Kell-e a teológusoknak lelki vezető? – Vélemények az Evangélikus Hittudományi Egyetemen indult lelki megújulási folyamatról

Tutoriális rendszer javaslata

Már 2005-ben megfogalmazódott, hogy jó lenne, ha az EHE – oktatási feladatai teljesítése mellett – hatékonyabban tudná biztosítani a hallgatók számára, a lelkészi és hittanári felkészüléshez nélkülözhetetlen általános szellemi-lelki hátteret. Javaslat született tehát egy úgynevezett tutoriális rendszer bevezetésére, amely azonban nem került megvalósításra.

Az igény

Amikor Bence Áron öt év egyetem után a teológiára került, természetes vágya volt, hogy ha egy lelkészképzőbe kerül, akkor ott olyan lelki élettel találkozzon, amely mögött tartalom van. Az otthonélettel kapcsolatban azonban folyamatosan azt érezte, hogy néhányan, akik nem találják helyüket a Budapestre felkerült diákok közül, pásztor nélkül maradt nyájként tengődnek. Aggodalommal töltötte el az, hogy pár év után ezekből az emberekből lelkészek lesznek, akik gyülekezeteket fognak vezetni úgy, hogy mögöttük nincsen lelki háttér, nincsen igazi istenkapcsolat. Így nem csak az egyén élete törhet ketté, de gyülekezetek közössége is tönkre mehet.

A petíció

Az elsőéveseknek 2009. tavaszán Békéscsabán volt évfolyam-találkozójuk, ahol többekben felmerült az igény, kellene tenni valamit a lelki megújulás érdekében, mert hisznek abban, hogy lehet ezt másképp is. Erre született a petíciónak nevezett írás, amelyet Áron fogalmazott meg, saját véleményét leírva a kérdésben. Fiatal titánként, a világot megváltani akarással, a változtatás igényével szeretett volna jobbítani az egyetemen és a szemeszter vége felé a 95 tétel mintájára felragasztgatta azt szerte az egyetem területén.

A válasz

Az akkori HÖK elnökség erre válasznyilatkozatot fogalmazott meg, amelyben számos ponton megkérdőjelezték a kiáltványt, de alapvetően támogatták a kezdeményezést. A hallgatók végül egy fórumon találkoztak, ahol az egyes kérdésekről beszélgetve, konklúzióként közös nyilatkozatot fogalmaztak meg a kérdésben, amelyet a többség aláírásával el is fogadott.

Ami megvalósult, és ami folyamatban

Ennek első pontjai megvalósultak: az áhítatcsoportok átszerveződtek, és új formában jöttek létre, szerdánként úrvacsorás istentisztelet lett, amelyen egy-egy meghívott lelkész szolgál. Elindult a teológusok gyülekezeti kapcsolatának kiépítése.

Felmerült viszont egy úgynevezett lelki vezető/kísérő választása is. A felvetést a szenátus elfogadta, nem kötelező jelleggel idén ki lehet próbálni ezt a módszert. Ugyan egy korábbi verzióban még szerepelt az, hogy más felekezetű lelki vezetők közül is választhatnak, de a visszajelzések alapján végül ezt a kitételt elvetették és kihúzták belőle.

A felvetődő kérdések

Ki a lelki vezető/kísérő? Mitől más ez, mint egy lelkigondozó? Mi a feladata, szolgálata? Miért kell nekem segítség az imaéletemben? Van-e evangélikus lelki vezető? Ha nincsen, akkor miért jó az, ha más egyházból segítséget kérünk? Miért kell más egyházból lelki vezetőt kérni?

Miért nem jó az otthonigazgató lelkész vagy akár a gyülekezeti lelkészem erre a feladatra? Milyen végzettség, milyen habitus kell ehhez? És végül, de nem utolsó sorban, miért kellene ezt kötelezővé tenni a teológián? – Ilyen és hasonló kérdések vetődtek fel.

Hagyományok és módszer

A reformáció egyházaiban a lelkiség a racionalizálás miatt egyre kevésbé tölt be fontos szerepet, de újra igény támadt erre, bár ez nem új keletű találmány, hanem több ezer éves hagyományokon alapul. Sajnálatos módon képzési rendszerünkben egyelőre nincsen integrálva ez, így mindenki kicsit a sötétben tapogatózik, ha a lelki vezetés merül fel.

Bence Áron szerint ez arról szól, hogy „van egy hitéletében mélyebben járó ember – úgynevezett vezető –, akivel a hitéletében fejlődni vágyó ember – úgynevezett vezetett – kapcsolatba kerülve, a vezetett Istennel való kapcsolatára figyelnek. A fókuszban az ember imádságos élete van. A vezető visszakérdezésekkel segít, de maga a Szentlélek az, akire figyelnek és arra, hogy az Isten általa mit sugall nekik. Együtt próbálják megérteni, hogy Istennek mi a szándéka a vezetettel, de akár a vezetővel is. Ez nagy alázatot igénylő kapcsolat. Megalázkodás, figyelés, empátia, pszichológiai képzettség kell hozzá. Alapvetően nem lelkigondozói, válságkezelésre vonatkozó kapcsolat ez, hanem mindennapi istenkapcsolat” – fogalmazza meg Bence Áron, aki szerint a folyamatos lelki úton való haladáshoz szükség lenne arra, hogy képzett lelki vezetővel együtt haladjunk.

