Interjú Bencze András püspök-jelölttel

– Ha valaki püspökségre törekszik, jó munkát kíván – vallotta Pál apostol Timóteushoz írt levelében (1Tim 3,1). Mi motivált akkor, amikor elvállaltad a püspök-jelölést?

– Ha az Ószövetségből Ábrahám, Jákób vagy József életét szemléljük, megragad bennünket, ahogy ők áldottnak tudják magukat. A sorsuk hol jóra fordul, hol rosszra, ők eközben végig tudják, hogy az Úr céljuk felé vezeti őket. Nagyzolás volna magamat hozzájuk mérni, de nem az, ha áldott voltomban hasonlítom magamat hozzájuk, hiszen ezt az áldottságot adta nekünk az Úr keresztségünkben és lelkészi elhívásunkban. Testvéri beszélgetések, belső vívódások eredménye, hogy elfogadtam a jelölést. Nem tudom, mit hoz a holnap, mi lesz a választás eredménye, ezt az eredményt az Úr terveként fogadom el: tudom, ott áldja meg szolgálatomat, ahová Ő küld.

– Mik voltak azok a (külső-belső) hatások, amelyek leginkább hatással voltak rád eddigi életedben?

– Idéznem kellene bibliai szakaszokat, amelyek számomra aranymondássá váltak. Ezek közül talán legfontosabb János evangéliumának 21. fejezete. Először teológusként került elém, jó tíz évvel később arra tanított meg, hogy újból felvetődő kérdésekre nem lehet megtanult válaszokat adni. A Szentlélek nem konzervvel, hanem élő igével táplál. Beszélnem kellene közösségekről, amelyek formáltak, tanítottak és jelenleg is tanítanak – a családtól kezdve, a fóti kántorképzőn át, Gadó Pali bácsi kirándulásain és a kelenföldi ifjúsági körön keresztül egészen a fehérvári gyülekezetben működő, élő közösségekig. Meg kellene emlékeznem személyekről, még köztünk lévőkről és előre mentekről, magamban sorolom a neveket: mennyire különböző emberek, s mégis mind Isten szolgálatában! Hálás vagyok azért, hogy kicsinységem ellenére elfogadtak, hibáim ellenére szeretetet kaptam, gyengeségemmel is értékesnek mondtak. Küldetésemmé vált, hogy nyitott legyek, közösséget formáljak, békességre törekedjem.

–  Lelkészi, esperesi előéletedből mik azok az elért eredményeid, amelyeket szeretnél esetleges megválasztásod után püspökként szélesebb egyházi körre kiterjeszteni?

– Nem szívesen beszélek saját eredményeimről. Soha nem egyedül fáradoztam. Elődeim és mindenkori munkatársaim sorában álltam. Nem tudnám megmondani, mi az enyém, mi a másé.
Gyülekezetünkben minden korosztály számára alakult közösség, szolgálatok indultak a hajléktalanok között, a kórházban, a külmisszió támogatására és a kisgyermekes családok részére. Alapítványt hoztunk létre, amely szintén a szociális hálót erősíti. A közösségek és szolgálatok otthont találnak a tizenöt éve épített gyülekezeti házunkban. A testvérvárosi kapcsolatokat egyházi vonalon tovább erősítettük: baráti szálak szövődtek a gyülekezetek tagjai között. A városban működő felekezetekkel egymásra figyelő, baráti közösségben vagyunk. Feleségemmel bekapcsolódtunk a Házas Hétvége lelkiségi mozgalomba, s azóta közel száz evangélikus házaspár vett részt ezen a házasságmegújító alkalmon, amelynek evangélikus részről vezetői vagyunk.
Az egymás iránti bizalomra, egymás munkájának megbecsülésére törekszem, s arra, hogy mindenki felismerje saját adottságát, s azzal szolgáljon. Ezért fontos számomra a tiszta beszéd, a közös forráshoz, Jézushoz járulás, s hogy mindig szemünk előtt legyen közös célunk.

– Sokak szerint egyházunk tagjainak számához képest túlságosan nagy adminisztratív apparátussal rendelkezünk. Az Országos Iroda dolgozóinak létszáma, sőt a három egyházkerület – három püspök alatt – is egyesek szerint túlzás. Mi a véleményed erről?

– Bibó azt írja, hogy a struktúra nem függhet soha a pénztől. A jó szervezet mindig rendelkezik kellő forrással. A nyolcvanezres lengyel evangélikusságnak nyolc püspöke van. Nem jó tehát, ha a számok irányítanak. Azonban az sem jó, ha erőinket elpazaroljuk.
A háromkerületes rendszer mind egyháztörténetre, mind az egyházjogra, mind az ökumenikus környezetre figyelemmel született. Ezen kívül tekintettel van egyházunk földrajzi elhelyezkedésére. A viszonylag nagy Országos Irodát a jelentős intézményrendszer és az adminisztrációtól nagyrészt tehermentesített kerületek, valamint a gyülekezetek alá nem sorolható szolgálati ágak (pl. kórházlelkészség) indokolják. Természetesen időről időre mérlegelni kell, hogy az egyes hivatalok kellő mértékben tudják-e segíteni a gyülekezeteket és az intézményeket.

– Mik lennének megválasztásod esetén püspöki, vezetői szemléleted főbb ismérvei?

– A fontos előnyben részesítése a sürgőssel szemben.
A személyes beszélgetés megelőzi a hivatalost.
A tekintély nem a tisztségből, hanem a Küldőtől származik.
A dolgokat legjobb ott elintézni, ahová tartoznak – szubszidiaritás elve.
Közös gondolkodás, felelős döntés.
Törekedni az egyetértés felé a többségi döntéstől.

– Véleményed szerint mik az evangélikus identitástudat főbb ismérvei? Melyek azok, amelyeket egyházunk missziói tevékenysége során jobban hangsúlyozni kellene?

– Őseink rendkívül gazdag hagyományt hagytak ránk, amelyben minden korban megtaláljuk azt, ami éppen irányadó lehet. A többi sem veszti érvényét, legfeljebb a hangsúlyok változnak. Kiindulásként az egyház öt ismertetőjegyét említem: ige, keresztség, úrvacsora, testvéri közösség és a kereszt. Ez az öt a forrása annak, hogy evangélikus öntudatunkat megéljük. Ma egyik legfőbb jellegzetességünk a teljesítménytől független elfogadás. A fogyasztói társadalomban, a verseny bálványozása idején ez meghatározó ismérvünk lehetne.

– Hogyan vélekedsz az egyházunkban dolgozó lelkészek problémáiról: személyes konfliktusok, válás, alkoholizmus, pénzügyi visszaélések,… stb.? Hogyan lehetne ezeket a bajokat megelőzni?

– Két területet látok ezzel kapcsolatban fontosnak: a közösségeket és a lelkipásztorolást.
Atomizált társadalomban élünk. Törekednünk kell arra, hogy az atomok vegyületekké, a vegyületek anyaggá kötődjenek össze! Lelkészi karunkat is elérte az a félreértés, hogy ami magánügy, az másra nem tartozik. Meg kell mutatnunk a lehetőségeket arra, hogy a lelkészek egymással és a környezetükben élő emberekkel barátságot köthetnek, s hogy együtt beletartoznak a nagy közösségbe, az anyaszentegyházba.
A közösség támogatása mellett mindegyikünknek szüksége van személyes lelkigondozóra, aki előtt minden belső gondunkat feltárhatjuk. A lelkigondozást – az etikai bizottság javaslata szerint – volna jó részben megszervezni. Éves rendszerességgel, szakirányú képesítéssel rendelkező lelkészek bevonásával lehetne mindenkinek személyes helyzetértékelésre lehetőséget nyújtani.

– Hogyan viszonyulsz az új liturgia kérdéséhez?

