A tudomány megmutatja a határokat

− Úgy tudom, nagy megtiszteltetést jelentett Önnek a külső tagság. Hogyan készült beszédére? Mit emelt ki benne munkásságáról?
− A székfoglalóra általában 35-40 perc áll rendelkezésre. A címe magyarra lefordítva cukortartalmú vegyületek polarizációs optikai vizsgálata. Az előadás előtt le kellett adni egy kéziratot, angol összefoglalóval. Beszédemet már április óta írtam, többször korrigáltam, elpróbáltam. Alapvetően négy pontról beszéltem, s talán nem lesz túl tudományos, ha ezeket most felsorolom: Az emberi vörösvértestekről, az emberi és állati limfocitákról (fehérvérsejtek), a pathogen gombák es baktériumok falának felépítéséről, es az amyloidról.
Jól esett, hogy akadémiai székfoglalómra eljöttek németországi tanítványaim mellett, pécsi egyetemi tanár tanítványaim is.
Megható volt, hogy a fogadáson éreztem, nem csak Halász Béla professzor gratulált nekem, hanem Szentágothai János professzor úr is kezet nyújtott, hiszen képe ott függ az úgynevezett elnöki szobában. Ő az én egyik példaképem, mint ahogyan annak tekintem Flerkó Bélát, Donhoffer Szilárdot, Romhányi Györgyöt, A. Frey Wysslinget is. Hálás vagyok feleségemnek is, akinek áldozatos munkája nélkül ma nem tartanék itt, hiszen neki napi 12−14 órai távollétemet és hosszú németországi tartózkodásaimat is tolerálnia kellett.
− Miért választotta annakidején épp a patológiát szakterületének?
− Második egyetemi felvételim előtt egy évig (1961-62) dolgoztam Pécsett, a POTE Patológiai Intézetében, mint múzeológus. A Patológia egy épületben volt az Anatómiai Intézettel, ahol akkor Szentágothai János professzor és iskolája dolgozott (többek között Flerkó, Halász, Hámori, Mess, Székely professzorok). Az ő példájuk, valamint a Patológiai Intézet vezetője, Romhányi György professzor karizmatikus egyénisége, tudományos nyughatatlansága, a patológia nehézsége, és szépsége erősen hatottak rám. Így lettem patológus, oktató- és kutatóorvos.
− Rajtuk kívül kit tekint mesterének?
− Két intézet neveltje vagyok: a pécsi Patológiai Intézet és a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetem I. sz. Patológiai Intézetéé. A két intézet vezetői, Romhányi György és Lapis Károly példáin keresztül tanultam meg, hogy a felvetett tudományos problémák megoldása csak komplex módszerek segítségével lehetséges. Az ORFI-ban Tanka Dezső professzor támogatott. Mesteremnek tekintem még dr. Günther Geyer professzort (Jena, Anatómiai Intézet), akinek irányításával a szemeszteri szünetekben 1974-1980 között magyar és német nyelven írtam meg A vörösvértestek, lymphocyták és vérlemezkék felépítése topo-optikai reakciók alapján című habilitációs munkámat.
− A hazai patológusokkal való kapcsolattartás mellett gyakran tart előadásokat a magyar tudomány és kultúrtörténet nagyjairól külföldön. Mi a célja ennek?
− 1942-ben, Nagykanizsán születtem. Kétnyelvűen nőttem fel. 1964-től 1967-ig a valamikori NDK-ban töltöttem nyári gyakorlataimat. 1974-től 1982-ig nyári szabadságaimat is ott töltöttem a jénai Intézetben. 1980-ban mind a budapesti, mind a jenai Egyetemen habilitáltam. Ez a kettősség, a két kultúra hatása azóta is munkál bennem. Liszt Ferenchez hasonlóan szeretnék a magyar- és a német nyelvi kultúra között hídépítő lenni. Fontosnak tartom, hogy mind a magyar mind a német nyelvi kulturához tartozók megismerjék egymás szellemiségét, tanuljanak belőle és kölcsönösen tiszteljék egymást.
A két Romhányi György “Amyloid Memorial” című konferencia szervezése mellett, 2006-ban Szegeden szerveztem egy szimpóziumot Fischer János professzor barátom emlékére. Fontos volt még számomra, hogy kezdeményezésemre az 1999-ben Ilbenstadt-ban, gróf Leiningen-Westerburg Károly, a legfiatalabb aradi mártír tábornok kétnyelvű emléketábláját felavathattuk és azt leleplezhettem az akkori kulturális államtitkár Prőhle Gergely jelenlétében.
− Ősei között számos ismert név szerepel, akik szakterületükön nagyot alkottak, így Tolsztoj háziorvosa, dr. Dusan Makovicky, nagybátyja dr. Emil Makovicky professzor, akinek Emil fiáról a Makovickyit nevű kőzetet nevezték el, fia a paleontológus, Péter Makovicky, aki az őshüllők fejlődésével foglalkozik. Mit tart a maga számára példaértékűnek ősei, rokonai gondolkodásából?
− Családunkban a nagyapám generációjáig 4 nyelvet beszéltek: szlovákot, lengyelt, németet és magyart. Alapvetően meghatározta ez családunk multikulturális beállítottságát. Különböző kultúrák között akartak közvetíteni. Nem elhatárolódni, hanem intergrálni, egymás kulturáját, másságát tisztelni.
Őseim törekedtek arra, hogy elérjenek valamit. Ebben a családban nem volt szabad lemaradni. Fontos volt, hogy mindenki letegyen valamit az asztalra. Azon a területen, ahol dolgozik, eredményes legyen. Ezt tanulták a XIX. század végén a soproni evangélikus Lyceumban.
