Budapest-Sopron retúr – Beszélgetés Kutas László szobrászművésszel életről, értékről, éremről

– Kétlaki vagy. Egyszerre tartozol Budapesthez, és Sopronhoz is. Hogy is van ez?

– Budapesten születtem. Sopronhoz az a közöm, hogy azt hazudtam a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban, hogy soproni vagyok. Azért hazudtam, hogy pesti lévén a vidéki gyerekeknek járó vasúti félárújeggyel utazhassak Sopronba. A Lónyayba hat évet jártam. Fiú gimnázium volt. Én internátusban voltam, mert a papám református lelkész volt Zuglóban. Hatan voltunk testvérek, minket, a három nagyobb fiút beadtak az internátusba, mert a papám az igazgató-tanács tagja volt, és ez akkor olcsóbb volt a ’40-es években, mint otthon etetni minket. A másik soproni kötődésem nagyapám volt, Podmanini és Aszódi báró Podmaniczky Pál dr. teol.  Nála töltöttünk minden nyarat Sopronban.

– Ő az a Podmaniczky báró, akit népnyúzónak neveztek?

– Igen, sajnos igen. Ez egy óriási nagy tévedés, mert a népnyúzás az hülyeség volt. A nagyapám egy jóságos ember volt, akinek a legnagyobb szigorúsága a megbocsátás volt. Szegény nagypapámnak, a kis báróivadéknak, akinek csak a neve volt báró, nagyon nehéz gyerekkora volt. Mert idősödő édesapja, Podmaniczky Ármin, elszegényedve szerelembe esett egy kis orfeumi táncosnővel. Ő lett a dédanyám, aki idős férje halála után különböző kalandokba keveredett. Emiatt nagyapám iskolába sem járhatott rendszeresen, aztán asztalosságot tanult, aztán teológus lett, és aztán amikor teológus lett, utólag leérettségizett. Végül teológiai tanár lett, aztán nemzetközi külmissziós, majd teológiai professzor. 64 éves volt, amikor meghalt. Életében 18 nyelvvel dolgozott.

– Te hány nyelvet ismersz?

– Hetet, körülbelül hetet. De perfektül sajnos csak magyarul tudok. Írni-olvasni németül és olaszul, angolul és franciául csak beszélni, mert ahhoz, hogy írni megtanuljak, lusta voltam. Oroszul, lengyelül, szlovákul is tudok kommunikálni. Tanultam japánul is. És hét évet latinul.

– Térjünk vissza Sopronhoz és hozzád…

– 16 éves koromban a nyarat újra Sopronba töltöttem, ahol az Ágoston Ernő rajziskolában összetalálkoztam azzal a lánnyal, aki később az unokáim nagymamája lett, és akivel éppen aranylakodalmunkra készülünk. Miatta maradtam végleg Sopronban, és a Berzsenyi Gimnáziumban érettségizem le. 

– Fantasztikusan kalandos a családod. Rólad még mindig nem sok mindent tudunk. Semmi hátrányod nem származott ebből a báróságból, papfiságból tanulmányaidban, szobrászi hivatásod alakulásában?

– Nem. Egyszer egy taxissal utaztam, aki arról beszélt, hogyha a háborúban annyi partizán lett volna, ahányan később partizánnak vallották magukat, akkor Magyarországnak annyi lakosa lenne, mint Amerikának. Persze kisebb problémák azért voltak, mert amikor a főiskolán a káderlapom 1956-ban a kezembe került, rá volt írva, hogy nem elég, hogy arisztokrata származású, meg még klerikális is vagyok, tetejében még egy kapitalista követségre szerveztem látogatókat. Ugyanis az Olasz Intézetbe jártunk hamis jegyekkel moziba. Szóval irtó bomlasztó voltam. 

– Olyan sosem volt, hogy lelkészi pályára mégy?