Kevés ember alkalmas

„Mivel lelki vezetőnek alkalmas evangélikus lelkész kevés van, ezért úgy gondolom, hogy ha mindannyian egy Istenben hiszünk, aki egyházakon kívül létezik, és hozzá akarunk eljutni, akkor nem szükséges az, hogy ugyanolyan lelkiségűek legyünk. Mi a fontosabb: hogy rátaláljak Istenre, vagy hogy az egyházunkat építsem és egybetartsam? Pont az empátia miatt érezhetünk arra, hogy a másik embernek mire van szüksége az Istennel való kapcsolatában. Fontos, hogy valaki képzett lelki vezető legyen, és nem pedig az, hogy evangélikus-e vagy sem. Inkább legyen biblikus, jézusi és szeretetközpontú, mintsem hozzá nem értő. A lelki vezetés egy módszer, amelyet megtanulhatunk másoktól, és meghonosíthatjuk nálunk.

Mi benne az evangélikus?

Az egykori HÖK elnök, Malik Péter szerint, ha valaki evangélikus lelkésznek készül, és egy evangélikus gyülekezet lelkésze lesz, annak ne legyen más felekezetű lelkivezető/kísérője. „A válasznyilatkozat megfogalmazásakor szükségesnek éreztük, hogy a teológusoknak is legyen egyfajta „mentoruk” (mivel ez a fogalom már foglalt a hatodéveseknél, így később jobb híján a lelkivezető/kísérő nevet találtuk ki erre), aki segíti őket lelki életükben, istenkapcsolatukban, előrehaladásukban, amely sokszor hatással van a tanulmányaikra is. Úgy képzeltük, hogy a gyülekezeti lelkészek, vagy a korábban lelkigondozói végzettségre szert tevő lelkészek között találhatunk majd olyat, aki erre a feladatra alkalmas lesz. Mivel feltehetőleg nem „ökumenikus szervezetben” fogunk szolgálni, hanem a Magyarországi Evangélikus Egyházban, ezért fontos, hogy evangélikus lelki vezetőket/kísérőket kérjünk fel a teológusok mellé. Igaz korábban azért, hogy minden véleményt összefoglaljunk a „Hallgatói Nyilatkozatba”, még azt is benne hagytuk, hogy lehessenek más felekezetű lelkivezető/kísérők is, de később a jogos visszajelzések miatt kértük a szenátust, hogy ezt a pontot töröljék, és Ők is így látták jónak az elfogadását.”

Malik Péter azonban fontosnak tartja a kérdésben azt is, hogy ne a kötelezőségét hangsúlyozzák ennek, amely mindig rosszul hangzik lelki dolgok terén, hanem a lehetőséget, amivel élni lehet.

Tükröm, tükröm

Bence Áron gondolatait támogatja dr. Joób Máté evangélikus lelkész, lelkigondozó is, aki a következőképpen fogalmazza meg a lelki vezetést:

„A lelki vezetés nem jelenti azt, hogy rátukmáljuk egymásra gondolatainkat. Ez a kapcsolat felekezetek feletti: a vezetett és a vezető együtt tekintenek rá a vezetett imaéletére. A vezető személye ebben csak egy eszköz. Az ember pszichodinamikai lény, és szükségünk van a másokkal való összehasonlításra, mert ennek egyfajta kontrollfunkciója van. Ahogyan egy házasságnál is szükség van viszonyítási alapokra, és szükségünk van arra, hogy megnézzük más házasságokban, hogyan működnek a dolgok, úgy az imaéletünknek is jó, ha van kontrollja. Amikor két lelkész találkozik egymással, sokszor csak az egyházi életről beszélgetnek, de az istenkapcsolatukról nem esik szó. Ez nagy probléma. Nem sokkal inkább az Istenhez fűződő élményeinkről kellene szót váltanunk? A lelki vezetés éppen arról szól, hogy rátekintünk a másik istenkapcsolatára, bizalommal, őszintén és ezt megbeszéljük egymással, hogy fejlődhessünk és ezáltal minél közelebb jussunk Istenhez.”

A lelkigondozó szerint „az a jó lelki vezető, akinek nagy élettapasztalata van és habitusa, alaptulajdonságai között ott van az odafigyelés, hallgatás, a másik meghallgatására való készség. Tapasztalatokkal kell rendelkeznie és ilyen embert akár katolikus, református egyházban találunk, mindenképpen csak profitálhat egyházunk belőle.”

A félelem

Joób Máté szerint azonban alapvetően azért félnek sokan a lelki vezetés bevezetésétől, mert az újdonságoktól mindig félelmeink támadnak. „Sokszor félünk attól, hogy a lelkünkkel foglalkozzunk, félünk attól, hogy egyedül legyünk, és félünk attól is, hogy másokat beavassunk az életünkbe. Azt gondoljuk, hogy addig jó, amíg nem tudja meg más. Ezt azonban fokozatosan le kell küzdenünk.”

A lelkész nem tartana attól sem, ha kötelező érvénnyel bevezetésre kerülne a lelki vezető választás. Ő maga tudna javaslatokat adni, kikhez lehetne fordulni, kiktől lehetne ilyen lelki vezetőt kérni, akár ökumenikus szinten is.

Az otthonlelkész feladata

Zsíros András otthonlelkész úgy látja, hogy alapvetően neki lenne az a feladata otthonlelkészként, hogy a hozzá fordulók lelki gondjaival foglalkozzon. „A hallgatók lelki életéért jelenleg én felelek, de ha a hallgatók mindegyike más vezetőhöz jár, az egyben az én feladatomat is nehezíti. Nem kötelező hozzám jönni, lehet más emberekhez is fordulni, de végső soron én ezért vagyok itt, tehát nem kellene külön lelki vezető, ha hozzám bármikor bárki bekopogtathat és megpróbálunk gondjára, bajára megoldást keresni. Lehet persze mindenkinek saját lelkigondozója, de akkor mi értelme van az egyetem saját lelkészének?”

Merre halad a folyamat

Sokak szerint egyébként az ötlet megszületésekor nem erről a fajta lelki vezetésről volt szó, amerre jelenleg az ügy halad. Sokkal inkább a Malik Péter és a HÖK által korábban emlegetett „mentorságról” volt szó, nem pedig erről a mostanában emlegetett lelki vezetői módszerről. Abban az esetben ez egyfajta lelkigondozói kapcsolat lett volna és nem csak az imaéletre korlátozódott volna.

„A klasszikus „lelki vezető” fogalma már foglalt, inkább katolikus sajátosság, – véli Malik Péter. – Éppen azért maradtunk tanárainkkal is egyeztetve ennél a furcsán hangzó lelkivezető/kíserő kifejezésnél a „Hallgatói Nyilatkozat” megírásakor. Mi azonban nem egyfajta feszes vezetésre gondoltunk, hanem a Schmalkaldeni cikkekben is leirt „mutuum colloquium et consolationem fratrum” alapján lelki beszélgetésre, lelkigondozásra, segítésre és ilyen módon kísérésre, vezetésre. Jó esetben ezt a keresztyén megéli a közösségben, Istennel való kapcsolatában, de ha nem, akkor lehetőségként ezt fel lehet kínálni neki.”

Zsíros András szerint pedig „aki ehhez a stílushoz hozzánő, az akkor fogja otthon érezni magát egy templomi, istentiszteleti alkalmon, ha azon nem az evangélikus sajátosságú Ige-centrikusság, hanem sokkal inkább katolikus jellegzetességek vannak, mint például imaközösség, énekelt liturgia. A mi egyházunk ettől azonban még nem kevesebb, sőt: az Igében ettől sokkal több van! Nagy kincseink vannak, nem szabad azokat feledni!”

Mindketten úgy vélik, hogy a lelki vezető/kísérő választást nem szabad kötelezővé tenni. Mindenképpen az egyén döntésére kell ezt bízni, akarja-e vagy sem. Úgy vélik, legyen ez egy választható lehetőség, akinek van erre igénye, kipróbálhatja, de semmiképpen ne legyen ebből kényszer.

Remények, vágyak

Egyfajta jó értelemben vett ügybuzgóság az, ami a kérdést irányítja, vezérli. Alapvetően megvan a közös hang, hiszen mindenki felismerte és egyetért azzal, hogy szükség van arra, hogy a teológiai tudományok művelése mellett a lelki élet gazdagítására is megfelelő energiát fordítsanak teológusaink, lelkészeink. Szükséges az, hogy a teológia falai közül kikerülő emberek lelkileg is érettek legyenek, és hogy a későbbiekben is gondot fordítsanak saját lelki fejlődésükre, mert így válnak majd gyülekezeteink jó lelkészeivé.

Vannak evangélikus kincseink, vannak evangélikus sajátságaink, amelyeket nem szabad elfelednünk, amelyekhez ragaszkodhatunk. Evangélikus teológusokként, lelkészekként, gyülekezeti tagokként tudjuk, Isten a Biblia lapjain keresztül útmutatást ad. Isten elé állva bármikor imádkozhatunk, de ha gondunk és bajunk van, vannak társaink, velünk együtt küzdő keresztény emberek, akik lelki vezetőink, lelkigondozóink, kísérőink, mentoraink és lelki atyáink lehetnek, és akikhez bátran fordulhatunk kérdéseinkkel, megfáradásainkkal, terheinkkel, gondjainkkal. Őket azonban mi magunk választhatjuk meg.

A továbblépéshez szükség van arra, hogy ne csak beszéljünk erről a kérdésről, hanem éljünk is a rendszeres Istennel való találkozással – rendszeres Bibliaolvasással, imádságos élettel. Reménységünk, hogy történik valami, mozdul valami e téren. Hogy milyen formák, módszerek segítenek, azt azonban legjobb, ha mindenki maga dönti el.

Mellékletben olvashatóak a cikkben is emlegetett főbb dokumentumok.