Ahonnan a szálak vezetnek – Polgár Rózsa: szubjektív pillanatkép egy életműről

Zavarban voltam, amikor felvetődött az ötlet, hogy a nemzetközi hírű művésszel beszélgessek, hiszen a világon sem voltam még, mikor első sikereit elérte, és amelyeket azóta is a legnagyobb elismerések követtek. Hogy lehet egy ilyen hatalmas életművet bemutatni egy interjú szűk keretei között?

A kérdésre azután kaptam választ, miután a Magyar Iparművészeti Múzeum legkülönlegesebb kiállítóhelységében, a kupolateremben ünnepélyes keretek között megnyílt az életmű-kiállítás.
Amint végre életnagyságban együtt láthattam a művésznő alkotásait, rájöttem, hogy ezt az életművet tömören szavakba önteni nem lehet. Az apró részletekre fogékony látogatónak már belépéskor tátva marad a szája, mint a határőrnek, aki kétszer is kibontatta az Esernyő című alkotást, mire elhitte, hogy amit lát, az tényleg lehetséges.
Aki még nem látta a kiállítást, az igyekezzen, mert olyan élmény, ami miatt vidékről is érdemes a fővárosba látogatni. A művésznő életéből és néhány kiállított alkotásról szóló írásom csupán kedvcsináló lehet, az életművet szakavatottan a kiállítással együtt megjelenő életrajzi kötet mutatja be, amelyet ezúton ajánlok minden olvasónk figyelmébe.

– A műterembe lépve kellemes otthonosság fogad, ahol pillanatok alatt színes fonalak végtelen árnyalatait, elkészült és még meg nem valósult alkotások terveit csodáljuk. A frissen kapott Prónay-díj mellett egy orgonasíp és a Kossuth-díj fadoboza áll egy fiókos komódon, amelyben újabb és újabb fonalak várják, hogy a művész kezei közt gyönyörű gondolatokká válhassanak. Az első ámulatból ocsúdva kérem a művésznőt, hogy meséljen a technikáról: mi a különbség ezek a gobelinek és a nagymamáink által otthon készített változat között?

– Az otthon, kis kereteken készülő, úgynevezett varrott gobelin, ezt pedig, amit immár sokadmagammal művelek, szövött gobelinnek hívják. A műfajt Ferenczy Noémi hozta divatba Magyarországon, addig ha voltak is nagy kárpitok, például a középkori kastélyokban, azokat mind külföldről hozatták. Noémit Párizsban taníttatták a szülei, majd mikor hazatért, hamar felkapták mint újdonságot. A szó jó értelmében igazi megszállott volt ő, aki este rajzolt, reggel keverte a színeket, majd napnyugtáig szőtt, hogy természetes fényben láthassa a színeket. Bár tanított az Iparművészeti Főiskolán, mégis azt gondolta, nem lesz, aki követni fogja, annyira nehéz, aprólékos ez a munka. Ma már több mint hatvanan vagyunk, ami  óriási szám ebben a műfajban. A maiak fiatalok és nagyon ügyesek, hatalmas közös munkákat is csinálnak, mint például az, amit a Széchényi könyvtárnak készítettek. Olyankor egy akár tízméteres vagy még nagyobb szövőszéket használnak, amin egymás mellett ülve, folyamatosan egyeztetve, a fonalakat közösen festve, keverve dolgoznak. Nagy öröm, hogy ilyen létezik.

– Kevesen tudják a művésznőről, hogy ön eredetileg fotográfusként végzett. Hogyan kanyarodott végül a textil felé a pályája?

– Fotó szakon végeztem egy művészeti szakközépiskolában. Végül mégsem helyezkedtem el fotósként, mert csak az iparban műszaki fotósként lett volna lehetőségem, de akkor már a főiskolára készültem. Divattervezésről álmodtam, mint oly sokan az ilyen korú lányok közül. Mivel a családom a főiskolát nem engedhette meg magának, egy dekoratőr cégnél helyezkedtem el, hogy testvéremet támogathassam, és gyűjthessek a tandíjra. Hat éven át spóroltam, tanultam rajzolni, mire harmincezer forinttal a takarékban felvételizni mentem. A kéthetes felvételi procedúra végén, amikor a tanárok elbeszélgettek velem, nem akartak hinni a fülüknek, hogy valaki ilyen fiatalon ennyit dolgozzon azért, hogy a főiskolán tanulhasson. Ott aztán nagyon jól éreztem magam, jól is ment, még ösztöndíjat is kaptam.

