Hogyan kerülhet egymás mellé Kossuth és Faludy? – Interjú Kossuth Évával

– Hogyan lettél a Kossuth család tagja?

– Néhai férjem, Kossuth Béla dédapja és Kossuth Lajos első unokatestvérek voltak. Kossuth Lajosnak nincsenek egyenes ági leszármazottjai, mivel két fiának, Ferencnek és Lajos Tivadarnak nem voltak gyermekei. Leánya, Vilma pedig fiatal lány korában meghalt tüdőbajban.    

– Hol ismerkedtél meg férjeddel?

– Torontóban ismerkedtünk meg 1957-ben. Ő is az 1956-os Forradalom és Szabadságharc menekültje volt. De azt megelőzően hét évet töltött Szibériában, a hírhedt vorkutai politikai internáló táborban. 1947-ben kinevezték osztrák-magyar nagykövetnek. Amikor 1948-ban a kommunisták átvették a hatalmat, hazahívták „konzultációra”, ahol azonnal letartóztatták, mint amerikai kémet. Tíz napig az Andrássy út 60-ban verték. Azután átadták az oroszoknak, akik Ausztriába szállították, és ott, Baden-bei-Wien-ben életfogytiglani kényszermunkára ítélték. 1955-ben, egy genfi egyezmény eredményeként szabadult. Érdekes, hogy amikor Vorkutáról kiengedték, mint szabad ember utazhatott Oroszországban. Moszkvában még az Bolshoi Operába is elment! De amint Csapnál a magyar határra ért, az oroszok átadták a magyar hatóságoknak. Azok Budapestre szállították, ahol bezárták a Gyűjtőbe, magánzárkába. Onnan szabadult 1956 decemberében, és ment azonnal Ausztriába. 

– Volt-e olyan családi alkalom, amikor Kossuth Lajos leszármazottai találkoztak?

– Igen, egy magyarországi látogatásom alkalmával, anyósommal, férjem két nagybátyjával, Kossuth Pállal, volt országházi képviselővel, és Kossuth Lajossal találkoztunk, aki feleségével, gr. Zsenyei Lilivel megörökölte a széphalmi Kazinczy birtokot. Mondanom sem kell, hogy háború után mindenüket elvették, és az egész családot kitelepítették.  

– Mikor érkeztél Kanadába?

– 1948. júliusában, mint kislány érkeztem Kanadába édesanyámmal. Azelőtt három évig Németországban voltunk, mint menekültek.

1944. decemberében orosz megszállás alá kerültünk Székesfehérváron, ahová Debrecenből menekültünk. Amikor egy hónap múlva a város hirtelen felszabadult, anyám azonnal felpakolt és mentünk Sopronba, ahol volt egy házunk. Amikor közeledtek az oroszok, mentünk tovább Németországba. Anyám megfogadta, hogy soha többé sem szovjet katonát, sem pedig magyar kommunistát nem akar látni. Nem is látott…

Iskoláim legnagyobb részét Németországban, majd Kanadában végeztem. Mivel eredetileg muzsikusnak készültem, középiskola után beiratkoztam Torontóban a Zeneakadémiára hegedű szakra, amit még Debrecenben kezdtem tanulni. Torontóban három évig voltam a híres magyar hegedűművész és pedagógus, Kresz Géza tanítványa. Tagja voltam a Hamiltoni (Ontario) Filharmonikus Zenekarnak, és koncertmestere a Kamarazenekarnak. Mivel a háború alatt egy bombázás alkalmával a légnyomás lehajított egy meredek kőlépcsőn, megsérült a nyakcsigolyám. Egyre nehezebben bírtam a gyakorlást, és így abba kellett hagynom a hegedülést. Akkoriban Torontóban Kresz Gézához eljárt a torontói egyetem rektora is, akinek szüksége volt egy több nyelven beszélő emberre a jogi fakultás könyvtárában, hogy az idegen és nemzetközi jogi könyveket katalogizálja. Előadásokra is kellett járnom, hogy megismerkedjem a különböző jogi szakokkal. Az itt végzett munkámon keresztül ismerkedtem meg a joggal és a szerkesztői feladatokkal 

– Szereted az irodalmat, ápolod a magyar nyelvet és kultúrát.

– Igen, ezt majdhogy nem életcélul tűztem ki magamnak, mint kötelességet. Már kislány koromban unos-untalan emlékeztettek rá, hogy apai nagyanyám révén rokona vagyok Kölcsey Ferencnek, akinek nagyanyja Kölcsey Ilona, Kölcsey unokahúga volt, akit a költő nevelt. A 20. század nagy magyar írónője, Szabó Magda pedig édesapám első unokatestvére volt. Művelt anyám is adott arra, hogy ne felejtsem el a magyar nyelvet és kultúrát. A zene – és főleg a magyar népzene iránti szeretetemet pedig apámtól, Szabó Emiltől örököltem, aki Bartók és Kodály növendéke volt. 