– Két alapmondat jut eszembe: Istennek a legjobbat. A lelkész nem igehirdetésre, hanem istentiszteletre készül.
Mivel istentiszteleteink a leglátogatottabb alkalmaink, ezért sem kerülhető meg a liturgia kérdése. De nem az, hogy melyik liturgiai formával él egy-egy gyülekezet, hanem az, hogy tudják-e, mit miért tesznek, mondanak az istentiszteleten, s hogy azt hogyan teszik és mondják.
Gyülekezetünk nyolc éve gyakorolja a Liturgikus Könyv énekverses rendjét. Azóta sokkal elevenebb az istentiszteletünk, többen járnak templomba, sokakat sikerült belevonni az istentisztelet szolgálatába, rendszeresebben élünk az úrvacsorával, és jobban figyelünk az istentisztelet egyes elemeire.

– Mi a véleményed a Szolidaritási Törvényről?

– Megoldódni látszik ez a fontos ügy. Fontos azért, mert ez alapján a törvény alapján gondoskodunk nyugdíjas, beteg illetve gyermeknevelő szolgatársainkról. Így érzik magukat biztonságban egyházunk közösségében. Az eddigi belső nyugdíjrendszer nem szolgáltatott kellő alapot a kibővülő feladatoknak: a betegellátásnak és a gyermekgondozási támogatásnak. Örülök a közös – Zsinat, Országos Iroda, Országos Presbitérium – gondolkodásból születendő egyetértésnek. Sajnálom a kezdetben megnyilvánuló bizalmatlanságot, s hogy ezzel veszni hagytuk a Szolidaritási Alappal addig sokat fáradozó szakember szolgálatát.

– Mi a véleményed az egyházunkban végzett szociológiai felmérésről? Melyek azok a pontok, amelyeket a visszajelzések alapján a legelső körben kell átformálni, javítani egyházunkban?

– A szociológiai felmérés pontosabb képet adott arról, amit körvonalaiban sejtettünk. Maga a felmérés bizonyosan javítja az egyházunkról alkotott véleményt, hiszen érződik benne, hogy igyekszünk figyelni azokra, akik hozzánk tartoznak.
A felmérés tovább vezet az Élő Kövek Egyháza stratégia kidolgozásában. Abban jól fogalmazódik meg, hogy több erőt kellene szánnunk a bibliai ismeretek elmélyítésére, a hit személyes konzekvenciáinak megélésére, a közösségek építésére.
A visszajelzések alapján nagy lehetőségek bontakoznak ki előttünk az istentiszteleti élet területén, az önkéntes munka és a közösségépítés területén. Ez utóbbihoz tartozik a személytől személyig terjedő szeretet-szolgálat.

– Az eddigi fórumokon melyek voltak azok a kérdések, amelyekről szívesen beszéltél, melyek azok, amelyeket inkább elkerültél volna? Miért?

– A jövőre vonatkozó kérdésekre általában nehezen válaszoltam, mert tudom, beszélni könnyű, cselekedni nehéz. Van ugyan tervem a püspöki szolgálattal kapcsolatban, de szeretnék mindenkor Istennek engedelmeskedni, ahogyan Pál apostol is átjött Európába, amikor a Lélek arra vezette.
Eközben örültem az olyan kérdéseknek, amelyek továbbgondolásra késztettek. A kistelepüléseken élő gyülekezetek erősítésére vonatkozó és a lelkészek lelkigondozásával kapcsolatos kérdések tágították látókörömet.
A hitem alakulásáról szívesen beszélek, hiszen ez által lehet megérteni vezetési elképzelésemet. Azonban ez a kérdés nehezen foglalható össze három percbe.
Pengeélen járunk akkor, amikor az egyház társadalmi kérdésekben elfoglalt helyéről kérdezünk. Mert az egyház valóban társadalomformáló erő, s ezt a szerepet fel kell vállalnia, de nem szabad beleesnünk abba a kísértésbe, hogy mint politikai tényezőt vesszük számba.

– Mik az eddigi tapasztalataid a püspökválasztás menetéről?

– Hálát adok Istennek azért, hogy a püspökválasztás eljárása testvéri közegben zajlott eddig. Jelölttársammal együtt igyekszünk is arra, hogy mindenben Jézushoz méltó módon nyilvánuljunk meg. A választás tétje nem egyikünk vagy másikunk előmenetele, hanem az, ami egyházkerületünk javát szolgálja.