Bánffy György, mint az Isten hangja

– Az Evangélium Színház előadásában játsszák az Ember tragédiája darabot. Ön az Isten szerepét kapta ebben. Megtisztelőnek tartotta ezt a felkérést?

– Az Evangélium Színházban hosszú évekre visszamenően egyik szerepet alakítottam a másik után: Németh László Galileijében, Szabó Magda: Macskák szerdájában (Szent Bertalan nappala), legutóbb pedig idén tavasszal életem egyik legnehezebb bemutatóján, Németh László VII. Gergelyében játszhattam. Óriási szellemi, lelki és idegrendszeri feladat volt, hogy sikerül-e azt a fajta drámát kisugározni a nézők felé, ami igazán csak egy emberben belül zajlik. Örültem, amikor Udvaros Béla rendező az Ember tragédiáját tűzte műsorra, méghozzá úgy, hogy Madách Imre gondolatait igyekezett minden rárakódott plusz gondolattól és a rendezők által kiagyalt sallangoktól megszabadítani. A bolsevista gondolkodás az elmúlt fél évszázadban nem tűrte a darab szellemi erejét, nem tűrte azt a gondolatot, hogy az embernek nem a Sátánnal kell szövetkeznie, hanem az Istennel.
Ma is sok-sok kínlódó percet, napot, órát élünk át emiatt, mert érezzük, hogy a Sátán erős és erősebb, mint szeretnénk. Mindenféle téren beleártja magát a kereszténység életébe, ha másképp nem, hát a hatalom rontó, fékező és szétziláló szándékán keresztül. Elkezdtük próbálni a Tragédiát és megdöbbenve, ám mégis boldogan fedeztük fel, hogy olyan mélységekre nyit kaput egy-egy sora, amelyen könnyű átsiklani. Dacára annak, hogy jó párszor elolvastuk már életünkben, sőt jómagam játszottam is benne, láthatjuk, hogy a szerző nem fehéren és feketén tükrözi a gondolatai, hanem rejtettebben, mély vonulatban bontakozik ki az ő belső meggyőződése. Sátánt, vagy Isten, a jót vagy a rosszat válasszam-e – ez az alap vívódás és Madách számára is természetes, hogy az Istenhez kell kapaszkodni, az Isten jóságában lehet bízni.

– Említette, hogy régebben is játszott már ebben a darabban. Melyik szereplőt alakította akkor?

– Egy legendás szereposztásban szerepeltem. Básti Lajos, Lukács Margit és Kiss Ferenc alkották a vezető hármast az előadásban, jómagam három vagy négy szerepet játszottam egyszerre. Voltam az egyik egyiptomi, az egyik rabszolga, Kepler tanítványa és a francia forradalmi színben pedig egy népszónok.

– Most pedig az Isten hangja lett, ámde ezúttal Ön nem csak szól a szereplőkhöz, hanem meg is jelenik a színpadon…

– Az eddigi előadásokban – dacára annak, hogy Madách csak egy-két helyen írja azt le konkrétan, hogy az Úr hangja szól – nem elevenítették meg az Istent. Madách – véleményem szerint – azonban úgy képzelte, hogy Isten a szereplők közé lép. Abból az elérhetetlen magasságból, amibe a keresztény tanítás évszázadokon keresztül elhelyezte őt, az Isten kilép és elérhető, emberi magasságba kerül. Isten Jézusban emberré lett. Nem csak hangja van, hanem látom is Őt, megelevenedik számomra.
A Tragédiában is Isten a záró pillanatban lejön a földön lesújtottan fetrengő Ádám mellé, aki épp gyötrődik, és azt mondja: Csak az a vég, csak azt tudnám feledni és nem dörgő parancsként, hanem atyai tanácsként kimondja a döntő mondatot: Ember küzdj, és bízva bízzál!
Közben a háttérben a Sixtusi kápolna híres freskója látható, amelyen Isten megteremti Ádámot, és kezük vége majdnem összeér. Ezt a jelenetet próbáljuk meg mi is ebben a jelenetben a színpadon is megformálni. Ez valóban megható zárójelenet és méltó Madáchhoz és méltó azokhoz, akik sok belső viaskodás révén is próbálnak Isten parancsolatai szerint élni és hozzá közel kerülni.

– Példaértékű az, ahogyan a darab kapcsán Istenről beszél. Hogyan alakult hitbeli élete az évek során? Hogyan választotta az Isten felé vezető utat más utakkal szemben?

– Szerencsém volt ezen a téren is az életben, mert egri családban születtem, ahol mindenki hívő volt. Minden vasárnap szentmisére jártunk, apám, anyám társasági körében rengeteg pap megfordult, hiszen apámmal kispap korukban sokan együtt jártak a jogi egyetemre és csak aztán váltak el az útjaik. Apám a megye vezetője lett, a papokból főpapok, kanonokok, pápai trónállók lettek.

Amikor tízéves koromban a cisztercita gimnáziumba bekerültem, nem újszerű hatásként ért, hogy reggelente tízperc áhítattal kezdtünk a templomban, hanem a legtermészetesebb, a napi életemhez hozzátartozó dolgok voltak ezek.
Aztán a Jóisten belehelyezett egy olyan megpróbáltatás-sorozatba, amelyben az Istenhez való kétségbeesett ragaszkodás tartott talpon és életben. A II. Világháború idején szüleimmel a János kórház felett laktunk. Amikor 1945. január 3-án, Budapest ostromakor bezárult a gyűrű a város körül, az elfoglalt területeken összegyűjtötték azokat, akikről elképzelhető volt, hogy katona volt vagy lehet.

Akkoriban 17 éves kisportolt, erős alkatú, borostás arcú ember voltam, természetesen az elsők között rángattak el és vittek fegyveres kísérettel Budakeszire, majd egészen Ercsiig, ahol a cukorgyár kerítésével határolt, szabad területen már több ezer szerencsétlen ember feküdt a földön a szabad ég alatt.

Német katonák és magyar katonák is voltak. Rá kellett döbbenjek arra, hogy ez nem a szokásos igazoltatási eljárás, hanem a szó szoros értelmében hadifogság. Aki mellettem hörgött éjszaka az egy SS német katona volt, így valószínűnek tartottam, hogy én is hozzá hasonló eljárásban részesülök majd.

Aztán gyalog kellett végigmennünk az országon, télvíz idején. Volt olyan éjszakai szállás, hogy a havas árokparton körülöttem a testem melegétől megolvadt hólé reggelre újra megfagyott és úgy tudtam csak reggel felkelni, hogy a kezemmel feltördeltem azt a vékony jégréteget, ami a nadrágom körül a befagyott lábamat lefogta. Borzalmakat éltem át, és az Isten segítségének tudható be, hogy végül megmenekültem. Összetört testtel, de megerősödött lélekkel kerültem haza 18 éves koromban.

– Ha addig nem volt még felnőtt, akkor minden bizonnyal hirtelen azzá vált… Valódi isteni próbatétel lehetett ez!

– A hitem egy felnőtt, kipróbált, megpróbált, meggyötört felnőtt ember hitévé erősödött.

Ez olyan táptalaj volt, amelyet mind a mai napig megtartottam. Tehát ezért mondtam, hogy szerencsém volt, mert az indítás olyan volt, hogy letérni már nem lehetett erről az útról.

– Jól tudom, hogy a felesége evangélikus?

– Igen. Ő fiatalabb korában egyházi szolgálatban állt, gyermek evangelizátorként járta az országot. Filc alaplapra filcből készült színes figurákat rakott, így ábrázolta a bibliai történeteket a kicsik számára. Akkor ismerkedtünk meg és hiszek abban, hogy az Isten jó szándéka és engem segítő keze vezetett erre a házasságra, amely most már 55 éve tart.

– Gyerekeiket is gondolom hitben nevelték…

– Ők mindketten evangélikusok lettek, de kicsit megszakadt a kapcsolatuk az evangélikusokkal. A fiam családjával most a Pasarétre jár Cseri Kálmánhoz, lányom családja nem jár minden vasárnap templomba, de azért hívő emberek.

– Hogyan látja a keresztények szerepét a mai világban? Hogyan alakul az emberiség sorsa?

– Nálam sokkal szélesebb látókörű emberek nyilatkoztak már a kérdésről. Én leszűkíteném a képalkotást: tessék megnézni a Jelenések könyvének utolsó részét, amelyben János a maga zseniális, Istentől kapott látásmódjával pontosan leírja azt, hogyan zárul le a világban a földi élet. Leírja azt, amit látunk magunk körül: a Sátán hatalma az egész világon erősödik, az egyházak tömegesen veszítik el követőiket, a Tízparancsolatra épült értékrend, az erkölcsi normák semmivé válnak. Óriási világkatasztrófa leselkedik ránk: elfogy az élelem, elfogy az oxigén, elfogy az édesvíz, vagy összeütközünk egy meteorral. Mi keresztények folyamatos várakozásban élünk, várjuk azt, mikor következik be az a pillanat, amikor mindannyian Isten elé állunk majd.

– Az Ember Tragédiáján kívül milyen darabokban játszik még?

– 40 éve vagyok tagja a József Attila Színháznak, ahol rengeteg szerepet eljátszottam. Most repertoáron van Arthur Miller: Pillantás a hídról című darabja, amelyben a híres ügyvéd, Alfieri szerepét játszom. Henrik Ibsen: Nórájában Rank doktor alakítom, Jókai Mór: Kőszívű ember fiainak adaptációjában a rendőrminisztert formálom meg. A Forrás Színházban 40 előadása volt már Molnár Ferenc: Üvegcipőjének, ahol a rendőrtanácsost játszottam, tehát mindig van még valami, amíg a színházi életet is meg nem fojtja a pénztelenség. Sajnos egy művészeti világot nem lehet rálőcsölni a szponzorok világára, amikor a szponzoroknak igen nagy része maga is haldoklik.

– Akkor, amíg lehet még, a színpadra áll, ha ilyen-olyan okokból megszűnnek a lehetőségek, elfogadja azt is?

– Világ életemben derűlátó voltam és azt mondtam a legnehezebb helyzetben is, hogy holnap jöhet egy olyan pillanat, amikortól elindul minden felfelé. Ez eddig nagyjából be is következett. A szerepek, pláne a magas szintű alakítások szellemileg és fizikailag is felfrissítik az embert és azt az érzetet keltik bennem, hogy nem öregszem és nem érhet semmi veszély. Azt mondom hát, hogy: hajrá, gyerünk, dolgozzunk!
Ha az Isten kegyes lesz hozzám, akkor a halálom is úgy következik be, hogy nem ágyban, párnák közt, hanem a csatamezőn, azaz a színházi életben ér majd el a vég.

– Azt olvastam, hogy fiatal korában nem szeretett volna színész lenni, de ezek szerint ez a pálya mégis olyan szenvedélyévé vált, ami nélkül nem tud élni.

– Való igaz, hogy orvos szerettem volna lenni, de a háború és az utána következő időszak ezt lehetetlenné tette. Édesanyám, Pápai Klára – aki egy nagyon szépszavú és dekoratív, jó színvonalon produkáló színésznő volt – kezdett terelgetni engem ezen a pályán. (A Valamit visz a víz című Zilahy filmet, amelyben Jávor Pál feleségét alakította, nemrégiben játszotta a Filmmúzeum – a szerk.)

Az első lépések helyettesítések voltak, de ez is olyan, mint az örvény. Ha az ember a szélére úszik, akkor berántja magával a legmélyére, így kerültem én is a színészszakma legbelsejébe.

– Édesapja foglalkozását, a jogi pályát nem szerette volna követni?

– Furcsa dolog, de valahol követtem őt is. Apám Heves megye közigazgatási vezetője volt, aztán Teleki Pál felhivatta őt Budapestre, ahol az egyik megüresedett választókerületben pótválasztáson indult. A mandátumot meg is nyerte, az akkori országgyűlésbe be is került. Az utolsó négy évben képviselő volt a parlamentben.

– Értem a párhuzamot: ön is volt a rendszerváltáskor parlamenti képviselő…

– Már a rendszerváltás előtt. Az utolsó bolsevista parlamentben huszonegyed magammal pártonkívüli voltam, aztán az Antall kormány idején, az első szabadon választott parlamentben is dolgoztam. Amikor láttam, hogy már nélkülem is megy a szekér, akkor abbahagytam.

– De most megint nem megy a szekér. Visszatérne kicsit tolni?

– Ez már olyan küzdelmet igényel, ahol fiatal és izmos emberekre van szükség. Bár nyolcvanharmadik évemben igazán jól érzem magam, de ha kardot kellene a kezembe venni és élet halál meccset kellene vívni, arra már nem vállalkoznék.

A politizálást tehát abbahagytam, illetve ha a politikusok közül valaki beszédtechnikát, meg szónoklattant szeretne tanulni, az a legmagasabb vezetők közül is megtalál engem. Némelyiket titokban, némelyiket kevésbé titokban tanítom mind a mai napig.

– Retorikát tanított az akkor még Evangélikus Teológiai Akadémia nevet viselő felsőoktatási intézményünkben is. Hogyan emlékezik vissza tanítványaira?

– Kedves emlékeket őrzök erről a négy évig tartó időszakról. Amikor a templomban gyakoroltattam a teológusokat szónokolni, tréfásan mindig megjegyeztem, hogy:  Kedves barátom! Úgy kellene beszélned, hogy Stanci néni, a harmadik sorban ne aludjon el a prédikációd alatt. Sőt, ha Stanci néni csak az utolsó sorban kap helyet a templomban, neked akkor is úgy kell prédikálnod, hogy ő ne aludjon el. Ez a Stanci néni olyan szállóige lett, hogy nemrégiben előfordult, hogy egy nyeszlett, vékonyka, bozontos hajú lelkészjelöltből ducira hízott, kedves, kopaszodó pap az egyik gyülekezetben odajött hozzám és tisztelettel jelentette nekem, hogy nem hagyja elaludni a Stanci néniket a templomban.