A Lutheránus Világszövetség leköszönő főtitkára optimistán tekint az ökumené jövőjére – Interjú dr. Ishmael Nokoval

– 1995. február 3-án, a beiktatásakor két súlyponti kérdést emlegetett. Az egyik a gyermekek világméretű szenvedése volt, a másik pedig a vallások közötti tolerancia előmozdítása. Az LVSZ az utóbbi időszakban mennyit foglalkozott ezekkel a témákkal?

– Akkoriban nagyon aggódtunk világszerte a gyermekek helyzetéért. Az államközösségek más prioritásokkal voltak elfoglalva, ezért az olyan témák, mint például a gyerekmunka és a gyerekkatonák kérdése háttérbe volt szorulva. A legtöbb országban a visszaélések, a gyerekek jogainak megsértése, a fenyítések sötét fejezet volt. Részemről tehát fel kellett szólítani az egyházakat, hogy ezt a témát, mint sürgős problémát felkarolják, és ezzel felelősségteljesen foglalkozzanak. A vallásközi párbeszéd és a vallásközi együttélés fontosságát sok keresztény egyház felismerte. Tudjuk, hogy más vallási tradíciókkal egy térben kell élnünk. Ezenkívül világos az is, hogy a gyerekek problémája nem csak a kereszténység feladata, hanem minden emberé és minden nemzetközi szervezeté. A Béke Afrikában nevű vallásközi iniciatíva (IFAPA), amelyet öt évvel a hivatalba lépésem után hoztunk létre, egy olyan platformmá nőtte ki magát, amelyen keresztények és más vallási közösségek közösen foglalkoznak például a gyermekek jogaival és különösen az afrikai gyermekekre tudnak fókuszálni.

– A világszövetségtől az egyházi közösségekig – meg tudná magyarázni az egyházi közösségként való önértelmezés jelentőségét?

– Sokáig a lutheránus tradícióban saját önértelmezésünkkel voltunk elfoglalva: Kik is vagyunk mi valójában Jézus Kirsztus Egyházán belül? Önértelmezésünket céltudatosan továbbfejlesztettük, közös cselekedeteink által, a misszió, a diakónia és a teológiai munka területén. Ezen az úton az LVSZ tagegyházak számára egyre erősebben tudatossá vált a felekezeti egység, amely a szószékre és az úrvacsorai közösségre is hatott. Most már a világszövetségen túl egyre inkább nem szervezetként értelmezzük magunkat, hanem lutheránus egyházak közösségeként, ahol közös a hit és az elhívás, a küldés is. Ezt a fejlődést a közös döntések meghozatala hozta el, a közös és rendszeres konzultációkon, a pasztorális látogatásokkor és a kölcsönös tanácsadás és kísérés által.
Hagy említsek pár példát:
* Az apartheid mozgalom csúcspontján a lutheránus egyházaknak szembesülniük kellett egy ideológiával, amely megkérdőjelezte az evangélium hirdetésének integritását és az első hitágazat létezését. Az apartheid ideológiája ugyanis azt állította, hogy Isten nem egyenlőnek teremtette az embereket – ez hamis értelmezés.
* Van egy egyre növekvő egyetértés az egyházakban azzal kapcsolatban, hogy az igehirdetés szolgálatát és a Jézus Krisztus által szervett szentségeket az ordináció által férfiak és nők egyaránt végezhessék.
* Az 1990-es évek végén a lutheránusok azért gyűltek össze, hogy létrehozzanak egy alapítványt, amely a közös munkát és az ökumenikus prioritásokat erősítheti.
* 2007-ben a svédországi Lundban az LVSZ tagegyházak történelmi nyilatkozatot adtak ki, amelyben a püspöki hivatal közös értelmezéséről (http://www.lwf-assembly2003.org/lwf-interspire/link.php?M=1804&N=226&L=23&F=T).

– Gyakran hangsúlyozta nyilatkozataiban, hogy „lutheránusnak lenni azt jelenti, hogy ökumenikusak vagyunk.” Ez egy magától értetődő dolog?

– Két ökumenikus megállapodásra utalok – az 1999 októberében aláírt megigazulástanról szóló közös nyilatkozatra (GE), amelyet a római-katolikus egyházzal együtt adtunk ki és az anabaptisták üldözését megbánó nyilatkozatra, amelyet idén nyáron, 2010. júliusában adott ki az LVSZ Nagygyűlés.
Itt két alapvető ökumenikus mérföldkőről van szó. Mindkettő új földet, új perspektívát teremtett. Majdnem 500 év nehéz kapcsolat után a lutheránus és római-katolikus keresztények Isten kegyelméből végre a megigazulástan közös értelmezését meg tudták találni. Ebből kifolyólag a metodista család is úgy érezte, csatlakoznia kell ehhez, és 2006-ban kijelentették, hogy a megigazulástan témája nem csak a lutheránus és római-katolikus egyházaké, hanem az egész egyházé.
Végül viszonyunk a keresztelőkhöz és újrakeresztelőkhöz is megváltozott, hiszen a XVI. században elkövetett üldözést végre Isten előtt és a mennonita közösség előtt is lezárhattuk, ezzel pedig egy újabb fordulat állhatott be az ökumenikus kapcsolatokban. Ennek az írásnak a jelentőségét jobban megérthetjük, ha tisztázzuk, hogy egy olyan világban élünk, amikor ha a saját magunk által elkövetett hibák miatt bocsánatot kérünk, azt inkább a gyengeség jeleként értelmezik.  Ehelyett azonban inkább a tisztázást szeretnénk bizonyos kérdésekben elérni. Számomra a nagygyűlés ezen döntése különösen is spirituális és ökumenikus gesztusnak számít.
Tény, hogy a közös nyilatkozat és nagygyűlési határozat is ökumenikus képviselők jelenlétében történt, ami szintén azt mutatja, hogy az ökumené eleven és van jövője.

