Krizsán András: „Sokat köszönhetek a családomnak!”

– Hogyan tudtad meg, hogy neked ítélték oda az Ybl-díjat?

– Az Ybl-díjnak pontosan szabályozott eljárása van. Egyéni pályázatot kell benyújtani, amelynek tartalmaznia kell a javasolt személy építészi munkásságát írott és képi formában, különös tekintettel a kiemelkedő színvonalú alkotásokra. Kaptam én is egy felkérést, hogy adjam be a portfóliómat erre a díjra. Először ódzkodtam, nem voltam biztos abban, hogy már megérett számomra ez az elismerés. Nem is gondoltam komolyan a beadást, mert úgy éreztem, hogy vannak nálam erre érdemesebbek is.
Miután azonban egyik tiszteletre méltó mesterem biztatni kezdett ebben a dologban, újra átgondoltam, és az utolsó pillanatban beadtam az anyagomat. Azt kell, hogy mondjam, hál’ Istennek, mert utólag kiderült, nem volt kérdés az elismerés odaítélése.

– Milyen munkáid szerepeltek a portfólióban?

– Már több mint húsz év munkáit kellett sorba vennem, és büszkén mondhatom, hogy volt miből válogatnom. Szerepeltek benne többek között evangélikus egyházbeli munkáim is, hiszen az első pillanattól kezdve folyamatosan volt több egyházi megbízatásom, amelyeknek mindig örömmel tettem eleget.
Egyik komoly munkám az egyetem elvégzése után a Révfülöpi Evangélikus Oktatási Központ terveinek elkészítése volt, de a porrogi templom, a Vajda Péter utcai imaház, a Deák téri parókia műemléki felújítása, az Evangélikus Hittudományi Egyetem kollégiumának bővítése is az én feladatom volt, és ezek is szerepeltek az anyagok között. Emellett még más megbízások, önkormányzati munkák és magánmegrendelések is belekerültek.

– Elárulnád, min dolgozol mostanában?

– A legújabb munkám is épp egy evangélikus feladat, hiszen a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthonnak nyertük meg a titkos pályázatát cégemmel. A pályázatot arra írta ki az egyház és a szeretetotthon, hogy a meglévő ház mögött lévő egyik épület elbontásával tervezzünk az értelmileg sérültek számára új lakóotthont. Nagy szívvel és lélekkel álltam hozzá ehhez a feladathoz, amiben feleségem is – aki gyógypedagógus – sokat segített tanácsaival. Végül megnyertük.
A konkrét tervezési munka során azonban úgy alakultak a dolgok, hogy a szeretetotthon számára nyílt egy új lehetőség, hogy kedvező formában a Máriaremete úton, nem messze az eddigi otthontól, egy jó fekvésű, másik telket megvásárolhattak. Így most a programot átvittük erre a másik területre, ahol elképzelhető, hogy egy második ütem megtervezésére is sor kerülhet majd. A Bátori utcában megmaradna az idősek otthona, és az értelmileg sérült emberek otthona egy új telepre kerülhetne, így funkciójában szép együttest tudnánk kialakítani.

– Ez előreláthatóan mikorra jönne létre?

– A terveket idén kell elkészíteni, és a kivitelezés első üteme jövőre el is indulna. Terveink szerint két év múlva már használni fogják ezt a szép intézményt.

– Méltatásodban és a rólad szóló cikkekben is szerepelt, hogy Makovecz Imre tanítványa vagy. Ez a besorolás számodra mit jelent?

