Ittzés János: „Sztehlo Gábor életének titka az, hogy szent volt!”
Budapest – A budahegyvidéki templomban tartott Sztehlo konferencián Ittzés János elnök-püspök tartott rövid áhítatot. A püspök bevezető szavaiban hangsúlyozta azt, hogy Sztehlo Gábor olyan ember volt, aki Isten eszköze volt sokak életében. Ember, aki egy emberfeletti korban életével, szolgálatával képviselte Krisztust, akinek már ifjúsága idején igába hajtotta fejét és szívét. Mivel ő a Magyarországi Evangélikus Egyház egyik lelkésze volt, illő, hogy amikor a rá emlékező konferencia elkezdődik, hitünk szerint énekszóval Istent dicsérjük és az evangélium szavát halljuk. A prédikáció szövegét teljes egészében közöljük.
A gyülekezet először a 455-ös éneket, a „diakónia himnuszát” énekelte, majd a püspökkel együtt a 27 Zsoltár szavaival imádkozott.
Ezután a püspök a következőképpen prédikált:
„Szívem őszinte vallomását mondom elöljáróban: nem tudom, mit tettem volna én annakidején Sztehlo Gábor helyében. Nem tudom, mit tettem volna abban az időben, amikor vallást kellett tenni arról, hogy az embert szerető Isten titkait őrzi-e az ember a szívében. Amikor ez nem volt magától értetődő, természetes, sőt kockázatos, és életveszélyes volt.
Mondom: nem tudom, mit tettem volna. Azt sem merem mondani, hogy ugyanazt, amit ő, de azt sem állítom, hogy Isten ne használhatott volna engem is, és a hozzám hasonlókat éppen úgy, mint őt. Ezek után adódik a kérdés: mi volt, mi lehetett Sztehlo Gábor titka. Az evangélium két rövid versével keresem erre a választ.
Az első a Hegyibeszédből való. Jézus Krisztus a mi Urunk és Megváltónk mondja ezt: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
Hogy ezen az órán kibomoljék, kinyíljék előttünk e jézusi szó értelme, ahhoz segítségül hívom a XX. század egyik nagy svéd evangélikus püspökének egy frappáns segítő mondatát: „Szent az az ember, akinek élete lehetetlenné teszi embertársai számára, hogy Isten létét kétségbe vonják.”
Hiszem, hogy Sztehlo Gábor életének egyik titka ez volt: szent volt. Szent abban az értelemben, hogy ránézünk, és nem őt csodáljuk. Történetét megismerjük, de ez a történet túlmutat önmagán. Abban a korban is, amikor sokan nem mutattak rá az Istenre.
Szent volt Sztehlo Gábor, mert halljuk, megismerjük az életét, mert halljuk az általa megmentettek vallomásait, és az ember előtt kitárul Isten szeretetének a távlata. Aki meggyőzte őt és elhívta őt, szentté formálta őt. Nem Sztehlo Gábort dicsérjünk, nem őt magasztaljuk, de érte hálát adunk a mindenható és irgalmas Istennek.
Sztehlo személyének másik titka tárulhat fel egy jézusi példázat lenyűgöző mondatában: „Bizony mondom nektek, amikor megtettétek ezeket akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.”
Mert Sztehlo Gábornak nem csak a szíve volt hatalmas, hanem a szeme is kiváló. Meglátta a kicsikben Mestere arcát. Ez a másik titka életének, hogy azokban, akiket az a rettenetes szörnyű embertelen kor elé vezetett, azokban tudta, hogy Őt magát szolgálja, a mindenható és irgalmas Istent.
Had hívjak segítségül ismét egy régi történetet. Feltételezem, hogy ebben a közösségben is sokan ismerjük a IV. században élt, később szentként tisztelt Márton legendáját, aki római legionáriusból lett tisztelt szentté. De az a baj, hogy az ő legendáját csak félig szoktuk elmondani, nevezetesen addig, ameddig mindannyian ismerjük. Ott, Amien kapujánál, télvíz idején megpillantotta a halálra vált, összefagyott koldust. De ő levette válláról légiós kabátját és a köpenyt szablyájával ketté vágta és az egyik felét ráterítette a koldusra. A humanitás példáját tiszteljük benne. De van ennek a legendának egy folytatása is, amely így hangzik:
Az angyalok várják vissza az Isten Fiát a mennyországban, küldetésének teljesítése után és arra készülnek, szidolozzák trombitájukat, hogy himnuszt játszanak majd neki, hogy majd fenségben, hófehér paripán, angyalszárnyakon, dicsőségben, sugárzó öltözékben megjelenik a mennyei herceg. De sokáig nem jön. Végül megérkezik, de az angyalok seregén zavarodottság lesz úrrá. Sehol nincsen fényes öltözet, sehol nincsen sugárzó pompa. Egy összevert, sebeket hordozó alak jelenik meg, vállán egy furcsa rongy. Az angyalok kérdezik: Urunk, honnan szedted ezt a rongyot? Mire így válaszol a mennyei herceg: tudjátok kedveseim, barátom, Márton adta nekem.
Ha megteszitek eggyel a legkisebbek közül, velem teszitek meg.
Ha keressük Sztehlo Gábor személyének a titkát, talán ez a kettő foglalja össze: tudja, hogy ő szent szolgálatra hivatott el, hogy képviselje küldőjét és elhívóját, s tudja, hogy minden kicsiben, a legelesettben, a legszutykosabban is Ővele, a Mesterrel találkozik.
Nem a legendák számát szaporítjuk, de reménységünket fogalmazzuk meg, hogy ha Istne megadja kegyelméből találkozzunk országában előrementek és még élők, talán sokak képletesen mondom, kicsi kabátkáját ott látjuk majd Sztehlo Gábor alakján.
Titok? Igen az! ÉS mégis valóság, mert az ő szolgálatában nem emberek lesznek naggyá, hanem az az Isten, aki még embereket is fel tud arra használni, hogy némelyeket, sokakat megmentsen.
Imádkozzunk!
Mindenható Istenünk! Neked mondunk köszönetet Sztehlo Gáborért, az emberért az embertelenségben. Tudjuk, hogy ő a te eszközöddé lett és tudjuk, hogy minden rászorulóban téged szeretett. Add, hogy példája sokakat segítsen, az embertelenség útjáról az igaz útra visszavezessen. Sokaknak adjon segítséget az ő példája arra is, hogy meglássuk a mai ínséget szenvedőkben is a te alakodat, a te arcodat és így szeretettel forduljunk minden ínséget szenvedő embertársunk felé. Mindenható Istenünk, add, hogy ebben a mai korban Sztehlo Gáborok legyenek szerte a világban szereteted szolgálatában.
