Kulisszatitkok: Megmutatjuk a készülő Sztehlo szobrot!

Egy eldugott kis faluba igyekszem. Szentendre előtt Pomáz felé fordulunk, majd a hegyek közé, balra kanyarodunk, és nemsokára Csobánkára érünk. A gondos útleírásnak hála, pár perccel a megbeszélt időpont előtt érünk a Kőfaragó utcába. Itt készül a gyermekmentőként ismert Sztehlo Gábor, evangélikus lelkész köztéri szobra, amelyet a tervek szerint szeptemberben, a lelkész születésének 100. évfordulóján állítanak majd fel a Deák téri templom előtti téren.

A kapu nyitva áll, barátságos hely, farkát csóváló, ugatós kutyával. A házigazdák kedvesen üdvözölnek: Markolt György szobrászművész lakik itt, ő segít a Mesternek, és műtermet biztosít az alkotáshoz.

 
Markolt György

Aztán jön Vígh Tamás. Szalma kalapját lengetve leveszi, kezet fogunk. Első látásra is már igazi művész embernek tűnik.

 
Vígh Tamás

A műterembe tessékelnek, fotózni kezdem az alkotást. A monumentális szobrot látva, pár perc után gondolatok fogalmazódnak meg bennem. Egyelőre az eredeti szoborral megegyező gipsz másolat van készen. A szobor fekete kőből készül majd. Ebből a talapzat már ki van faragva, épp egy kőfaragó műhelyben csiszolják, fényesítik. A többi rész még a megvalósulás előtt áll. De a gipszet látva is egy monumentális és mondanivalójában már első ránézésre is megkapó szoborral szembesül a néző.

Éles vonalakkal szabdalt, a fenyegetettséget, a bántást, és erőszakot jelképező vonalak között azonban, mint egy magba záródva, ott a figurális rész: Mózes táblák a lelkész nyakában, Luther kabátja lebben, ölelésre készen, kezével lenyúl a hozzá igyekvő gyermekek felé, és magához vonja őket. Védőn, a zord, szorongató és gonosz sarkak ellen, óvja, azoktól fedezi őket.

„Személyes érzéseimet szerettem volna kifejezésre juttatni” – mondja az alapkoncepcióról a Mester, aki maga a Sztehlo Alapítvány egyik alapító tagja. Öccsét annakidején Sztehlohoz vitte, hogy menedéket nyújtson neki. Innen személyes kötődése.

Sztehlo iránti tiszteletét a Bécsi kapu téri (budavári) Evangélikus Gyülekezet oldalfalára elhelyezett Sztehlo reliffel (1986) már kifejezte az evangélikus lelkész iránt. Amikor az Alapítvány azonban felvetette az emlékév ötletét 1909, maga ajánlotta, hogy szívesen megvalósítaná egy régi tervét: szobrot állítana a lelkésznek. 2007. szeptemberében fogott hozzá Markolt Györggyel a tervek kidolgozásához. Vígh Tamás nem kér honoráriumot a szoborért, de ennek ellenére tetemes összegbe kerül a megmunkálás.

„Lehetett volna szépen redőzött, klasszikus szobrot is készíteni, realistán, egy arcot, egy termetet, úgy, ahogyan Sztehlo Gábor kinézett – magyarázza. – Régi fotók alapján életre kelthetnénk őt így is, de azzal az egész ember élete és tettei sikkadnának el, márpedig Sztehlonál ez a lényeg. Én azt szeretném, ha ennek a szobornak láttán az emberek a valódi értékek felé fordulnának. Mai világunkban az embereket újra rá kell ébreszteni arra, mi történt annakidején, a világháborúban, milyen rettenetes volt a Holokauszt. Elgondolkodtatni szeretnék, nem egyszerűen csak eléjük tárni valamit.”

A szobor bőséges teret képez magának, minden apró részlet fontos a talapzaton is. Ugyanakkor a kifejezés benne erőteljes, hiszen nem egyszerűen ábrázolja, hanem maga jelenti azt a tartalmat, amiről szól.

 

 

 

 

„Azért nem hajlított fémet választottam a szobor alapanyagául, mert nem állna ennyire sziklaszilárdan. A kő a vészt kifejező bántó és sértő éleivel és a benne lévő lágy és puha vonalakkal egyszerre tudja kifejezni a rossz és a jó találkozását, egymásra hatását, konfliktusát. Érdekes volt, hogy a szobor elbírálói felróttak, hogy esetleg balesetveszélyes lehet a köztéren, de ezt a romboló, erőszakos erőt csak így lehet kifejezni” – véli Vígh Tamás, aki a teremben lévő kis maketthoz vezet, amely mintául szolgál a szoborhoz.

Markolt György teával kínálja a Mestert, közben az alkotás hogyanjáról, a további munkáról kezdenek beszélgetni.

 

Érzem, nem ez lehet első közös munkájuk, ezért rákérdezek, mióta dolgoznak együtt. Kiderül: 2006-ban szintén közös munka eredménye volt Budapesten, a Roosevelt téren, az MTA bal sarkánál álló I. Tóth Károly – akadémiai 56-os emlék című szobra. Erről a közös emlékről egy kis szobor is tanúskodik, a műterem egyik sarkában. Megmutatják:

Aztán a Mestert arról faggatom, miért épp ebben a kis faluban alkot: neki magának a várbazárban volt műterme, de ezt némi kárpótlás fejében elvették tőle. Aztán Visegrádon vett egy kis vályogházat, most ott dolgozik, de Markolt György műterme közelebb van fővárosi otthonához, ezért jobb itt készíteni a szobor nagyobb elemeit.

A Mester azonban most, hogy készen van a gipsz szobor, a figurális elemek kidolgozását kezdte el, a fekete kőből.

VÍGH TAMÁS

Vígh Tamás szobrász 1926-ban született Csillaghegyen. 1945-46-ban hajógyári munkás, 1946-tól a Képzőművészeti Főiskola hallgatója, Ferenczy Béni tanítványa. 1975-1986-ig tanár a Képzőművészeti Főiskolán, 1986 és 1990 között a Képzőművészeti és Iparművészeti Szövetség elnöke. 1992 óta a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

Főbb művei:

Ferenczy Béni (portré, 1953)

Katona József (emlékmű, Kecskemét, 1960)

Három táncosnő (Székesfehérvár, 1964)

Magvető (dombormű, Debrecen, 1965)

Három harsonás (zuglói posta, 1967)

Szeretet (épületplasztika, Komárom, 1968)

Partizán emlékmű (Karancsberény, 1970)

Bartók Béla (portré, 1970)

Életfa kompozíció (emlékműterv Erdély Miklóssal, 1972)

Radnóti, Petőfi (Margitsziget, 1970, 1973)

Nagy László (Ajka, 1980)

Városalapító (Esztergom, 1980)

József Attila (Pécs, 1981-90)

Sztehlo Gábor (dombormű, Budai Vár, 1986)

Pilinszky (dombormű, Székesfehérvár, 1990)