– A magyar kultúra ápolása és szeretete a mai napig is az egyik legfontosabb tevékenység számodra. Mindezt a sok munkát két kitüntetéssel is elismerték. Mesélnél erről kicsit részletesebben?

– 1977-ben a torontói jogi könyvkiadó vállalat, Butterworths Legal Publishing, ahol „Executive Editor” – felelős kiadói – posztot töltöttem be, áthelyezett Vancouverbe, hogy megnyissam a cég nyugat-kanadai irodáját. Rövid időn belül tagja lettem a Vancouveri Magyar Kulturális Egyesületnek, ahol 1999-ben átvettem az Egyesület lapjának, a Tárogatónak a szerkesztését. (Megjegyzés: A Tárogató évente tizenegyszer jelenik meg (június és július összevonva). A lap – többek között – a kanadai magyarság életéről, az Egyesület – röviden Magyar Ház – által rendezett eseményekről számol be. A lap nem politizál, hanem arra helyezi a hangsúlyt, hogy minél szélesebb körben ismertté legyenek a magyar gyökerek. – a szerk.)

Iidőközben megalakult a Kanadai Magyarságtudományi Társaság (Hungarian Studies Association of Canada), aminek szintén tagja vagyok. A Társaság évi konferenciáit a kanadai Bölcsészeti és Társadalomtudományi Kongresszus (Congress of the Humanities and Social Sciences) keretén belül tartja, mivel van egy magyar tanszék a Torontói Egyetemen. 2008-ban a vancouveri Brit-Kolumbiai Egyetem (University of British Columbia) volt a vendéglátó, ahol Faludyról tartottam előadást „A magyar nyelv használata Faludy György költészetében” címmel. 

A munkámat két kitüntetéssel is elismerték 2008-ban és 2009-ben. A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét – hogy a köztársasági elnököt idézzem – a következőkért kaptam: „…a Tárogató című nyugat-kanadai lap főszerkesztőjének, a nyugat-kanadai magyarság identitásának megőrzése, a magyar kultúra kanadai megismertetése érdekében végzett tevékenység elismeréseként”. A Szent László Lovagrend dokumentumában a következő áll: „A Szent László Társaság (1861) és Rend a Magyarországért  és a magyarságért teljesített kiváló szolgálatai elismeréseként Kossuth Éva úrnőt a Szent László Rend Lovagjává avatta.”

Ezeket a kitüntetéseket – többek közt – a következő munkálkodásaimért kaptam: 1981-ben a Bartók Béla-centenárium alkalmából életre hívtam egy legnagyobbrészt kanadaiakból álló bizottságot az ünnepségsorozat lebonyolítására, a Canadian Broadcasting Corporation (rádió), a Brit-Columbiai Egyetem (University of British Columbia - UBC) zenei fakultása és a Vancouver Chamber Choir (Vancouveri Kamarakórus) részvételével – az utóbbi magyar nyelven adta elő a műveket. A következő évben Kodály Zoltánt ünnepeltük a Vancouver Academy of Music, a UBC zenei fakultása, és a Vancouver Symphony Orchestra részvételével, mely programokon Kodály özvegye, Kodályné Péczeli Sarolta is részt vett, és beszédet is mondott. Azon igyekeztem, hogy minél szélesebb körű kanadai nyilvánosságot kapjanak világhírű zeneszerzőink emlékkoncertjei. 

– Nagy tisztelője vagy Faludy György költőnek, sőt személyesen is ismerted. Faludy 1967-88 között élt Torontóban. Hogy ismerkedtetek meg?

– Faludyval 1975-ben ismerkedtem meg Torontóban, egy egyetemi fogadás alkalmával. Rögtön összebarátkoztunk, és meghívott a lakásán tartott irodalmi összejövetelekre. Én akkor már ismertem a nevét, főleg anyámtól hallottam híres Villon-fordításairól. Ezek csodálatos, felejthetetlen esték voltak. Gyurka, mint mindig, sziporkázott, tele anekdotákkal, egyik szellemesebb volt, mint a másik. Rengeteget tanultam tőle.

– Ő kért meg verseinek lefordítására?

– Nem egészen. Az úgy történt, hogy egynéhány kanadai magyar író és költő 1983-ban kiadott egy verseskötetet „George Faludy: Learn this Poem of Mine by Heart” címmel (Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet), mely az általuk fordított verseket tartalmazza. A nekem dedikált példányba Gyurka a következőt írta: „Tisztelet és barátság szerény jeléül. Drága Éva – ezt a könyvet nem mondom, hogy magam helyett küldöm; de azért akad pár tűrhető fordítás benne. Sok szeretettel Gyurka. Toronto, 1983. október”.