– Néhány hónappal hivatalba lépése után a világ lutheránus egyházait konzultációra hívta, amelynek témája az emberi szexualitás volt. Hogyan jött ez a téma?

– A tanács ülésekor, még 1995-ben, Namíbiában arra figyelmeztettem a szövetséget, hogy a tagegyházakra behatóbban kellene foglalkozniuk az emberi szexualitással és annak lelkigondozói- és szociális szerepével. Számomra nem volt kérdés, hogy ilyen vagy olyan módon ez a tematika a világméretű lutheranizmus számára szerepet fog játszani a mindennapokban. De nem csak a szexualitásról volt szó, hanem a definícióról és a család és a házasság megértéséről is. Az elmúlt években az LVSZ afrikai egyházai a poligámiával szembesültek, főleg akkor, amikor érintett személyek tagjai akartak lenni egy-egy közösségnek vagy a gyülekezetben akartak munkálkodni. Ezért is örültem annak, amikor az LVSZ Tanácsa 2007-ben a javasolt irányvonalakban a házasság, család és emberi szexualitás témáját is felvette, ezzel adva helyet a párbeszédnek.
Ha is nagyon aktuális az emberi szexualitásról szóló párbeszéd. Még akkor is, ha a klasszikus lutheránus értelmezés szerint etikai kérdéseknek nem kellene egyházszakadáshoz vezetniük, ez a konkrét párbeszéd azonban egy különösen nehéz kontextust is magával hozott.

– Amikor 2005-ben az LVSZ megújítását szorgalmazta, olyan témák merültek fel, amelyektől azt remélte, hogy egy megújult LVSZ másképpen foglalkozna velük?

– Az LVSZ általános megújítását célzó javaslat a szervezet alakítására vonatkozik: struktúrák, az ökumenikus partnerekhez való viszony és a genfi egyházközösség irodáinak átstrukturálása a cél. A mai érvényes megváltozott szabályok szerint a tagegyházaknak a régiók szintjén meg kell nevezniük olyan diakóniai struktúrákat, amelyek az egyház területi misszióját hatásosan alá tudják támasztani. Ki kell derítenünk, hogy a kontextusokban gazdag diakóniának milyen struktúrákra van szüksége, amelyek a mindenkori egyházak szükségleteit biztosítani tudják. Az eddigi mindenkor érvényes stratégia mindenki számára megmutatta, hogy a mai sokoldalú kontextusokban már nem alkalmazható és újra kell az egész kérdést tárgyalni.

– Ön volt az LVSZ első afrikai főtitkára. Mennyire tükröződött vissza identitása a munkájában?

– Épp ezt a kérdést tettem fel magamnak, amikor megválasztottak: mi lesz a specifikus hozzájárulásom a szövetség életében? Először is az LVSZ legfelsőbb döntéshozója lettem, de afrikai identitással.
Akkoriban úgy terveztem, hogy hangsúlyozni fogom az afrikai önértelmezést és az ubuntu-koncepció perspektívájából fogom a közösséget definiálni – ami azt jelenti, hogy „te vagy, mert én vagyok.”
Ez az az univerzális mondat, amelyet annakidején már Dietrich Bonhoeffer ötlete volt az egyházban mások által végzett munka számára, az ugyanis, hogy az egyesek szerepe egy olyan közösségben, mint az LVSZ, csakis a más emberek által meghatározott kapcsolatok révén definiálható. Ezt én belevittem a gyakorlati folyamatokba is, például az egyházi konfliktusoknál, az LVSz diakóniai munkájánál, az ökumenikus párbeszédben is alkalmaztam. Még a részletkérdések is az egész lutheránus közösségre vonatkoznak, az az egyének nélkül nem tisztázható.

– Mit tervez a nyugdíjas évekre?

– Genfet elhagyom, és aktív nyugdíjas éveket szeretnék. Természetesen egykori kollégáim nagyon fognak hiányozni, akikhez nem csak munkakapcsolat, de személyes barátság is fűz. Örülök azonban annak is, hogy munkámat olyan időpontban hagyom abba, amikor helyesnek vélem, hogy a munkát befejezzem.
A dolgok, amelyeket nem tudtam még lezárni, olyan felelősöket kapnak, akikben bízom, hogy a jövőben megfelelően fogják végezni ezt a feladatot. Isten munkáját sosem lehet teljesen befejezni, legalábbis mi emberek egyébként is képtelenek lennénk erre, csak Isten képes arra, hogy mindent beteljesítsem. Ebben az értelemben szeretnék az LVSZ minden tagegyházának, a nemzeti bizottságoknak, a partnerszervezeteknek és az egyes embereknek is köszönetet mondani azért a 28 évért és hat hónapért, amelyből 16 évet főtitkárként tölthettem el az LVSZ-en belül.
Egy dolognak már most nagyon örülök: végre vasárnapi iskolában taníthatok majd. Lelkészként sokféle funkciót végeztem már, konfirmandusokat taníthattam, de nem volt még alkalmam arra, hogy vasárnapi iskolában tanítsak. Pedig ez a szívügyem. Most azonban újra gyerekek közé ülhetek és taníthatom őket a vallásokról és kultúrákról is. Fontos, hogy mindenféle képpel megismerkedjenek, amelyek a világban körülvesznek bennünket. Egy egyháznak, amely jövőorientált, szüksége van arra, hogy befektessen a gyermekek tudatos képzésébe.