Találd meg a helyedet – Svéd templom előtt látható Benczúr Emese képzőművész munkája

Nemrégiben arról számoltunk be honlapunkon, hogy Wittenbergben Ottmar Hörl nyolcszáz darab, bíborvörös, mohazöld, kobaltkék és fekete miniatűr Luther Márton szobrot állított fel a város főterén. Az efféle művészeti akciók Európa északi és nyugati felén teljesen szokványosak. Egyházi és világi szervezésben egyaránt láthatóak kiállítások főtereken, templomok előtti téren.  

Ismervén korábbi alkotásait, Benczúr Emesét a svéd kiállítás szervezői kérték fel arra, hogy mutassa be korábban már több helyen is felállított művét a Points of departure című kiállításon, amely a város különböző pontján állítja ki a nemzetközi művészek munkáit. 

– Belső és külső térben egyaránt felállítható a te alkotásod. Svédországban miért épp a templom előtti tér volt alkalmas erre?

– Eredetileg a terv az volt, hogy a templomban állítok ki, de nagyon nagy volt a templom belső tere, ezért nem lehetett a munkámat kifeszíteni, ráadásul a falakat sem fúrhattam meg.
Végül is úgy döntöttünk a kurátorokkal, hogy legyen a templom előtti téren. A bejárathoz helyeztem egy széket, ahonnan kirajzolódik egy felirat három rétegben elhelyezkedő korongokból: Találd meg a helyed. Biztosan szép lett volna a belső térben elhelyezve is, de így újabb értelmet nyert, hogy kívül helyeztük el, mert a templomból távozó emberek még egy útravalót kaphatnak.

– A megmutatott képekről látszik, hogy huzalokon függnek ezek az apró korongok. Mennyi ideig tartott a felállítása?

– Egy hétig voltam kint Stockholmban. Mielőtt megérkeztem, a tervek alapján felállították az oszlopokat, de én fúrtam a sodrony feszítéséhez az összes lukat, hogy minden teljesen pontos legyen, végül a felirathoz szükséges korongokat kellett a megfelelő helyekre feltenni.
Először azt szerettem volna, hogy ha az emberek a templomból kilépnek, akkor azonnal lássák a feliratot. Ez azonban azért nem volt jó ötlet, mert az istentisztelet végén egyszerre többen jönnek ki, így a felirat olvasgatása feltartott volna egy sor embert. Fontos az, hogy meglegyen az a nézőpont, ahonnan a szöveg olvasható. Ülve viszonylag jobban tudunk az olvasáshoz elhelyezkedni, ráadásul jobb is, ha picit leülhetnek az emberek és elgondolkodhatnak a szöveg értelmén.

– Hogyan fogadták a helybeliek a munkádat?

– Érdekes volt számomra az a nyitottság, amivel már a felállításkor körülvettek. Többen odajöttek hozzám és érdeklődtek, mi készül itt. A legkisebbek és a legidősebbek is tudtak angolul, így el tudtam nekik magyarázni az alkotás lényegét.
Azt hiszem, ha Magyarországon egy külföldi művész el kezdene egy templom előtt furkálni, a járókelők nem nagyon mernék őt megszólítani és érdeklődni nála. Egyrészről a nyitottság és befogadás, másrészről meg a nyelvismeret hiányozna ehhez.
A megnyitón, a vasárnapi istentiszteleten rendkívül jólesett az, hogy a helyi lelkésznő a sok kiállított alkotás között az enyémet külön kiemelte és elismerően szólt róla (amit a barátaim fordítottak).
Első beszélgetésünkkor egy másik lelkésznő boldogan mondta, milyen lutheránus gondolat, amit megalkottam. Mondtam neki, hogy talán nem véletlen ez, hiszen nagyapám lelkész volt, édesapám pedig egyházkerületi felügyelő, tehát a családunk lutheránus gyökerekkel rendelkezik.

– Korábban hol volt látható ez a munkád?

– Az első verziót Utrechtben a KAAP Biennáléra készítettem, amit kétévente rendeznek ott meg, speciálisan gyerekcsoportoknak. A kiállítást helyszíne egy sziget, ami tulajdonképpen egy bunker-rendszer. Dombok, gyönyörű természeti környezetben, körben pedig kecskék legelésznek.
Kiválasztottam egy félreeső dombocskát, aminek a tetején egy labirintust építettem sodronyokból. A közepére érve, kétszer kétméteres területen volt az ülőhely, ahonnan a felirat olvasható volt. Tetszett, hogy a labirintuson befelé haladva csak a felfüggesztett korongok látszottak, nem sejthette senki, hogy mi az értelme, nem tudták, hogy ebből valami szöveg áll majd össze. Ténylegesen beléphettek a gyerekek a műbe, a végén pedig volt egy nyugvópont, mindenki keresgélhette a Find your place feliratot, amit nagy örömmel fedeztek is föl. Egy hibája volt: nehéz volt a feliratot elolvasni, mert túl közel volt az emberi szemnek az első felállított réteg.
Ezért aztán a következő alkalommal, a Műcsarnokban az Aviva-díj kiállításán, az első réteget elhagytam, és egy másikat tettem mögé: ezáltal olvashatóbbá vált a felirat. A tér adottsága miatt a nézők feje fölött helyeztem el a feliratot, a labirintus elmaradt. A szöveg olvasásához teniszbírói széket állítottam fel, így a tömegből kiemelt ponton találhatta meg az ember a helyét.

– Hogyan lehet ezt a feliratot elkészíteni? Van valamilyen technikai segítséged ehhez?

– A korongok pontos helye hosszú papírra van kinyomtatva. Ez egy sablon, ennek hiányában nagyon nehéz lenne a munkát installálni.
A szabálytalanul elhelyezkedő korongok és a vízszintes sodronyok miatt először inkább kottának tűnik a munkám, mintsem valamiféle írásnak. Mások kódoknak gondolják, Braille-írásnak vagy sima dekorációnak, így aztán boldogságot jelent mindenkinek, amikor összeáll belőle a szöveg és megfejtetik az egész értelmét.

– Honnan jött egyébként ennek a munkának az ötlete?

– Előtte már készítettem térben szétcsúsztatott, egy nézőpontból olvasható munkákat. Tullnban – a Duna mellett – az erdő mélyén alakítottam ki egy kertet: rozsdamentes fémháló volt a kerítés, négy réteg fémhálón keresztül lehetett a kertbe jutni, amire betűdarabokat raktam, a kert közepén egy fa ülőhely állt, ahonnan a Dolgok mélyén felirat volt olvasható.
Debrecenben pedig egy kiállítótérben műanyag fénycsöveket lógattam fel, amely az üvegablakokon át még az utcáról is látszódott. Az egész nagyon kaotikusnak hatott. Amikor azonban az ember belépett az épületbe és felnézett ezekre a fénycsövekre, akkor a Rend szót olvashatta el. Az Álljon össze a kép című kiállítás is hasonló jellegű volt.

– Milyen anyaggal szeretsz dolgozni?

– Teljesen változó, mindenfélével. Festőszakon végeztem a főiskolán, de a festéssel már a Főiskola évei alatt sem tudtam igazán mit kezdeni, pedig a felvételi előtt nagyon eltökélt voltam. Nehezen azonosultam a főiskolán a diáktársaimmal, sokan már nagyon nagy művésznek képzelték magukat, köszönni sem maradt idejük, ha a műterembe léptem. Átmentem másik osztályra, legalább ott jó volt a hangulat.
Ott kezdtem el hímezni. Először alapozatlan festővászonra, De jó lehet annak, akinek ennyi szabadideje van felirattal. Ez volt az a dolog, amivel szerettem foglalkozni, amin keresztül ki tudtam fejezni magam. Ez volt az, ami én voltam a világ számára. Ez volt az, amit én igazán tudok csinálni.
A diplomamunkám az a felirat volt, hogy Teljesítem a kötelességem. Ezt egész évben hímeztem. Minden nap egy ilyen feliratot készítettem el, körülbelül 250 napon át. Negyven centiméter magasságban állítottam ki a végzősökkel együtt ezt a 38 méter hosszú függönyfelhúzó gurtnit.

–  A Ludwig Múzeum érdekes tekercseket őriz tőled. Mi ez a Ha száz évig élek is projekt?

–Egy luxemburgi kiállításra (Manifesta 2) legyártattam magamnak egy csomó ruha-címkét napról napra felirattal, az életem hátralévő részére, minden napra egy-egy ilyen feliratot, azzal számolva, hogy száz évig élek majd. Erre a szalagra minden nap ráhímzem azt a feliratot, hogy Gondolok a jövőre.

– Mi a célja ennek? Más centit vág, te feliratozol...

– A mindennapjaim azzal teltek, hogy falat festettem. Ez pénzkereseti forma volt akkoriban nálam. Megrendelésre dolgoztam, éttermeket, villákat, gyerekszobákat festettem. A mindennapi munka mellett pedig hímeztem ezt a feliratot, mert nem akartam, hogy lustaságba süppedjek és elfelejtsem azt, hogy ki vagyok és pontosan mit is akarok. Az első lányom születéséig ezt valóban rendszeresen is hímeztem. Amióta azonban már két lányom van, leginkább úgy szoktam alkotni, hogy rászánom magam, és egyszerre többet csinálok meg.
Tetszik, hogy a legyártott tekercsek, amik arra várnak, hogy hímezzek rájuk (a jövő), a már meghímzett szalagokkal (a múlttal) együtt láthatóak.
Ezáltal a jövőmről is tudok bizonyos információkat, ez a munka hozzá fog tartozni. Mivel ezt a hímzést életem végéig csinálni fogom, más technikákkal is elkezdtem dolgozni. Varrás, aranyozás, fény…
Az első nagyméretű, az egész térrel foglalkozó művem a Velencei Biennáléra készült, Próbáld meg rózsaszínben látni a világot címmel.

– Liverpoolban is van jelenleg egy kiállításod… Mesélj erről is!

– Liverpoolban rengeteg üres épület van a város központjába, ráadásul állandóan fúj a szél. Azt találtam ki az ott megrendezett biennáléra, hogy egy régi mozi épületre felszereltetek két szélerőművet, amik egy Futurist – Think about your future fényreklám feliratot hajtanák meg. A nyár folyamán azonban nem mértek elég szelet, ezért az utolsó percben le kellett mondanom a szélenergiáról, de a mű mondanivalója így is nagy hatással van az ottani emberekre.

– Most min dolgozol?

– Novemberben a MOM Parkban lesz egy kiállítás, amire meghívtak. Azt találtam ki, hogy hófogóhálóból egy lezárt területet hozok létre, így elszeparálom a Park galéria teraszát. A hálóra öntapadós betűk kerülnek, a szöveg Zárkózz el lesz, de készül egy másik réteg is, amire a Ne feliratot rakom majd fel.

– Mint láthattuk, elismert művész vagy, külföldi és belföldi kiállításaid is vannak. Elmondhatjuk, hogy a képzőművészeti munkáidból élsz?

– Ezt túlzás lenne állítani. Ebből nem lehet megélni, de nemcsak Magyarországon van ez így. A gazdasági válság miatt, most már külföldön is ez a helyzet. Régebben sem alapoztam arra az életem, hogy ez lesz a fő pénzkereseti forrásom. Dekorációs falfestést is csinálok, varrok is, restaurálok is…  Sokféle munkát vállalok, amihez értek, a művészettel kapcsolatos elveimből viszont nem engedek.