Amikor Gyurka panaszkodott, hogy képtelenek rímben lefordítani a verseit, ezt azonnal kihívásnak véve, nekiláttam egy-két versének fordításához. El is küldtem neki, amire a következő választ kaptam:  „Sokszor köszönöm a fordításokat. A legnagyobb öröm (első eset), hogy ilyen jót kap az ember. Öröm, hogy gratulálhatok!”

(Mellékletben olvasható az „Óda a magyar nyelvhez” című költemény és fordítása, amit Faludy nem látott. ) 

– Hol jelentek meg versfordításaid?

– Fordításaim nem jelentek meg nyomtatásban. Ugyanis, Robin Skelton, kanadai költő is lefordította Faludy verseinek nagy részét, amit ki is adott. Faludy megígérte, hogy az én fordításaim is benne lesznek. Skelton azonban, ígérete ellenére, nem publikálta őket – Gyurka szerint irigységből.

Azonban a Magyarságtudományi Konferencián tartott előadásom megjelent nyomtatásban, amelyben a fordítások közölve vannak egy CD-vel együtt, amelyen magyar és angol nyelven hallhatók két színművész, a magyar Hegedős Györgyi, és a kanadai David Peterson angol nyelvű tolmácsolásában.  

– Faludy születésének 100. évfordulója 2010-ben lesz. Tervezed-e, hogy a Tárogatóban is megemlékezel erről a nevezetes dátumról?

– Ezen még nem gondolkodtam – de valószínű, hogy írok majd Róla egy megemlékezést.  

– Milyen emlékeket őrzöl tőle? – egyrészt tárgyi emlékekre gondolok, másrészt pedig olyanokra, melyeket a szívedben hordasz vele kapcsolatban.

– Először is számos levelét, melyeket most, hogy az unokájára rátaláltam a Magyarországi Evangélikus Egyház honlapján, átadok neki megőrzésre. Azután a könyvek, melyeket nekem dedikált. Például a „Levelek az utókorhoz” című kötetében a következőt írta: „Kossuth Évának, aki a magyar irodalom szeretetét tarisznyának hozta ki magával az emigrációba – olyan tarisznyának, amely szárnynak is nagyszerű. Sok szeretettel: Faludy György. Toronto, 1975 november.” Őrzöm róla azt a fényképet is, ami nálam készült itt, Vancouverben.      

– Olvastam életrajzodat, melyet a leányod számára írtál. Ebből a sok helyen megrendítő írásból tudom, hogy evangélikus templomban kereszteltek meg és Debrecenben, a kálvinista Rómában, evangélikus iskolában kezted meg tanulmányaidat. Torontóban volt kapcsolatod az ottani magyar evangélikus közösséggel?

– Csak annyiban, hogy dr. Pokoly László evangélikus lelkész egyházához tartoztam, ami valójában egy evangélikus-református gyülekezet volt, mivel nagyon kevés magyar evangélikus volt Torontóban – mint általában az emigrációban. Azonban Lányomat, Katalint – aki Spanyolországba ment férjhez – ő keresztelte meg Torontóban evangélikusnak.  

– Vancouverben nincsen magyar evangélikus közösség, a magyar református templomba jársz. Ezt a közösséget közelebb érzed magadhoz, mint egy angol evangélikus közösséget?

– Annyiban érzem közelebb magamhoz, hogy magyarul hallhatom Isten Igéjét. A másik ok, hogy kötelességemnek érzem támogatni a magyar protestáns egyházat, ahol komoly magyarnyelvű oktatás folyik. Az egyház által kezdeményezett és fenntartott Origo magyar-angol nyelvtanfolyamot nemrégiben elismerte a Brit-Kolumbiai Egyetem is. 

Faludy György:

ÓDA A MAGYAR NYELVHEZ

Most, hogy szobámban ér az est setétje,

te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje

s ajkad, melyről az esti fák alól

először szólt az ének magyarul.

Arcod tatár emléke már ködös,

de titkunk itt e földön még közös

s a te dalod zsong minden idegemben

         itt, idegenben. 

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,

sértett gőgömben értőm és kísértőm,

kínok közt, gondjaimtól részegen,

örökzöld földem és egész egem,

bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom

és soraimmal sorsom túl a síron,

kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:

              mennyei poggyász. 

Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán

vont hangszerén lázam, házam, hazám,

almom-álmom, lovacskám, csengős szánom,

és dal a számon, mit kérnek majd számon: —

nincs vasvértem, páncélom, mellvasom,

de Berzsenyivel zeng a mellkasom

s nem győz le ellenség, rangomra törvén,

                  sem haditörvény. 

Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel,

de én itt állok az ikes igékkel.

Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:

a hangutánzó szók utánam szállnak,

mint sustorgó füzesbe font utak

fölött alkonykor krúgató ludak

s minden szavamban százszor látom orcád,

                bús Magyarország. 

Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek,

ahol a fák, mint holt igék, kiégtek.

Ős szók : a szemhatárról századok

ködéből még derengő nádasok,

gyepűs vápákon elhullt katonák,

ti bíbicek, bölények, battonyák,

miket vadásztak vén csillyehajókról

        lápos aszókon.

Magas hangok: szöcskék és tücskök rétje,

mély hangok: alkony violasötétje,

káromlások veszejtő vadona,

mondatszerkesztés pogány pagonya,

kötőszók: sok-sok illanó fodor,

s hangsúly, te vidám, hangsúly, te komor,

lelkünk dolmánya, szőtteses, világszép

             s búzavirágkék. 

Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya,

karók, keresztek és bitófák árnya,

s melléknevek, gazdag virágbarázdák,

busák, buják, burjánzók és garázdák,

melyik vidám faeke nyomtatott ?

S ti mellérendelt, kurta mondatok

mint paprika, ha füzére vereslőn

            lóg az ereszről. 

Ragok: szegények szurtos csecsemői,

kapaszkodtok s nem tudtok nagyra nőni,

és E-betűk serege:

fekete mezőn zsellérek koldus menete,

s ti kongó-bongó helyhatározók,

kukoricásban jó irányt hozók,

ban-ben-bim-bam: toronyból messze hangzó

          könnyű harangszó. 

Jelentőmód. Az aszály mindörökre

ráült a szürke, megrepedt rögökre.

Magánhangzó-illeszkedés! Kaján

törvénykönyvvé Werbőczi gyúrt talán?

Mi vagy? Fülledt ötödfél százada

robotba tört paraszt alázata,

vagy összhang, mely jövendő, szebb utakra 

      messze mutatna? 

És főnevek, ti szikárak és szépek,

ti birtokos ragokkal úri népek,

országvesztők, elmozdíthatlanok,

s ti elsikkadt, felőrölt alanyok,

megölt vagy messze bujdosó fiak,

Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak, —

ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal

        és a hazánkkal? 

Parasztok nyelve, nem urak latinja,

nem grófok rangja, de jobbágyok kínja,

magyar nyelv! fergetegben álló fácska,

hajlongasz szélcibáltan, megalázva —

s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani?

Te vagy jelenünk és a hajdani

arcunkat rejtő Veronika-kendő

        és a jövendő. 

Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk

és forró, mint forrongó szellemünk.

Nem teljesült vágy, de égő ígéret,

közös jövő és felzengő ítélet,

nem hűs palackok tiszta óbora,

nem billentyűre járó zongora,

de erjedő must, könnyeinkben úszó

        tárogatószó.                       (Páris, 1940 május)

ODE TO THE HUNGARIAN LANGUAGE 

(A free, partial translation by Éva Kossuth on the occasion of Hungary’s millecentenary. Vancouver, 1996) 

As violet twilight darkens my lodging

I see before me St. Gellért’s handmaiden,

on whose  lips on an ancient evening

song burst forth in Hungarian.

Her Magyar face is distant and fading –

yet, some secrets we must still be sharing:

for her song flows through my every pore

on a distant shore.

Magyar tongue, my loyal mate in life,

you gave comfort to my wounded pride;

through loss, suffering and adversity

you were the promise, a brighter destiny.

Attack me with guns or accusations:

I shall be armed with alliterations!

Each ancient, vibrant verb

protects me in every nerve.

Your melodious vocal harmony

will stay with me through eternity.

Those sturdy nouns, so vain and proud,

possessive endings, like greedy Counts.

Your gay adjectives and playful similes

stood guard over us through the centuries.

In each word I see your physiognomy,

tormented Hungary.

It’s the speech of Árpád’s people,

and not that of the Latin scribbler,

nor the chatter of foreign barons,

but the prayer of toiling peasants.

Magyar tongue! Can you withstand the gale?

You’re our future, stand firm and hale!

Your soft sounds cover the nation’s face

like St. Veronica’s veil.

Magyar speech, so flowing and vivid:

you bubble, like our rebellious spirit.

We lost at Buda, Mohács and Muhi –

but church bells still toll for Hunyadi’s victory!

Unfulfilled promises and burning desires,

a brighter future, or fateful disasters;

Tokaj’s wines, ancient songs: they’re all

in one sobbing tárogató-call.