– Mamám ábrándozott arról, hogy én pap leszek. Én misszionárius akartam lenni, meg orvos, egészen az utolsó pillanatig. Ilyen ocsmány származású embernek, akinek bárónő az anyja, pap az apja, nehezen lehetett bekerülnie az orvosira. A képzőművészetire azért tudtam könnyebben bekerülni, mert a papám barátja jóban volt Kisfaludy Strobl Zsigmonddal, aki segített bejutnom. Sokkal gyöngébb voltam, mint a többiek, ezért mindig ki akartak rúgni. Heten voltunk egy osztályban. A főiskolát elvégeztem, annak ellenére, hogy nekem szobrászatot korábban nem tanított senki. Én csak fából faragtam az iskolában a pad alatt, amiért örökké el volt vágva a kezem. De az életem tele volt véletlenekkel. Harmadév után Hódmezővásárhelyen voltunk nyáron, művésztelepen, ahol én strandolni jártam leginkább, lógtam, míg a többiek művészi szobrokat csináltak: parasztot kapával, kutyával, lóval. Én egyetlen egy dolgot csináltam azon a nyáron: megmintáztam egy nagy fülű, ferde nyakú, furcsa, kopasz gyereket. (Később ezt a terrakotta portrét a Nemzeti Galéria megvette.) Ősszel, amikor megérkeztünk a főiskolára és kirakodtunk, hogy ki mit csinált egész nyáron át és énnekem nem volt semmi más csak ez terrakotta fej és Pátzay Pál, a mesterünk végignézve a nyári munkáinkat mindenkinek mondott valami közömbös dolgot. Az én szobromhoz érve megállt, elmosolyodott: „Aha, viccel a szobrászattal! – mondta. – De legalább csinált valamit!” Attól kezdve mindig jelesem volt. Ez így kezdődött.

– 2004-ben úgy alakult, hogy beleszólhattam és kérhettem azt, hogy ki csinálja a soproni holokauszt emlékművet, már csak benned tudtam gondolkodni. Mesélnél erről a kompozícióról?

– Sopronból elvittek 1640 embert.  Néhányan még most is élnek. Gyönyörű visszajelzéseim voltak ezzel a munkámmal kapcsolatban. Egy Amerikában élő hölgy, aki megjárta a koncentrációs tábort, felhívott, hogyha még el tud jönni Magyarországra, akkor szeretne velem kezet fogni. Ezen a szobron a gázkamra előtti helység fala látható, a falra fel vannak dobálva kabátok és lent meg a siettetve szétszórt cipők, meg babák, meg játékok, szemüvegek vannak. A Papréten, ahol ez az emlékmű található, és ahol összegyűjtötték a helyi zsidókat, nagy fák vannak, azon meg kányák, amiket nem szabad háborgatni. Kivágtak egyetlen egy öreg juharfát, és annak a helyén áll ez az emlékmű. Először azt gondoltam, hogy csinálok egy priccset, meg egy nagyon sovány embert, de akkor ortodox zsidóval való érdekes, furcsa találkozásból megtudtam, hogy nem faraghatok emberalakot! Így lett ez. A füstként felszálló szöveg betűi a Smá Jiszraél ima, a kerítés meg az „Áldott legyen az igazak emléke!” – héber betűiből van.

– Min dolgozol most?

– Jelenleg a Sopronban megvalósuló harminckilencedik köztéri munkámon dolgozom. Ez arról szól, hogy 1946-ban Sopron lakosságának csaknem 30 százalékát elüldözték, mert németnek vallották magukat. (Ezek közül 1921-ben sokan arra szavaztak, hogy Sopron magyar maradjon.) Ezt fogják 2010. május 15-én felavatni. Ez egy szétszakított kőtömb, amin egy soproni városkép látható, ahol a kiürített gazdaházak ablakait bedeszkázták. Bár gazdátlanul maradtak a szőlők, de itt maradt a város, ami él tovább. A leszakított részen vannak a kiüresedett gazdaházak, bedeszkázott ablakaikkal, és az evangélikus templom tornya, mert híveinek több mint felét elüldözték, a megmaradó oldalán a gazdátlanná vált szőlők, és az utca, ahol három asszony beszélget, mert a város mégis tovább él.

– A köztéri szobrokról már beszéltünk! De vannak gyönyörű szép kisplasztikák is, amin szép, bájos lányok vannak, kedves asszonyok, gyerekek hangszerrel, nők frivol pózokban. Mesélj valamit ezekről is!

– Nagyrészt ebből élek. Csajok „futtatásából” élek. Rövid történet, hogy miért is vannak ruhában: Bejött egy házaspár az amszterdami galériába (amivel körülbelül 30 éve élő kapcsolatom van). A férj szeretett volna megvenni egy akt figurát, de a felesége nagyon lehordta: „Nálunk nem lehet meztelen szobor!” Ezt halva felöltöztettem a figuráimat. Mire legközelebb a feleség vetette meg a férjjel a zöldruhás kisplasztikát. Ezekből a zöld ruhásokból él a holland galériás is, meg én is.

– A kisplasztikákon miért van ennyi hangszeres gyerek?

– Tulajdonképpen ez is a hollandoktól van. Kérték, csináljak egy kisgyereket karácsonyra.  Csináltam egy fuvolást, aztán csináltam egy hegedülőt, mert nagyon tetszett a zenélő mozdulat. (Egyik barátom csellista felesége csodálkozott, mikor megtudta, hogy én sose csellóztam, pedig a figurám nagyon autentikus. Akkor honnét tudhattam ennyire tökéletesen ábrázolni a csellózást?)

– Az érmek?

– Jelentésük csak annyi, hogy én hivatalos elismerést csak az érmekért kaptam. A firenzei nemzetközi Vasari-pályázaton 20 ország 400 résztvevője előtt kaptam meg az első díjat. Majd Marx, Lukács György portré érmeivel nyertem pályázatot. A ravennai Dante-pályázaton ezüstérmet kaptam. Ezenkívül a Nemzeti Bank körülbelül 25 érme pályázatából 13-at megnyertem. Így valósultak meg arany, ezüst, alpakka emlékpénzeim.

– Mit szeretnél üzenni a szobraiddal?

– Egyszer a feleségem „Augusta” című szobrom láttán azt kérdezte: „Kutas, már megint álmodozol?!” Mire én azt feleltem: „Igen, hisz az élet olyan gyönyörű!”

„Kutas” személyiségének egyik varázsa, hogy örökké osztogat: leginkább érmeket és történeteket. Teszi mindezt végtelen humorral, játékkal, szeretettel. Nappal csak létezik, éjjel viszont él. Nappal autóba száll, végtelen kilométereket tesz meg, Németországban portrékat mintáz, aztán egy távoli országban zsűriz, kiállítása megnyitójáról késik el, megrendelő fagyis szobrával hadakozik, legújabb Gidai Erzsébet szobrához keresi gesztikulációját, mosolyát. Éjszaka meg él: álmodik, meg mesél, meg vágyakozik, meg imádkozik Szinbáddal, meg alkot: nőt pamlagon, rácson ülve, kisfiút hangszerrel, meg József Attilát, meg Földi Lőrincet, meg a rengeteg botanikus kerti portrét, hogy szétszórhassa, hogy elosztogathassa művei örömét nekünk, a mi és a maga örömére.

Kutas László curriculum vitae

1936. április 17-én Budapesten született.
1946-52: a budapesti Református Gimnáziumba járt.
1952-54: Ágoston Ernő szabadiskolájában Sopronban tanult rajzolni.
1954-ben érettségizett a soproni Berzsenyi Dániel Gimnáziumban.
1954-60: a Képzőművészeti Főiskolán Gyenes Tamás, majd Pátzai Pál növendéke volt
„Érzékletes mintázás, jó formaérzék, szellemes komponálás és választékos anyaghasználat jellemzi plasztikai működését.” Realista hagyományokra épülő egyéni stílusát tükrözi a kő és bronz köztéri szobrain kívül több mint száz különféle kisplasztikája, melyekből nagyon sok jutott el az öt földrész számos köz- és magángyűjteményébe. Érmeivel kivívta a hazai és a külföldi elismerést is. Ezt bizonyítja: 1974: első díj húsz ország négyszáz résztvevője előtt a Firenzében Giorgio Vasari halálának 400. évfordulójára kiírt nemzetközi érempályázaton.
1975: különdíj az Ezüstgerely pályázaton.
1979: Ravennában a Dante-biennálén a mantuai polgármester ezüstérme.
1991- és 1995: a soproni Érembiennálén Roisz Vilmos-díj.
2003: Pro Kultúra Sopron - díj a városban eddig megvalósult tizenhét köztéri munka elismeréseként.
1983 óta tagja a ravennai Dante-biennálé nemzetközi zsűriének.
2009: a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetés.

EGYÉNI KIÁLLÍTÁSOK – válogatás
1971: Budapest, Madách Színház
1975: Wiener Neustadt Galerie 9
1980, 1983 és 1985: Regensburg, BfG Galéria
1984: Budapest, Dürer-terem
1986: Tokyo, Kodansha Galéria
1987: Hamburg, Mensch Galéria
1989: Hamburg, Raum und Kunst Galéria
1990: Brüsszel, Carmen de Pelichi galériája
1991: Varsói Magyar Intézet
1993: Grevenbroich, kórházgaléria
1994: „bosszúkiállítás” az OSZK folyosó galériájában, Budavári Palota
1994: Amsterdam, Kunsthandel P. Breughel
1995: Northeim, Kreissparkasse Galéria
1996: Venlo, Pieter Breughel Galéria
1997: Sopron, Festőterem
1999: Helsinki, Diana Galéria
2000: Kiskőrös Petőfi Múzeum
2001: Veszprém, Helyőrségi Művelődési Otthon
2002: Eger, Kálvin-ház
2003: Vác, Városi könyvtár és Sopron, Mühl Aladár-terem
2006: Sopron, Erdészeti Múzeum
2008: Meggyes (Románia)
2009: Bukarest, Pedagógiai Könyvtár
Állandó kiállítás: Sopron, Új utca 1-3., "Vasalóház"

MUNKÁI MAGÁN- ÉS KÖZGYŰJTEMÉNYEKBEN – válogatás
Ravenna: Centro Dantesco, Wien: Kunsthistorisches Museum, London: Windsor Palota, New York: Intern. Coin Corp., Firenze: Városi gyűjtemény, Fokváros: dr. Bernard, Stockholm: királyi Éremtár, Debrecen: Déri Múzeum, Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, London: British Musuem, stb.

KÖZTEREKEN
75 KŐ és BRONZ KÖRPLASZTIKA, illetve DOMBORMŰ – válogatás
Baja, Fehérgyarmat, Törökszentmiklós, Paks, Zánka, Sopron, Debrecen, Budapest, Visnye Ruzsbah, Lindabrunn, Csurgó, Eger, Kiskőrös, Illyefalva, Sopron Holocaust emlékmű, Sopronyi Thurner Mihály szobra, stb.

EMLÉKPÉNZEK – válogatás
13 alpakka, ezüst és arany emlékpénz, melyeket a Magyar Nemzeti Bank adott ki
Bartók: 500 Ft ezüst, Kőrösi Csoma: 100 Ft alpakka, szöuli Olimpia: 500 Ft ezüst, Mathias rex: 5000 Ft és Erkel: 10000 Ft arany, atlantai Olimpia: 1000 Ft ezüst, stb.

 Honlapja: http://www.kutaslaszlo.com/index.htm