Makoviczky Dusánnak sokan azt rótták fel, hogy Tolsztoj háziorvosaként felbőszítette az orosz írót a magyarok ellen. De ez nem igaz. Imádta Tolsztojt és vele együtt úgynevezett anarchista őskeresztyén lett. Nálunk az rettenetes bűn, ha valaki új lelki, kultúrális és intellektuális dogmákhoz mer elszegődni. Olyan dogmákhoz, melyek még nem nyertek elfogadásra nálunk. Makoviczky Dusán fölháborodva tiltakozott az ellen, hogy ő Magyarországot bárki előtt befeketítette volna (Ady Endre 1907-ben megjelent cikke nyomán). De hát miért is tette volna, hiszen szívében mindvégig Magyarországhoz hű  maradt. Adyt fordított oroszra és szlovákra. Naplóját kilencven százalékban magyarul írta, hiszen a szlovákot vagy franciát a Tolsztoj lányai megértették volna.
De az ön által megemlítetteken kívül is sorolhatnék még olyanokat, akik valamit tettek a haladásért: Peter Makovicky, Dusán testvére a Felvidék első papírgyárát alapította. Dusán leánya Makoviczky Dorottya kitűnő iskolaorvos volt Budapesten.
Apai nagyapám Nagykanizsa város határain túl is ismert cukrász volt, mesterségének művésze, édesapám dr. Makoviczky Gyula, Teleki Pál legfiatalabb habilitánsa volt. Az úgynevezett „marcali vérengzésben“ magyar és német katonái elé állt, s nem engedte őket agyonlőni. Testvérem dr. Makoviczky Gyula évtizedekig kitűnő körzeti orvos volt Pécsett. A lényeg, amit őseimtől kaptam, hogy szeretnék megmaradni annak, aki voltam “európainak”, aki különböző kultúrák között közvetít.
− Nagy Melanchthon-rajongó hírében áll. Mi fogta meg a reformátor írásaiban? 
− Philipp Melanchton a reformáció külgyminisztere, a protestáns oktatás megalapítója. Az általa felvetett gondolatokra dr. Adriányi Gábor professzor, katolikus teológus szerint a Katolikus Egyház 100 évig nem tudott feleletet adni. Szimpatikus módszere volt a párbeszéd, ismerte tanítványait, a tanulmányok elvégzése után is támogatta őket. Ágostai hitvallásunkat ő foglalta össze, rendkívüli rendszerezettséget mutatott ezekben a munkákban.
− Miben érzi őt példaértékűnek a ma embere számára?
− Melanchton nem volt gyáva és sosem futamodott meg az elé tornyosuló kihívások elől. Hogy mit jelenthet a ma embere számára: a személyes tanítást, a humanista gondolkodást.
− Több német politikussal is közeli kapcsolatban áll. Kihez fűzik baráti szálak?
− Jó ismerősöm volt Johannes Rau egykori elnökúr. Vele az oktatási komissziójában dolgoztam együtt. Ha Közép- és Kelet-Európáról volt szó, minden esetben kikérte a véleményemet. Hasonlóképpen kapcsolatban álltam Carl Friedrich von Weizsäckerrel. Az alternatív Nobel-díjas többször látott vendégül starnbergi házában, ahol főleg kutatásairól (atomfizika) és megjelent könyveiről beszélgettünk. Többször kijelentette, hogy a németek távol álltak attól, hogy atombombát tudjanak építeni, de Hitler kezébe a tudósok nem akarták volna ezt a fegyvert odaadni.
Külön emliteném Gräfin Marion Dönhoffot, a die Zeit német újság főszerkesztőnőjét, akinek ősei között, mint ő mondta: “Rebellis magyarok is előfordulnak”!
Siegfried Lenz német íróval is személyes kapcsolatban állok, többször voltam náluk Hamburgban és ültem az úgynevezett zöld foteljében, ami nagy megtiszteltetés. Egyébként nagyon szereti a magyarokat, 1986-ban 60. születésnapja alkalmából köszöntötte egy népessebb magyar író küldöttség. Keresztúri Dezső pálinkáját azóta is ereklyeként őrzi.
− Hívő emberként hogyan viszonyul a tudományban elért eredményekhez?
− Hiszek a véletlenben, a serendipity-ben (képesség értékes dolgok találására − ott, ahol kevéssé valószínű), melyet biztos, hogy Ő irányít. (Serendipity = Horace Walpole alkotta meg a szót, az ötletet pedig a Serendip három hercege című tündérmeséből merítette (Serendip vagy Serendib az ősi Ceylon, azaz a mai Srí Lanka elnevezése volt), annak szereplői ugyanis „véletlenül és bölcs belátásuk révén folyton olyan dolgokat fedeztek fel, amelyeket nem is kerestek…" – a szerk.). Többet nem tudok erről mondani. Megértem, hogy erre lenne kíváncsi, és ha a választ tudnám megmondanám. Albert Schweitzer szerint a tudomány, számunkra megmutatja a határokat, s ezt akceptálnunk kell! Így vagyok ezzel jómagam is.
− Mik a tervei a továbbiakban?
− December elején Lutherstadt Wittenbergben leszek és Stefan Rhein igazgató személyes kérésére résztveszek a Melanchton ház kiállításának újrarendezésésében. Szeretnék minden oktatási kötelezettségemnek megfelelni. Wittenbergben és több német nyelvű teológiai fakultáson fogok Melanchtonról, illetve a XVII-XVIII. században Németországban tanult magyar diákokról (studentus hungarus) előadást tartani. Emellett terveim között szerepel a Bauhaus magyarországi (pécsi) tagjairól szóló kutatásaimat közkinccsé tenni.