Húsz éve a Budavárban – Interjú Balicza Iván evangélikus lelkésszel

– Fiatal korodban Nyíregyházán éltél, és orvos szerettél volna lenni, de hirtelen mégis a Teológiai Akadémiára jelentkeztél. Mesélj, kérlek, erről a fordulatról.

– Orvostanhallgató voltam. Barátaim és ismerőseim, fiatalokból álló evangélikus ifjúsági csoport nyári csendes heteket tartott, ahová meghívtak engem. Itt jutottam hitre. Ezután körülbelül két évvel éreztem úgy, hogy az evangélium szolgálatában van a helyem, és tovább kell adjam azt, amit kaptam. Nyílván tudtam volna orvosként és hívő emberként is végezni a munkámat, de talán azért is döntöttem úgy, hogy otthagyom az egyetemet, mert az akkori orvosképzés rendkívül materialista alapokon nyugodott, én meg felfedeztem az emberben egy új dimenziót, a lélek dimenzióját és azt mondtam, hogy ezzel foglalkozni, az emberek lelkét ápolni, nekik segíteni legalább akkora haszon és élmény, mint a fizikális orvoslás.

– Aztán elvégezted a Teológiát, lelkész lettél. Hol kezdted a szolgálatodat?

– 1976-ban a miskolci gyülekezetben, D. Szebik Imre, akkori esperes segédlelkészeként kezdtem pályafutásomat. 1979-ig szolgáltam a gyülekezetben, majd Ottlik püspök javaslatára Salgótarjánba mentem. Segédlelkészből önálló parókus lelkész lettem. Ott 11 évig voltam, aztán 1990-ben, az akkor már a Budavárban szolgáló D. Szebik Imrét püspökké választották, és megüresedett egy hely a gyülekezetben, ahová meghívtak engem. Madocsai Miklós mellett dolgoztam egy ideig, aztán miután ő nyugdíjba ment, a helyére ifj. Hafenscher Károlyt választották meg. Aztán azóta már ő is elment, és helyére került Bence Imre esperes.

– Húsz éve lettél tehát a Budavári Evangélikus Egyházközség lelkésze. A budavári gyülekezet mindig is különleges helyet foglalt el egyházunk gyülekezetei körében. Itteni lelkésznek lenni nagy megtiszteltetés, különleges státusz. Ezt te hogyan látod?

– Kétségtelen, hogy Budavárnak van egy földrajzilag kiemelt helye és van egy lelkileg kiemelt helyzete is. Az itteni gyülekezet mindig is jó értelemben vett pietista-, spirituálisabb-, lelkiségre jobban adó gyülekezet volt. Ez már a kezdet kezdetén is így volt, hiszen a gyülekezetet alapító württembergi származású Mária Dorottya, József főherceg harmadik felesége a pietizmus képviselője volt, és a hozzá hasonló lelkületű Bauhofer Györgyöt hívta meg ide prédikátornak. Ez az indulásra jellemző lelkiség az azóta eltelt évek ellenére is rányomta bélyegét a gyülekezet lelkiségére.
Az ötvenes évek elején Sréter Ferenc szolgálata alatt a vár az ébredési mozgalom egyik központi helye lett, ennek minden előnyével és sajnos minden hátrányával együtt, hiszen a lelkész kegyességi stílusa megosztotta a gyülekezetet, és rossz megítélésbe került állami szempontból is egyházi tevékenysége. Sréter kemény fejű volt, nem volt hajlandó kompromisszumokra, így került sor a gyülekezetből való kiválásra. Vele együtt a gyülekezet magja is elhagyta akkor a gyülekezetet, ez komoly vérveszteséget jelentett. Utódja, Váradi Lajos azonban szívós és kitartó munkával újra feltámasztotta a gyülekezet életét. Később Madocsai Miklós szolgálata is az evangélizáló kegyességi vonal irányába ment és ez a fajta jó értelemben vett pietista vonal, a hit komolyan vétele, a komoly lelkiség ma is jellemző, annak ellenére, hogy a nagy időket átélt régiek közül ma már alig kevesebben vannak.
Én azért is érzem magam jól itt, mert ez az én stílusomnak is megfelel. Magam is egy olyan közösségben tértem meg, amely azzal a kegyességi, ébredési iránnyal tartott együtt, amelyet – ha szélsőséges formában is – Sréter Ferenc képviselt.

– Gyakorlatilag a rendszerváltáskor kerültél a gyülekezetbe. Abban az időben az egész országban megnyíltak a templomok és megfigyelhettünk egyfajta lelki ébredést is, hiszen olyanok is elkezdtek templomba járni, akik korábban nem jártak. Ez itt a Budavárban mennyire volt tapasztalható, illetve akik akkor csatlakoztak a gyülekezethez, megmaradtak-e a gyülekezet tagjai?

– Valóban, itt a Budavárban is jelentősen megnőtt akkoriban az istentiszteletek látogatottsága. Bár nekem akkor mindenki új volt, hiszen magam is új voltam, mégis a munkatársaktól tudom, ki került újonnan akkor ide. Sokan elkezdtek tehát járni. Megnőtt a keresztelések, konfirmációk száma. 1992-1993-ban volt a legtöbb konfirmandus a gyülekezetben, akkor az átlag 10-20 főről megnőtt 40 fölöttire. Megnőtt a felnőtt keresztségek száma is.
Egyrészről tehát egyfajta politikai vagy megélhetési kereszténység volt ez, mert az Antall kormány idején úgy gondolták, hogy ha azelőtt párttag könyv kellett, akkor ezután már keresztelési oklevelet kell mutogatni, mert ez jelent jó pontot. De amikor kiderült, hogy mégsem egészen így van ez, akkor a gyülekezeti tagok száma picit csökkent. Mégis elmondható, hogy sokan megmaradtak a gyülekezetben. Nem mindenki a helyezkedésből, vagy érdekből jött, hanem a keresztény hit most már szabad gyakorlása miatt.
Ez tehát kettős dolog: volt benne színből is és szívből is. Én azt mondom Pál apostollal együtt, hogy akár színből, akár szívből, mégis az evangélium hirdettessék, és nem lehet tudni, hogy Isten Igéje mikor nyitja meg az ajtókat az emberek szívében-lelkében. Erre egy példa.
Épp a napokban keresett meg egy fotóriporter, akit tíz évvel ezelőtt eskettem, annak ellenére, hogy kételkedőnek és ateistának vallotta magát a jegyesoktatás egész ideje alatt. Végigélt haditudósítóként sok háborút, elmúlt negyven éves és gondolkodni kezdett a világról. Szeretne megkeresztelkedni, annak ellenére, hogy a világ borzalmait látva nem tud igazán hinni Istenben. Felnőtt keresztelési tanfolyamra fog most járni és meglátjuk, mi lesz. Érdekes, hogy tíz év után kiderül: Isten munkálkodik az ő életében, ott is, ahol mi nem látjuk. Az Ige szól, és az Igének hatása van. Nem tudjuk, mi lesz azokkal, akik akkor színből hallgatták az igehirdetést, de bízom abban, hogy a munkánk eredményes és gyümölcsöző lesz majd valamikor.

– Te hogyan éled meg azt, hogy egy soklelkészes gyülekezetben dolgozol? Mennyire tudtál beleilleszkedni az ilyen formájú gyülekezeti életbe?

– Mindig is szerettem csapatban dolgozni. Nem vagyok vezető egyéniség, együttmunkálkodni szeretek. Lehet, hogy azért, mert egyedül felelősséget nehéz vállalni. Itt azonban a csapatban közösen lehet dönteni és a felelősség is közös. Egyenlő partnerekkel és egyenlő partnerként tehát számomra könnyebb, engem ez inspirál, beszélgetések, brain storming közben kapom az ötleteket, ami nagyon jó dolog.
Egy gyülekezetben sokféle ember van, sokféle közösséggel és sokféle szolgálattal. Nevetséges lenne azt gondolni, hogy egy lelkész mindenhez egyformán ért. Szeretem a gyerekeket, Salgótarjánban végeztem is gyerekmunkát, de most, hogy Imsivel és Mártával dolgozunk együtt, akiknek különösen jó karizmájuk van a fiatalokhoz, örömmel adtam át ezt a részt nekik. A több lelkész előnye, hogy nem kell mindenkinek mindent csinálnia, hanem van egyfajta felosztás a karizmák szerint. Az egyetemista ifjúsággal viszont szívesen elbeszélgetek különböző mély és sokszor kemény témákról is. A konfirmációs csoportot pedig egyik évben ő, másik évben én viszem. De más területeken is vannak efféle megosztások közöttünk.
A többlelkészes szolgálat tehát igen nagy ajándék, feltéve, ha nem arról szól, hogy egyik lelkész magához akarja ragadni az irányítást, és uralkodni akar a másik felett. Ahogyan persze lehet egy világi állásban is ellentét a munkatársak között, ugyanúgy lehet ellentét a lelkészek között is, de nem kell, hogy ez kötelező legyen. Nagy örömöm, hogy amióta itt vagyok, egyik kollégámmal sem volt megbeszélhetetlen és megoldhatatlan konfliktusom.

– Az elmúlt húsz évben a gyülekezet életében milyen nagyobb események voltak, amelyekre szívesen emlékszel vissza?

– 1844-ben alakult a gyülekezetünk, ennek 150 éves évfordulója volt 1994-ben. 1896-ban épült fel ez a második templomunk, tehát 1996-ban volt száz éves. Ennek a két ünnepnek az igazi megünneplése az volt, hogy a templomot kívülről és belülről is rendbe tettük.
1944. december 31-én a templom az ostromkor teljesen tönkre ment egy bombatalálat miatt. Ennek nyomai látszódtak még. Az ötvenes években a tornyot nem sikerült teljesen helyreállítani, így az egész tornyot újjá kellett építenünk.  ASzékely Bertalan festette Kenyeret megáldó Jézus-t ábrázoló oltárképünk is elpusztult a háborúban, ezért elhatároztuk, hogy az oltárteret uraló fából készült kereszt mögött egy színes rózsaablakot készíttetünk. Ezen az évfordulón tehát az ünnepségeken túl, a templom megújulásáért is hálát adtunk.
Két gyülekezeti kapcsolatunk is kialakult az évek során: az egyik a nürnbergi Sankt Sebald Egyházközséggel, a másik a finnországi Kouvolában lévő evangélikus közösséggel. A nürnbergiekkel évente találkozunk, fiatalok és presbiterek is kölcsönösen látogatták egymást. Én is többször vendégprédikáltam Nürnbergben. A finnek viszont a nagy távolság miatt inkább ők jönnek hozzánk, mi anyagi okokból nem nagyon tudtuk ezt viszonozni. Azért húsz év alatt erre is került sor. Idén például egy 38 fős gyülekezeti ifjúsági csapatunk ment ki egy hétre vendégeskedni Bence Imsi vezetésével.

–  A gyülekezet kapott vissza valamilyen ingatlant, vagy intézményt a rendszerváltás után?

– Egy ingatlanunk kérdése merült fel. A háború előtt a templomhoz volt építve egy hat osztályos elemi iskola, összesen hat osztállyal. A bombázásokban ez is elpusztult. 1946-47-ben az eltakarításkor méternyi magasan álltak a falai.
A gyülekezet újjá akarta építeni az iskolát, meg is tették a szükséges kezdeti lépéseket, de az iskolák államosításakor, 1948-ban a romokat is államosították.
Ezt szerettük volna visszaszerezni, volt egy elképzelés, hogy a területet kérjük vissza, és újra felépítjük az iskolát, de bonyolult lett a terület jogi státusza és a Műemléki Hivatallal is konfrontálódtunk az újjáépítéssel kapcsolatban. Végül is járadékban egyeztünk meg, tehát ezt kapjuk utána, ami a gyülekezet anyagi helyzetének szempontjából fontos. Bár Budapesten nincsen evangélikus általános iskolánk, és elméletileg jó lenne, ha lenne, de hát ez így alakult.

– Húsz évvel ezelőtti itteni indulásod összefonódik egy szomorú eseménnyel…

– Augusztusban iktattak be a gyülekezet lelkészi szolgálatába és október elején meghalt a feleségem. Tehát két hónappal azután halt meg, hogy felköltöztünk Budapestre. 38 évesen szívinfarktust kapott. Öt kicsi gyerekkel maradtam itt. Reggel furcsa csendben feküdt, amikor megsimogattam már jéghideg volt. Álmában érte a halál.
Nagyon nehéz időszak volt ez. Végül új társra találtam: egy évre rá megházasodtam. Ili, a feleségem öt gyermekemmel együtt fogadott el. Azt hiszem, a tényekből is látszik, hogy csodálatos asszony. Úgy döntött, hogy hozzámegy valakihez, akinek öt gyermeke van már, és akik közül a legnagyobb 14, a legkisebb pedig 3 éves volt. Ez tehát nem akármilyen elhatározás volt a részéről. Ha ő nincsen, nem tudom, hogyan tovább. Nagyon hálás vagyok neki a szeretetéért és Istennek is a szeretetéért.

– Gyerekeid lassan kirepülnek otthonról. Mesélnél róluk?

– Klára lányom nyelvész, tolmács, evangélikus lelkész felesége lett, vagy egy Berci nevű unokám. Máté fiam idén májusban nősült, ő termékmenedzser egy orvostechnikai cégnél. Gábor fiam gazdasági főiskolát végzett, Dóra lányom kereskedelmi főiskolára járt, de most mérlegképes könyvelőként tevékenykedik. A legkisebb fiam, Péter ötödéves orvostanhallgató. Itthon már csak Gábor és Péter fiam él velünk. Családi összejöveteleken tartjuk a kapcsolatot.

– Mit szeretnél még elérni a gyülekezetetekben?

– Szeretném, ha a budavári gyülekezetben lenne egy igazi lelki megmozdulás, megújulás és ébredés. Tudom, hogy ez a Szentlélek ajándéka. Van egy imaközösségünk, amelyben rendszeresen imádkozunk ezért, felsorolva kéréseinket és hálaadásainkat is. Szolgálataim végzésében arra törekszem, hogy lehessek „útépítő” a Szentlélek előtt.
Koromnál fogva ennél többet nem tervezek, pár év múlva beköszönt a nyugdíjas kor, amikor is ha egészségem engedi majd, szeretném más formában - mondjuk így kötetlenül - továbbra is végezni azt a szolgálatot, amire lehetőséget ad Isten, de egyben szeretném kihasználni időmet utazásra, olvasásra, családra.