Aki jó az jó – Kövesdi Miklós Gáborral beszélgettünk humorról, karrierről, családról, hitről

– Nem véletlen a helyszín, ahol ülünk, hiszen innen indult útjára a már évtizedes múltra visszatekintő pályafutásod. Mesélnél arról, hogy mi is történt itt?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy igazán nagy lendületet valóban itt vett a karrierem, de az indulás valójában Forgács Gábornak köszönhető, aki a tévében dolgozó unokabátyámtól kapta meg néhány írásomat. Ő volt az első a szakmában, aki 1996-ban felfigyelt rám. Akkor indult – az azóta már megszűnt – Szív TV-ben egy sorozat, ahol először kerültek képernyőre az írásaim. Ez volt az első, de valóban a fordulat a Magyar Rádió Humorfesztiválja volt 1998-ban, amikor szerzői kategóriában sikerült nyernem. Több szempontból is akkor lendült be a karrierem, hiszen a Rádiókabarén túl a Humorfesztivál akkori házigazdája – illetve, ahogy itt szokták mondani a szóvivője – Fábry Sándor volt, akinek akkor indult a mai napig nagy sikernek örvendő Esti Showder című műsora. Ide hívott meg a Humorfesztiválon látott jeleneteim alapján és ennek a csapatnak azóta is tagja vagyok.

– Milyen együtt dolgozni az Esti Showder stábjával, különösen is Fábry Sándorral?

– Nagyon sokat köszönhetek a közös munkának, nagyon sokat tanultam mind a stábtól, mind Sándortól. Talán nem gondolnák róla, de nagyon türelmes ember. Ha valakiben látja a tehetséget, akkor annak egyrészt segít, másrészt tiszteli is. Nagyon sok pozitívumot kaptam ebből az együttműködésből.

– Te szerkesztetted tavaly az Esti Showder humorbrigádjával és Fábry Sándorral közösen írt Showder kalendáriumot. Tervezel emellett még saját könyvet is kiadni?

– Igen, természetesen az elmúlt években sok könyvötlet is született, de azt azért látni kell, hogy a kiadók az eladhatóságot nézik és ahhoz, hogy Magyarországon egy könyv eladható legyen, kellenek az olyan nagy nevek, mint például a Kalendárium esetében Sándor neve. Azt sem miattam veszik. (mosolyog)

– Ha eltekintenénk a piaci körülményektől és kiadhatnád a könyved, miről szólna?

– Két szívügyem van. Természetesen, mint minden szerző, így én is szeretném könyvbe fűzve nyomtatásban látni az elmúlt tizenöt évben született írásaimat, jeleneteimet, cikkeimet.
A másik nagy szerelem az angol humorhoz fűz, annak is az úgynevezett Oxbridge Maffia néven elhíresült ága, műfaja, illetve korszaka érdekel. Ez az Oxfordban és Cambridge-ben végzett humorista generációt takarja Peter Cook, Dudley Moore, a Monty Python társulat, Rowan Atkinson, vagy a Dr. House-ként híressé vált Hugh Laurie és még hosszan folytathatnánk a sort. Róluk szeretnék egyszer egy könyvet írni.

– Írásaidat megtaláljuk a Hócipőtől a Gálvölgyi Show-n keresztül a Bagi-Nacsa műsorokon át a Rádiókabaréig mindenfelé. Van kedvenced köztük? Melyik médium áll a legközelebb hozzád?

– Mindegyik médiumnak megvan a sajátossága, amitől szeretni lehet, de ha választanom kellene, a Rádiókabaré a legkedvesebb. Nemcsak azért, mert a karrierem itt indult, de a rádióban bármit lehet, ha akarom San Franciscóban vagyunk. Ezt a tévében sokkal nehezebb megvalósítani.

– Sikeres szerzőnek tartod magad? Mit jelent számodra a siker?

– Azt hiszem, sikeres írónak tartom magam. Mindazonáltal híresnek nem vagyok híres, íróként híressé válni nem olyan egyszerű, a közönség azokat ismeri, akik a képernyőn szerepelnek. Viszont azt gondolom, hogy a Rádiókabaré törzshallgatói tudják, hogy ki vagyok. Ennél sokkal fontosabb, hogy sokan vannak, akik egy-egy írásomat ismerik. Sokan emlegetik például az évekig futó Hangdokumentumok sorozatot. Legtöbbet az jelent, hogy – úgymond – szakmai körökben ismerik a nevemet, elismerik a munkámat. Ez olyan dolog, hogy ha holnap félbeszakadna a karrierem, és mással kellene foglalkoznom, akkor is azt mondanám, hogy megérte. Annyit kaptam a kollégáktól, pályatársaktól, annyit tanulhattam, és olyan emberekkel ismerkedhettem meg az említett Fábry Sándortól, Michael Palinig, hogy igen, sikeresnek és elégedettnek érzem magam. Ami pedig a képernyőt illeti, az a tapasztalatom, hogy az idő nekem dolgozik. A képernyőn, színpadon folyamatosan kellenek az új arcok, de aki a jelenetet írja, nem számít, hogy néz ki, hány éves, csak az, hogy jót ír-e, vagy sem.

– Mit gondolsz, mitől lesz valaki jó humorista?

– Ez nagyon nehéz kérdés. A humornak nagyon széles a palettája, sorolhatnám Sas Józseftől, Fábry Sándorig vagy akár a Dumaszínházasokig, sok minden megtalálható. Nagyon nehéz azt megítélni, hogy kiből lesz a jó humorista. Sokan gondolják, hogy attól hogy baráti társaságban viccesek, biztos a színpadon is megállnák a helyüket. Ami vicces egy társaságban, sokszor nem hat a közönségre, nincs is ilyen recept, amit ha követ az ember működni fog.

– Néhány éve magad is kacérkodsz a színpaddal, méghozzá egy nehéz, de manapság nagyon népszerű műfaj, a stand up comedy képviselőjeként. Honnan az indíttatás és miért fontos számodra, hogy kilépj az íróasztal mögül?

– Erre a kérdésre lehet nagyon hangzatos válaszokat költeni a színpad csábításáról, meg a rajongók szeretetéről… és sorolhatnám. Ezek persze önmagukban mind igazak is, de a fő motiváció mégsem itt keresendő. A valóság ennél kicsit kiábrándítóbb, úgymond gazdasági jellegű. Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy aki a poénjaimat elmondja a kabaréban, háromszor annyit kap érte, mint én, aki írom. Arra gondoltam, hogy ennyi erővel én is előadhatnám, és máris beljebb lennék. Más kérdés, hogy azóta nagyon megszerettem ezt csinálni és a stand up ad egy pluszt. Úgy gondolom, hogy az írásban és a fordításban elég jó vagyok, és a stand up-ban is már hozok egy szintet, innen már bármi, amit elérek egy bónusz, egy ajándék. Vannak földi motivációk is az ember életében, amik elindítják egy pályán, például hírességek szokták mondani, mondjuk hallották a Beatles-t a rádióban, akiknek a hatására vettek egy gitárt és elkezdtek gyakorolni. Az én életemben is volt egy ilyen pont, én láttam Kőhalmi Zoltánt számlát kitölteni. (nevet) Bocsánat a profán példáért, a mai napig nagyon izgulós vagyok, de ez megadta a kezdő lökést.
Most már a Bee színpad társulatához tartozom, ahol olyan embereket igyekszünk magunk köré gyűjteni, akik tehetségesek, de valamiért úgy hozta a sors, úgy gondolták, hogy nem a műfaj legnagyobb társulatában lépnek fel, hanem külön utakon járnak.

– Ha már szóba került, mekkora a konkurencia-harc? Jót vagy rosszat tesz szerinted a műfajnak a széles kínálat? Ami miatt erre már más szálon is kíváncsi lettem volna, az a fordítás. Említetted a Monthy Pythont, mennyire nehéz konkurálni például az ő fordításukban a nevükkel itthon szinte összenőtt Galla Miklóssal?

– Azért jutott néhány morzsa nekem is az angol-humor fordításokból. Annyiban mindenképp tudok vele versenyezni, hogy ő nagyon elfoglalt és népszerű előadóművész, így nem sok ideje van fordítani, én jobban ráérek. Ez mindenképpen előny számomra.
A humorban pedig mindenképpen előny a versenyhelyzet, amiből a közönség profitál, hiszen jobb minőséget teremt. Azt gondolom, hogy kell a verseny és kell vállalni, mert ha átmegy az egész egy gazdasági versengésbe, akkor az előbb utóbb a poénok rovására megy. Persze van rivalizálás a különböző társulatok között is, hiszen például a Dumaszínház egy évek óta működő nagy valami, mi pedig kicsik vagyunk. Más közegben mozgunk, más piacon. Amennyi előnyük nekik van abból, hogy nagyok, nekünk annyi rugalmasságot ad a kicsiségünk. Persze ez nem megy át ellenségeskedésbe, ismerjük egymást, kollégaként sokat lépünk fel együtt, Fábry is sok stand uposnak egyengette a sorsát.

– Merre láthat a közönség a színpadon?

– Elsősorban a már említett Beee színpadon a Jókai utcában a Cotton Club-ban és sokfelé hívnak vidékre is, de fix fellépő helyem ez az egy van. Egyébként az aktualitásokat a honlapunkon a www.ujduma.hu-n lehet követni.

 – A YouTube-on látható veled egy videó Miklós atya gyakorol címmel, ahol a lenti plébános gördeszkás videóját parodizálod. Mennyire tartod érzékeny témának az egyházi humort, egyáltalán létezik ilyen?

– Mindenképen létezik. Szerintem Jézus az egyik „legjóhumorúbb” valaki volt az emberiség történetében, gondoljunk csak a hasonlatokra, például a teve a tű fokán és sorolhatnánk. Nem gondolom, hogy a humor önmagában bántó lenne. Lehet úgy humorizálni a hittel és a vallással kapcsolatban, hogy az elfogadható legyen. Már csak azért is, mert a humor lehet a kritika egyik fegyvere. Nyilván nem a gúnyolódásról beszélek, ami a humor legalantasabb formája, és ezért általában hosszútávon nem vicces az embereknek. Az egyházat körülvevő emberekben és jelenségekben meg lehet látni a humort, és mivel hívő evangélikus ember vagyok engem fokozottan is érdekel ez a téma. Talán a világot is másképp szemlélem, másként kritizálom ezáltal. Próbálom a profánságokat és képmutatást kifigurázni, aztán vagy sikerül, vagy nem. Ami a videót illeti, az természetesen nem önmagában álló poénnak készült, hanem a társulatunkban szokás, hogy az előadók felvesznek egy figurát. Nekem ez akkor egy papi szerep volt, és az éppen közkézen keringő eredeti gördeszkás videóra való utalás adta magát. Nem a plébános kifigurázása volt tehát a szándék.

– Hívőként fontos számodra az egyháztagok véleménye, érzékenysége, egyáltalán befolyásol-e íróként a keresztyénséged?

– Mindenképpen befolyásolja, pozitív értelemben, hiszen nagyon sok pozitív visszajelzést kapok.
Most februárban már másodszor volt lehetőségem részt venni a Melczer Alapítvány bálján Rákoskeresztúron, Szeker Éva lelkészasszony meghívására. Bár először volt bennem egy kis félsz, de azt tapasztaltam, hogy nem tabu a keresztyén témájú humor, ez megerősítette bennem, hogy nem jelent automatikusan blaszfémiát, ha a keresztyénségről van szó.

– Miben más egy egyházi fellépés?

– Az úgymond egyházi karrierem úgy kezdődött, hogy Gáncs Péter püspök úr meghívott a kondorosi missziói napra. Ezek az alkalmak csak annyiból mások, hogy nagyobb a tét, hiszen ezekkel az emberekkel újra és újra összefut az ember, ráadásul hasonló világnézetű emberek, akiknek talán jobban is adok a véleményére. Ezzel szemben a hagyományos közönség, mondjuk Győrben, ha nem tetszett az előadás, akkor legközelebb nem vált jegyet és nem kell újra és újra találkoznom velük. Ami pedig a műsort illeti, azt nem kozmetikázom, mert amit egy keresztyén közösség előtt nem tartanék vállalhatónak, azt máshol sem.

– Van olyan határ, amit tudatosan nem lépsz át, legyen az egyházi, világi, politikai vagy közéleti téma?

– Amit mindenképp határnak érzek, az a poénért való poénkodás, valakit csak azért megbántani, hogy az poén legyen. Más dolog megfogalmazni valami kritikát, és más csak azért belerúgni valakibe, hogy vicces legyen. Ugyanakkor nem gondolom, hogy volna tabu téma, vagy személy, akit nem lehet érinteni, ha az indokolt és főleg humoros.

– Mit jelent számodra az evangélikusságod, keresztyénséged?

– Annak idején, mondhatni egyedül tértem meg, nem volt közöm az egyházhoz, sokáig kerestem Jézust. Voltak kitérőim, kamasz koromban még mormonokkal is kapcsolatba kerültem. Amikor kerestem Jézust nem volt konkrét egyház, amelyhez kötődtem, gyermekkoromban nem kaptam vallásos nevelést. Azt, hogy az Evangélikus Egyházat megtaláltam, a feleségemnek – illetve akkor még menyasszonyomnak – köszönhetem. Mindig a történelmi egyházak vonzottak, ami az Evangélikus Egyházban végül megfogott az a szabadság, hogy nem akar senki dogmákat lenyomni az ember torkán. Ha nem értettem valamit, vagy nem értettem valamivel egyet akkor lehettek kérdéseim, anélkül, hogy bárki a kárhozattal fenyegetőzött volna, mint ahogy bizonyos vallási közösségekben voltak ilyen tapasztalataim. Itt azt látom, hogy lehet úgy is egy nagyon határozott értékrendet – Jézus és Isten üzenetét – közvetíteni, hogy az közben nem akar elnyomni, megtörni.

– Összefutottunk a Szélrózsa utótalálkozón. Hogy csöppentél oda? Hogy érezted magad? Milyen programokon vettél részt?

– Régi szélrózsások vagyunk. Feleségem az elejétől, én pedig Bodajk óta minden alkalommal rendszeresen részt veszek. Úgy érzem, ezeken a találkozókon tudom legmélyebben megélni a közösségi hitélményt. Bizonyos értelemben jobban, mint egy istentiszteleten. Eddig valahogy rendszeresen úgy alakult, hogy az utótalálkozókra nem jutottunk el, de most az időpont és a helyszín is stimmelt. Pont az tetszett benne, amiért egy ilyen alkalmat szervezni szoktak: lehetőség nyílt találkozni ismerős emberekkel, jó koncertek, előadások voltak és spirituálisan is feltöltődtem.

– A házasság hete zajlik éppen, így Bálint nap környékén. Feleségeddel együtt dolgoztok a mindennapokban, ő menedzserként tartja kézben a programjaidat, fellépéseidet, koordinál, szervez. Mit jelent számodra ez a kapcsolat, miért fontos kötelék a házasság számodra?

– Azt gondolom, hogy az embert itt a földön a legfontosabb kapcsolatok a családjához fűzik. Felnőttként ez elsősorban a házastársunkhoz és gyermekeinkhez fűződő kapcsolatunkban valósul meg. Ez egy olyan Istentől való, szoros lelki és spirituális együvé tartozás, ami az egész életnek egy stabil alapot ad és meghatározza azt. El sem tudnám képzelni másképp. Minden más földi dologról el tudom képzelni, hogy ne lenne, hogy abbahagyom az írást, a humort, de a házasság – az Istenhez fűződő kapcsolat mellett – az alap pillére az életünknek. A feleségemnek az egész életemben nagyon sokat köszönhetek, az evangélikus egyházra találásomtól szinte az egész életemet. Sokszor ő vezet ezen az úton és hiszem, hogy ez tart, amíg élünk és még tovább is.

– Hogy alakult ki, hogy közösen vettétek kézbe a karriered kormányzását, illetve, hogy feleséged lett a menedzsered?

– Egyrészt neki ez a szakmája, és bár nekem is van ilyen szakmám, ő ért is hozzá. Kettőnk közül ő az, aki két lábbal a földön jár, míg nekem sejtelmem sincs, hol vagyok, hol kéne lennem, vagy mi következik, addig ő mindig képben van. Praktikusan gondolkozik és nagyon jó szervező, nélküle nem hiszem, hogy lennének egyáltalán fellépéseim. Aki jó, az jó, és ő nagyon jó!

– Interjúnk alatt fiatok, édesanyja ölében ülve csendben figyel, néha összemosolyogtok. Készülve az interjúra, a YouTube-videóid között bukkantam az ő zongora-vizsgájának felvételére. Olyan szeretettel szóltál a család fontosságáról, mesélnél kicsit büszkeségetekről, Vilmosról is? Mi lesz, ha nagy lesz?

– Természetesen kortársaihoz hasonlóan ő is mindig váltogatja, a masszőrtől, a zongoristán át a kameramanig sok változat van. Ami biztos, hogy most tíz évesesen ő a legnagyobb rajongóm és poénbeszállítóm, már-már munkatársam. Nagyon okos és jó tanuló, övé a jövő! Való igaz, hogy zongorázik és nem csak én, de mások is azt mondják, hogy tehetséges. Ebben szerencsére nem az apjára ütött. Nekem is nagy álmom volt, én is tanultam zongorázni, de nem véletlen, hogy nem lettem zongorista.

– Leányfalun éltek, miért költöztetek oda? Pestiként nem hiányzik a nagyvárosi nyüzsgés?

– Valóban, huszonhárom éves koromig Pesten éltem, vidékre akkor költöztem, mikor összeházasodtunk. Hat évig éltünk Gyomaendrődön, feleségem családjával. Egy idő után elkezdett hiányozni a város, de mindenképpen valami élhető környezetre vágytunk, így Budapest környékén kezdtünk nézelődni és végül az interneten bukkantunk erre a telekre Leányfalun. Így a véletlennek köszönhetően kötöttünk ki Fábry Sándorral egy faluban. 

– Végül álmaidról kérdezlek: mit csinál Kövesdi Miklós Gábor öt év múlva?

– Ami a munkát illeti, azt gondolom, hogy fordítani biztos fogok, az egy biztos pont. A humor, az más tészta, nagyon instabil talaj a mai világban. Egyik pillanatról a másikra ki lehet esni a körforgásból, elég csak a valószínűleg megszűnő Mikroszkóp Színpadra gondolni. A jelenleg futó néhány tévéműsor is megszűnhet. Egy dolog biztos, hogy mi hárman együtt leszünk a családdal, és Isten segítségével bármilyen akadállyal szembenézünk.

A humorista szájából nagyon komolyan hangzó végszó után a menedzser-feleség jelzi, hogy lassan kezdődik a Rádiókabaré felvétele, így búcsúznunk kell. Kezet rázok interjúalanyommal és nagyfiával, névjegyet váltunk a mindent kézben tartó feleséggel és pillanatok múlva ismét a hétköznapok hűvösében gondolkozom hazafelé, humorról, karrierről, családról, hitről.