– Nagyon sokat köszönhetek neki, hiszen ő indított el a pályámon. Az egyetem elvégzése után nem sokkal felvételt nyertem a Kós Károly Egyesülés Vándoriskolájába. Ez akkoriban, a rendszerváltás időszakában indult. Újfajta mesteriskolai képzést jelentett, és az akkor működő nagyobb építészirodák alapították.
Ennek a vándoriskolának az volt a lényege, hogy a fiatal építészeket pályázati rendszerben kiválasztották, így egy-egy félévet tölthettek neves építészirodában, az ottani mesterek mellett, azok munkáin dolgozhattak. Ilyen formában kerültem Makovecz Imre irodájába. Szerencsémre több mint egy évet dolgozhattam itt, többek között Vincze László, Salamin Ferenc és Makovecz Imre munkáin. Így jutottam ki Sevillába, ahol részt vehettem a világkiállítás magyar pavilonjának építésében. A héttornyú pavilon bejáratán a siófoki evangélikus templomhoz hasonló, tollszerű szemek voltak. Ennek a deszkáit magam fűrészeltem, és így tevőlegesen is dolgozhattam az építkezésen. Imre bácsinak egyébként is az volt a módszere, hogy a fiatalokat odaküldte a helyszínre, hogy tapasztalatokra tegyenek szert.
Így jutottam el Pulára is, a Balaton-felvidékre, Bakonyaljára, a Művészetek Völgye kapujába. Ott egy rendezési tervet kellett készíteni, mivel az akkori polgármester nem kisebb építészre gondolt, mint Makovecz Imrére, ő pedig engem juttatott munkához. Megismerkedtem a falubeliekkel, a polgármesterrel, még egy házat is vásároltam ott, s máig tartó jó kapcsolatom alakult ki velük, sőt a település főépítésze lettem.
Talán ez az indíttatás terelt aztán abba az irányba, hogy egyre jobban próbáltam a szakmai figyelmemet az apró falvak, kistelepülések, a vidék építészeti és társadalmi problémái felé fordítani. Barátaimmal és ismerőseimmel megalapítottunk egy egyesületet, a Falufejlesztési Társaságot, amelynek elnöki tisztét is betöltöm.
Megpróbáljuk a perifériára szorult apró falvak, az intézményi és szellemi támogatottság nélkül magukra maradt települések ügyeit felkarolni. Már több mint hat éve ebben a témában a Magyar Építőművész Szövetséggel közösen szervezem és irányítom a Csütörtöki Iskola Faluszemináriumot, ahol meghívott előadók segítségével járunk körbe egy-egy témakört, mindenekelőtt az értelmes beszéd, a párbeszéd módszerével. 

– De a vándoriskolában is jelen vagy, immáron mesterként…

– Igen, ma már én is fogadok vándorépítészeket az irodámban. Megpróbálom nekik most én átadni azt a tapasztalatot és tudást, amelyet az évek alatt megszereztem. Emellett persze számos szakmai és közéleti dologgal foglalkozom, amely a vidékfejlesztéssel, kis településekkel, népi örökségünkkel függ össze.
Többek között ennek is köszönhető, hogy Somogyi Győző festőművész barátommal közösen megszületett egy nagyon szép építészeti könyv, amely A Balaton-felvidék tájba simuló népi építészete címet viseli. Ezt nemcsak mint szép könyvet és művészi albumot forgathatjuk, hanem példatárként is ajánlhatom mindenki számára, akik házat vesznek vagy szeretnének építeni ezen a tájon. Ebből a könyvből példát merítve megtudhatják, hogyan újítsák fel a régi parasztházakat, vagy hogyan építsenek új épületeket.

– Ez egyfajta életfilozófiát is jelent…

– Amikor egy épületet megálmodunk, megtervezünk, magunkba kell szívni azt a tájat és azt a környezetet, a meglévő helyi sajátosságokat, amelyek ennek a születő új épületnek az egyik összetevőjét kell hogy jelentsék. Magam is szívesen emlegetem Fernando González Gortázar mexikói író mondását, aki azt vallotta, hogy egy épületnek van anyja és apja is: az anyja a táj, a természet és az a környezet, ahová az épület kerül. Az apja pedig a tervező, az építész, aki megálmodja. E kettő dolog egyenrangúan fontos, és mind a kettő szükséges ahhoz, hogy egy tájba simuló szép épület szülessen.

– Családodban volt építész vagy művészember? Milyen példákat láttál magad előtt gyermekkorodban, hogy végül építész lettél?

– Révfülöpön születtem, és kisgyermekkorom óta sokat rajzoltam. Szegény jó apám mindig mondogatta: „Figyeljétek meg, ebből a gyerekből még építész lesz…!”
Abba az öreg épületbe jártam általános iskolába, ami ma az Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központ. Hálás vagyok – így már korosabb, idősebb fejjel és tudattal – a gyerekkori tanáraimnak, akik példaképeim lehettek. Az osztályfőnököm, matematikatanárom tehetséges autodidakta művész volt, fantasztikus akvarelleket, intarziákat készített, és együtt jártam vele a Káli-medencébe képeket festeni. Vagy megemlíthetném a rajztanáromat, aki kicsi gyerekként már felvett a rajzszakkörbe, és a linómetszéstől a tustechnikáig rengeteg kreatív dologra tanított. Ezek olyanfajta indítást jelentettek, amelyek mind ebbe az irányba tereltek.
Persze volt valamiféle affinitásom a műszaki dolgok iránt is, hiszen fizika szakos gimnáziumba jártam. Így azt hiszem, e kettő ötvözete munkálta bennem, hogy építész legyek.
Nem volt kérdés számomra, hogy a Budapesti Műszaki Egyetemre jelentkezzek, az építész karra. Családomban egyébként nem volt építész, édesapám geológus volt, édesanyám pedagógus. A családban, ahová viszont benősültem, volt híres építész, Gregersen Hugó, aki az ötvenes években alkotott. Azóta azonban tovább gyarapodott az építészek száma, hiszen sógorom és legjobb barátom, Bolla Ákos is tehetséges építész.

– Tegyük hozzá azonban a történethez, hogy építészként aztán saját iskoládat is átépíthetted…

– A Révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központ korábbi épülete több mint száz évvel ezelőtt épült. Először szálloda volt, majd pedig az evangélikus egyház tanítóinak üdülője lett. A háború után államosították, s akkor lett belőle iskola. Amikor a 70-es években megépült a település új iskolája, ez a régi épület gyakorlatilag a rendszerváltásig lakatlan maradt, és egyre rosszabb állapotba került.
Akkor kapta vissza az egyház, és akkor született az az elképzelés, hogy ebből egy olyan oktatási központ szülessen, ami tulajdonképpen nemcsak az együttlétnek, hanem az aktív pihenésnek is helyt tud adni csodálatos Balaton-felvidéki környezetével, a vízpart közelségével.
Az első pillanattól fogva a Találkozások házának hívják, amit én építészként is nagyon magaménak érzek. Itt találkozik egymással a gyönyörű szép, fagerendás, régi, polgári, eklektikus, százéves épület azzal az új építészeti minőséggel, ami egységes építészeti megjelenést tud alkotni.
Tehát nemcsak ismerősökkel és barátokkal találkozhatunk ebben az épületben, hanem a régi, hagyományos, tradicionális építészeti értékek is találkoznak a mai, kortárs építészettel, és ez a kettő együtt, egy harmonikus, szerves egységben tud megjelenni.
Hálás szívvel kell odafordulnunk azonban egy harmadik találkozás felé is, ami itt, ebben az épületben is megvan, mikor mindannyiunk szívében és gondolataiban találkozhatunk Istennel és a Szentlélek erejével.

– A Zuglói Evangélikus Egyházközségben presbiteri tisztséget is betöltesz. Most volt a választás, és újra megválasztottak másodfelügyelőnek.

– Tíz éve töltöm be ezt a tisztséget. Nagy örömmel és lelkesedéssel vállalom ezt a feladatot, a sok és időnként szükséges tennivalóival és örömteli pillanataival együtt. Nagyon jó a gyülekezeti közösségünk, és a Tamásy házaspár személyében elhivatott lelkészeink vannak.

– De nem mindig volt ez így, hogy te evangélikus voltál. Apósod, Bolla Árpád és a család hatására gondoltad úgy, mégis ebbe a közösségbe szeretnél tartozni.

– Valóban a Bolla családnak köszönhetem, hogy életemet ebbe az irányba fordították és terelték. Segítségükkel az istenhit meghatározó dologgá vált az életemben. Egy olyan családba kerülhettem, ahol szeretetet, értékeket és példát találtam, ami a mai napig meghatározza életemet.
Sajnos korán, tizenöt évesen elveszítettem édesapámat. Ezért volt nagy öröm számomra, amikor apósom révén egy második apát kaphattam.
De sokat köszönhetek feleségemnek, Helgának is, aki türelmével, szeretetével, empátiájával körülvesz és minden munkámban benne van. Szeretettel, odaadással törődik gyerekeinkkel, családommal, és persze velem. Ez erőt és támaszt jelent ebben a világban. Nélküle ezt a csodálatos elismerést sem kaphattam volna meg.