– Lelkészfeleségként az egyházban élte életét, mégis túl a formaságokon, a megszokáson hogy érzi: mit jelent ma evangélikusnak lenni?

– Édesanyámat kitagadta a katolikus egyház, amikor protestáns édesapámhoz feleségül ment. Ezt ő nagyon nehezen fogadta el, mindig emlegette, milyen jók hozzá az evangélikusok, de valahol mélyen mindig fájt neki. Ez még vidéken, Körmenden volt. Amikor édesanyám meghalt, és csak éjjel lehetett temetni a bombázások miatt, a pap ki sem ment a temetőbe. Egészen kicsi korom óta, amióta megárvultam, édesapám az evangélikus gyülekezetbe hordott. Azt mondhatom, hogy az összes gondomra, világnézeti kérdésemre választ kaptam evangélikusként.
Azt nem tudhatom, hogy másnak lenni mit jelent, de megtapasztaltam, hogy az evangélikusok nyitottak, befogadóak voltak, gyarapodni, épülni vágytak.
Már a főiskolai felvételim idején is tudtuk, hogy összeházasodunk Béla bácsival, de várnunk kellett, mert akkoriban lelkészfeleségnek lenni nem volt jó ajánlólevél a továbbtanuláskor. Miután a hatvanas évek elején megüresedett egy lelkészi hely, a Fasorba kerültünk. Örökké hálás leszek ennek a gyülekezetnek, hiszen mindenben mellém álltak, nagyon sokat segítettek. Törődtek, beszélgettek velem a lelkészek, a presbiterek, a gyülekezet tagjai.
Nagyon egyszerű körülmények között, egy szobában laktunk, még fürdőszobánk sem volt, de persze a fiatalok, ha boldogok, akkor bárhol boldogok. Itt a Fasorban akkoriban is színes élet folyt, énekkarral, bibliaórákkal. Sok fiatalt vonzott egy ilyen pezsgő élet. Nagyon sokan voltunk az alkalmakon. Érdekes, hogy öregségünkre ide tértünk vissza, csak az épület másik végébe. Azt hiszem, az evangélikusság nyitottságot, befogadást, egymásra figyelést és közösséget jelent számomra.

– Beszélgetésünk apropója az Iparművészeti Múzeumban 2012. február 19-én záró életmű-kiállítás. Nem kell ahhoz szakértőnek lenni, hogy feltűnjön legalább három különösen jellemző motívum, stílusjegy a művein: ezek a textil gyűrődéseinek térhatású ábrázolásai, illetve maga a térhatás kialakítása, a fény, a világosság központi szerepe és a sok helyen fel-felbukkanó titokzatos, háttal álló alakok. A textilbe szőtt térhatás illúziója jelenik meg első nagy sikerű alkotásán, a Katonatakarón is, ami a későbbi munkáihoz képest egy egyszerűbb, visszafogottabb mű. Mit jelent önnek, mit üzen a mai nézőnek ez a kép és a mellette kiállított csomóra kötött csövű puska?

– Valóban mondják, hogy a Katonatakaró egyszerű, hiszen csak egy henger, aztán egyszínű pokróc, amit csak a golyónyom tör meg. Ami újat hozott, ami miatt sikert aratott, az a henger plasztikus térbelisége. Nem akartam feltétlenül újdonságot csinálni, csak ki akartam fejezni, hogy a háború borzalmas emlékeket hagyott. Mára azonban felnőtt egy generáció, akik a fegyvert csupán gyermekkori játékemlékként ismerik. A fiaim is volt, hogy elcserélték a biciklit egy-egy pisztolyért. Ők már nem emlékeznek, hogy a fegyver mit jelent.
A férjemmel végül abban maradtunk, hogy kaptak a fiúk patronos játékpisztolyt, ami jó hangos volt. Rosszabbnak ítéltük, ha a fiúk egy életen át arra vágyakoznak, hogy majd egyszer lőhessenek, mint ha gyermekkorban kipróbálják és ráunnak, vagy összetörik. Így is lett, soha nem reklamáltak, hogy újat szeretnének.
Emlékszem mindig, mikor lőttek, azt mondták, hogy „nem emberre lövünk, hanem vadállatok támadtak meg és védekezünk”. Ami a puskát illeti, a hadseregtől kértem egy gyakorlófegyvert, majd megkérdeztem egy vassal foglalkozó ismerőst, tudna-e rá csomót kötni. Máig nem tudom, hogyan, de megcsinálta. Hogy mit üzen? Ezt ugye nem kell megmagyarázni?

– Az említett három motívum együtt jelenik meg a Himnusz című, 1996-ban készült alkotáson. Ezen a gobelinen a képet uraló fényt árasztó kereszt felé haladó, illetve tőle távolodó alakok láthatók, akiknek feltűnő módon kuszán állnak az árnyékaik. Kérem, meséljen erről az alkotásról!

– Akkoriban a Himnusszal mint a hazára koncentrálással foglalkoztunk. A haza oltára van az előtérben, alatta egy Kölcsey-idézet: „Isten, szánd meg a magyart!” A haza oltárán a lepel rajzolata a Kárpát-medence folyóit mint vörösen izzó érhálózatot mutatja. Mögötte a kereszt, amely felé emberek közelítenek, de ha jobban megnézzük, néhányuk másfelé vette az irányt. Erre utalnak az árnyékok, hogy van akinek, más a fontos, sőt van, akinek két árnyéka is van, mert mindenfelé meg akar felelni. Keresik a fényeket, de nem az igazit, hanem mindenki azt, amit jónak gondol. Ezek azok az érdekhelyzetek, amelyekkel gyakran találkozunk a mindennapokban. Életem során sok embert láttam, amint szinte bőrt próbált cserélni, hogy megfeleljen. Ilyen minden korban van.
Összességében pozitív üzenetet hordoz számomra ez az alkotás, erre utal a jobb felső sarokban látható diadalív a reménység szimbólumaként, ami előtt egy alak térdelve imádkozik. Hiszem, hogy ha összeszedjük magunkat, és nem egymás ellen dolgozunk, akkor ki tudjuk húzni a nemzetet abból a rettenetes állapotból, amiben van.

– Szintén a háttal álló alakokra példa a Szabadság című alkotás, ami visszaköszön a életművet bemutató gyönyörű kiállítású könyv borítóján is.

– Talán ez volt életem legnehezebb munkája, '56-os menekülőket ábrázol. A férfi és a nő egymásra utaltsága, ahogy veri őket az élet vihara, mégis a fény felé, egy könnyebbnek ígérkező jövő felé haladnak. Amikor kiállítottam a Műcsarnokban, egy amerikai filmrendező szerette volna megvásárolni, mert mint mesélte, ő is hasonló körülmények közt menekült. Nem tudtam megválni tőle, hiszen őrületesen nagy munka volt például az eső ferdesége, kuszasága. Biztos nem tudnám még egyszer újracsinálni…

– A Fény címűből valóban szinte árad a világosság, ugyanez a megoldás jelenik meg a rákoshegyi oltárképen is.

– Valóban a fény dominál ezen az oltárképen, ami a Krisztus halálakor kettéhasadó templomkárpitot ábrázolja. Úgy szőttem, hogy felfelé húzva van, mintha ez a húzás szakítaná ketté az anyagot. Ez a hasadás annak a jelképe, hogy Ő a halálával nekünk fényt hozott.

– Mennyi időbe telik egy mű elkészítése?

– Természetesen nem a gobelin szövésével kezdődik az alkotás. Vegyük példának a legutóbbit, a reformáció ötszázadik évfordulójára készült Luthert. A tervezés ebben az esetben több különböző verziót jelentett, amelyek közül aztán erre esett a választás. Ez még a balesetem előtt volt, ami után bár rajzolni tudtam, de szőni már nem. Mivel nem tudtam a szövőszékhez ülni, segítségre volt szükségem. Egy nagyon ügyes kollégám csinálta magát a szövést. Megrajzoltam, kikevertem a színeket és felügyeltem a munkát, de szőni már nem szőhettem. Csak a munka egy évbe telt. Az ilyen szabálytalan formájú, mint jelen esetben a nyitott Biblia-alakú gobelinek bemutatása sem olyan egyszerű, hiszen nem lehet csak úgy odaadni valakinek, hogy akassza fel a falra, mert torzulna az alakja. Ilyenkor férjem segítségét kérem, aki plexilapokra párosával lyukakat fúr, ahová kérem és szó szerint rávarrom a képet, ahol aztán feszesen marad. Ez a munkám az egyházamé lesz, miután a kiállítás véget ér.

A mellékelt képek a csömöri gyülekezet tárlatvezetésén készültek, ahol a művésznő és férje, dr. Harmati Béla nyugalmazott püspök mesélt az életmű fontosabb állomásairól.