Házasság Hete: Az elkötelezettség kalandja – Beszélgetés Rudan Margittal

Létrehozás: 2010. február 09., 09:32 Legutolsó módosítás: 2010. február 09., 09:38

Tíz éve „Már csak együtt vagyunk értelmezhetőek” – Süveges Gergő Apa-kép-írás című könyvének e sora bátorított fel arra, hogy a Házasság Hete kapcsán egyikükkel, a feleséggel, Rudan Margittal beszélgessek. Nagyon érdekelt, ki áll a jól ismert és közkedvelt televíziós mellett. Nem csalódtam: a látszólag visszafogott, mégis sugárzóan kedves fiatalasszony valóban másik fele Gergőnek. Elsőként mégis a kétségeiről faggattam őt. Biztos volt-e abban, hogy Gergő az igazi? Kérdésemet hallva kedvesen felnevetett. Szöveg: B. Pintér Márta. A cikk megjelent az Evangélikus Életben, 2010. 02. 07-én.

Házasság Hete: Az elkötelezettség kalandja – Beszélgetés Rudan Margittal

Rudan Margit Fotó: Horváth-Bolla Zsuzsanna

– Én alapjában véve nagyon racionális nő vagyok. Ezért is lepett meg, hogy Gergő iránt a „szerelem első látásra” érzését fedeztem fel magamban. Ez szokatlan tapasztalat volt. Ami aztán megerősített, sőt biztossá tett abban, hogy mi egymáshoz valók vagyunk, maga az idő volt. Közel öt éven át jártunk együtt. Sok időt töltöttünk egymással, naponta találkoztunk. Egyre jobban megismertük egymást és igyekeztünk is más és más helyzetben látni a másikat. Színházba jártunk, kirándultunk, a plébánia közösségébe mentünk együtt, árvaházban segítettünk, kórusban énekeltünk. Mindezeken keresztül mérlegelhettük, hogy el tudjuk-e képzelni a másikat társunknak. Emellett folyamatosan visszajeleztünk egymásnak. Elmondtuk, mi tetszett a másikban, vagy éppen azt, hogy mit tartottunk furcsának. Nagyon sokat beszélgettünk. Lassan pedig mindkettőnk számára kiderült, hogy életre szóló társat találtunk a másikban.

– Mindketten imádkozó, hívő keresztények. Bizonyára ezért említette külön Isten vezetésének fontosságát a párválasztásában.

– Attól kezdve, hogy felfigyeltem Gergőre, mindig az a gondolat volt bennem, hogy csak akkor szeretném ezt a kapcsolatot, ha az Úristen is így tartja jónak. Bár munkálkodott bennem a vágy, a nagy szerelem, azért megpróbáltam nyitott maradni annak a meglátására, hogy Isten szemében is kedves-e az együtt járásunk.

– Az esküvőjükre evangéliumi igeként a kánai menyegző történetét választották.

– Ez az evangéliumi szakasz nekünk nagyon sokat mond arról, hogy milyen szerepe van Istennek a hozzá ragaszkodó emberek házasságában. Tudjuk a történetből, hogy amikor az ifjú párnak elfogy a bora, akkor az Úr Jézus jön és segít. Ám nem úgy, hogy valami vacak lőrét vet oda a vendégeknek, hanem sokkal jobb itallal kínálja őket.
Azért választottuk az esküvőnkre ezt a történetet, mert mi ebben hiszünk és remélünk: ha a mi erőnk, bizakodásunk, jókedvünk, egymás iránti türelmünk elfogy, akkor az Úristen mellettünk lesz, és megadja azt a pluszt, többletet, ami átsegít a nehézségeken. A házasság szentségi volta éppen ez: az Isten pecsétje a döntésünkre. Annak a tudatában élhetjük életünket, hogy Isten mindig mellettünk fog állni. Különös „kegyelemfolyamot” nyit meg a szentség. Úgy gondoljuk, ha nem lenne ott naponta az Isten kegyelmi ereje, a saját erőnk már rég kifulladt volna. Saját erőnkből nem tudnánk fenntartani a házasságunkat.

– Az élet pedig tartogat próbákat, kísértéseket… Ön gyógypedagógia szakot végzett, és elárulta, hogy nagyon fontosnak tartja a hivatását. Most azonban négy pici gyermekkel otthon van édesanyaként, háziasszonyként, miközben férje reflektorfényben áll, karriert fut be. Nem érzi magát háttérbe szorítva?

– Így igaz, nagyon izgalmasnak találom a hivatásomat. Néhány évig gyakorolhattam is. Ám mindig is tudtam, hogy ha gyerekeink születnek, akkor majd az lesz az elsődleges feladatom, hogy velük legyek. Tény, ezt nem mindig könnyű elfogadni, hullámzó érzésekkel jár. Van, hogy nem okoz gondot a bezártság, ám néha belülről feszít, hogy a világ egy részéből ki vagyok zárva. Átsegít azonban a mélypontokon az, hogy tudom, a gyerekeimnek most ez a jó. Nekik is, a férjemnek is arra van most szükségük, hogy rendet, biztonságot, nyugodt életet teremtsek köréjük. Gergő a munkája mellett a családban is igyekszik teljes mértékben szerepet vállalni. Ha azt látnám, hogy változik, hogy kezd eltávolodni tőlünk, akkor az nehéz lenne.

– A férje bizonyára megosztja Önnel a munkájával kapcsolatos gondokat…

– Az ő munkája kint, a világban zajlik, az enyém itthon, bent. Mindketten küzdünk a feladataink szépségeivel és nehézségeivel, de nem egymástól eltávolodva, hanem – külön-külön is – egymásért. Mert a család számára ez a jó.

– A média világában sok a szabadosan gondolkodó ember. Ott is vannak olyan nők, akik nem tisztelik más házasságát. Nem félti a férjét, hogy ebben a környezetben egyszer elcsábul?

– A férjemnek a munkahelye nem az élete. A barátai, az a közösség, amelyben mozgunk, nem a média világából kerül ki. Úgy látom, elvégzi a munkáját lelkiismeretesen, örömmel, de a szíve nem marad ott. Az itthon van nálam, a gyerekeknél meg a barátoknál. Ez engem megnyugtat. Igaz, ez őt még nem védené meg a „rá hajtó” kolléganőktől. Ám az esetleges kísértések között megtartja őt az, hogy a házasságunkat ő is komolyan gondolja, Istentől rendelt ajándéknak, szentségnek tekinti. S amíg ő nem gondolja másként, addig én felvértezve érzem magamat a félelmek, a féltékenység ellen. Harmadszor pedig: imádkozni sosem árt. Biztos előfordul az ember életében olyan kísértés, ami meghaladja az erőnket. Hiszem, hogy ilyenkor, ha kérjük – a kánai menyegző történetéhez hasonlóan –, az Úristen segítségünkre jön.

– Rendkívül bizarr képpel élve a házasságot Ön a halálugráshoz hasonlította. Tudom, nem a veszély voltát akarta ezzel kiemelni, hanem azt kívánta hangsúlyozni, hogy két ember közös élete tulajdonképpen hallatlan nagy kaland.

– Ez így van. Csodálatos kaland. Aki vállalkozik az „ismeretlenbe” ugrásra, az egy szenzációs világba csöppen, a feltétel nélküli bizaloméba. Fantasztikus szabadságot ad, hogy tudjuk egymásról: a másik döntött mellettem. S mivel megbízhatunk e döntésben, ezért bátran lehetünk nyitottak egymás iránt. Őszintén kitárhatjuk a lelkünk minden szépségét és bugyrát egymás előtt, tudva, hogy a másik úgy fogad el, ahogyan vagyok.
A szentségi házasságban a kapcsolat nincs feltételekhez kötve. Lehetek olykor rosszkedvű, elviselhetetlen, bármilyen hisztis, akkor is tudom, hogy a férjem szeret, elfogad, és nem azon gondolkodik, hogy hol cserélhetne le. Vagyis az ember lehet önmaga. Nem kell szerepet játszania, viselkednie, megfelelnie… Ilyen biztonságot sehol máshol nem kaphat az ember, csak a házasságban. Ahol megvan az a biztos tudat, hogy elköteleztük magunkat egymás mellett. Ha esik, ha fúj, bármi lesz is, mi együtt akarunk maradni, mert összetartozunk, döntésünk örök életre szól. És ez boldoggá tesz mindkettőnket.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben