– Nem egészen. Mint azt már említettem, Bartos Pál lelkész úr terelgetett az éneklés felé, én magam azonban először építészmérnöknek készültem, 1943–44-ben a Műegyetemre jártam, csak ezután kezdtem el a Zeneművészeti Főiskolát.

– Az énekesi tanulmányokat pedig számtalan szebbnél szebb szerep követte Anyegintől Falstaffig, Figarótól Petur bánig. Volt köztük olyan, ami különösen is a szívéhez nőtt?

– Nincs kedvencem, ha erre gondol. Pontosabban mindig az volt a legkedvesebb szerep, amire éppen készültem.

– Bizonyára még most is sok felkérést kap.

– Ma is megkeresnek ugyan egy-két szerepajánlattal, ám már nem sokat vállalok. Július 2-án voltam nyolcvanéves, tudomásul kell vennem, hogy közeledik az elmúlás, át kell adni a helyet a következő nemzedéknek. De nem panaszkodom, mert panaszkodni soha nem szabad. Az én koromban már gyakran előfordul az, hogy valaki visszatekint az elmúlt évekre, és felteszi magának a kérdést, volt-e értelme az életének. Engem megvigasztal az a tudat, hogy a pályámmal a hazámat szolgálhattam, és azt hiszem, sikerült úgy élnem, hogy senkinek ne ártsak. Úgy érzem, hogy „hasznossá” lehettem, és tudtam adni valamit az embereknek.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben