Balog Zoltán: „Ha segítek a másik emberen, akkor az én bajom is gyógyul”
Sopron – Balog Zoltán fideszes parlamenti képviselő, bizottsági elnök, református lelkipásztor 1987-től 1989-ig, az Egyházak Világtanácsának jóvoltából Tübingenben volt ösztöndíjas, így a rendszerváltozáskor gyakorlatilag Nyugatról jött vissza Magyarországra. Hozzászólásában először arra tért ki, hogy sokáig volt benne egyfajta tarzkodás és ódzkodás az NDK-s menekültekkel szemben, mert úgy érezte, hogy ők cserbenhagynák azokat, akik otthon maradnak. Szöveg és fotó: Bolla Zsuzsanna
Balog Zoltán
„A menni vagy maradni kérdése számomra mást jelentett, mint az NDK-sok számára. Én ugyanis úgy gondoltam, hogy haza kell jönni, és küzdeni kell ahhoz, hogy megváltozzon a rendszer. A kimenekülő NDK-sok úgy éreztem, cserbenhagyják a többi otthonmaradót. Volt az a gyenge vicc, hogy az utolsó ember majd gyújtsa le az NDK-ban a villanyt, ha elmegy. Feleségemmel beszélgetve azonban rájöttem arra, hogy amikor egy NDK-s át akar menni az NSZK-ba az nem olyan, mint amikor mi Nyugaton maradunk, hanem az olyan, mintha egy erdélyi magyar át akarna jönni Magyarországra. Mi magyarok is összetartozunk és ez az összetartozás nem egyszerűen a Kelet-Nyugat probléma része.”
Balog annakidején a csillebérci úttörőtáborban végzett szolgálatot. Elmondása szerint rengetegféle ember gyűlt ott össze: Volt orvos család, négy gyerekkel komoly elszánással, meg tizenéves kalandvágyók, akik a nyugatnémet vöröskereszt által adott 50 márkából pezsgőztek.
„Sokan, akik nem voltak megkeresztelve meg akartak keresztelkedni – emlékezett vissza Balog. – Volt olyan, hogy egyszerre 25-en jelentkeztek keresztelői oktatásra. Az egyik kollégám viccesen meg is jegyezte: mi lesz, ha nem lesz elég a víz a kancsóban. Valaki erre azt mondta neki, hogy akkor vesszük a slagot, és azzal kereszteljük őket meg. Szóval volt ennek egyfajta rendkívülisége, még ha nem is gondoltuk, hogy ilyen történelmi fordulat lesz.”
Balog Zoltán azonban az egyes történetek deheroizálását is hangsúlyozta.
„Számomra az elmúlt húsz év legnagyobb tanulsága az volt, hogy az egész magyar nép lelkét és szívét nem ragadta meg az, ami 20 évvel ezelőtt történt. Ma, 2009-ben sokkal többre lenne szükség, mint ami a rendszerváltás idején volt. Oplatka András előttem a magyar nép kollektív teljesítményéről beszélt, én azonban a jelen helyzetet szemlélve óvakodnék attól, hogy ilyen módon a felelősséget elkenjük. Ma többre lenne szükség mindenki részéről, mint 20 évvel ezelőtt volt, a keresztény egyházak részéről is példát kell mutatni a szolgálatban. A rendszerváltáskor emberek észre vették, hogy mások bajban vannak és segíteni akartak nekik. A politikusok biztosan nem fogják megoldani a mai súlyos helyzetet itt Magyarországon. Embereknek, közösségeknek, egyházaknak, civileknek, polgároknak kell észrevenniük, hogy valakik bajban vannak, és segíteni kell. Alapigazság, hogy amikor én bajban vagyok, és észre veszem a másik ember baját, akkor az én bajom is gyógyul. Ebben az összefüggésben kell nekünk keresztényeknek cselekedni. A mi keresztény felelősségünk észre venni azokat, akik nagy bajban vannak.”
Balog figyelmeztetett arra is, hogy európai mértekben is sokkal többre lenne szükség, mint amit a nyugati hatalmak eddig tettek.
„Nekik a stabilitás volt az érdekünk, nem a változás és ezt a kettőt sokszor kijátszották egymás ellen. Ha van illetve volt kelet-európai ország-kategória, akkor van illetve volt nyugat európai kategória is. Tapasztalatainkat együtt kell a nyilvánosság elé tárni: totalitárius rendszerek, mint a nemzeti szocializmus, vagy a kommunizmus hasonló negatívumai voltak, embertelenek, megnyomorítóak, és ha ezzel nem nézünk szembe, akkor féloldalas lesz Európa egyesülése. Ez a szembenézés pedig a keresztények feladata is.”
