A montreali protestáns egyház iskoláiban is tanított a neves karmesternő – Interjú Térey-Smith Mary-vel

– Kérlek mesélj röviden gyermekkorodról és arról, hogy hogyan is kerültél a zene közelébe.

– Budapesten születtem. Apám régi erdélyi evangélikus családból származik, Brassóban éltek. 1919 elején a román uralom elől Budapestre menekült, ahol befejezte jogi tanulmányait, s megkapta ügyvédi oklevelét. Anyámmal, aki angol volt, a londoni egyetemen ismerkedett meg, ahová hivatalosan küldték ki az angol jog tanulmányozására. Szüleim a húszas évek közepén házasodtak össze, apám ügyvédi irodája, és anyám műterme a Zoltán utcai lakásban volt.
Zenei tehetségemet apámtól örököltem, aki kiváló amatőr csellista volt, és szombat délután­onként muzsikus barátaival kamarazenéltek a lakásunkban. Mind bátyám, mind én a Deák téri evangélikus elemi iskolában kezdtük tanulmányainkat. Bátyám a Fasori Gimnáziumban folytatta, míg én maradtam a Deák téren az érettségiig. Jó, de szigorú iskola volt, sokat tanultam a 8 év alatt a háború, s az azt követő nehéz évek alatt. 

– Kik tanítottak a budapesti zeneakadémián?

– Zongorázni 6 éves koromban kezdtem, amikor anyám felfedezte, hogy hallás után el tudom játszani a bátyám egyik darabját egy kézzel. Tulajdonképpen azt mondhatnám, hogy az első perctől, amikor hivatalosan tanultam zenét, a zene átvette az életemet. Miután gyorsan tanul­tam, és az iskolában gyakran unatkoztam, a zeneel­méleti feladataimat rendszeresen az osztályban dolgoztam ki. A háború végéig privát tanultam zongorát, de 1945-től felvettek a Nemzeti Zenedébe (ami akkor a Zeneakadémia mellett a legjobb zeneiskola volt). Ott zongora volt a főszakom (Antal Istvánnál tanultam), s a mellékszakok tanárai kitűnő fiatal muzsikusok voltak, sokak közülük később Zene­akadémiai tanár lett. Szervánszy Endre (zeneelmélet és kezdő zeneszerzés), Hammerschlag János (Palestrina ellenpont) és Mihály András (kamarazene).

12 éves koromban elhatároztam, hogy karmester akarok lenni, és anyámnak ezt elmondtam. Nem hiszem, hogy meg volt győződve arról, hogy ez lehetséges, de – okosan – nem beszélt le róla, csak annyit mondott, hogy nagyon sokat kell még tanulnom, mielőtt felvételizhetek arra a szakra. Ferencsik János, a legkiválóbb magyar karmester, ugyancsak a Nemzeti Zenedé­ben tanított a háború után. Hammerschlag tanár úrnak bevallottam célomat, és ő vállalta, hogy beszél Ferencsikkel. Ennek eredményeként Ferencsik 1949 tavaszán be­hívott a stúdiójába, először kikérdezett, hogy miért akarok egy férfi pályára menni, utána leült a zongorához, kipróbálta a hallásomat, majd egy operakivonatot tett elém, s kérte, hogy játsszam le a zongora részt (ezt lapról olvasásnak hívják). Szerencsére a zeneszerzési osztályban ezt gyakran kellett csinálni, és így nagyobb nehézségek nélkül sikerült lejátszanom. Ezután Ferencsik azt mondta, hogy megvan az adottságom, de arra, hogy a közönség elfogad-e egy női karmestert, ő nem tud választ adni. Ennek ellenére bíztatott, hogy vegyek részt az őszi felvételin, a Zeneaka­démián, ahová őt szeptembertől kezdve áthelyezik.

A szeptemberi felvételi (1949-ben) sikerült, és bekerültem a 3 éves karnagyi szakra, mint egyetlen nő. Ferencsiken kívül a következő professzorokkal dolgoztam: Szegedi Ernő (zongora), Bartha Dénes (zenetörténet), Szabolcsi Bence (zenetudományi szeminár), Kodály Zoltán (magyar népzene), Farkas Ferenc (hangszerelés), Visky János (zeneszerzés), Weiner Leó (kamarazene), Har­math Arthur (Gregorián ének) és Thurry Pelegrin (hangszerismeret). 1952 tavaszán diplomáztam.

Szeptemberben, egy volt akadémiai kollegám (Simon Albert) megkért, hogy vegyem át tőle egy évre a Tatabányai Szimfonikus Zenekar vezetését, mert ő kapott egy ösztöndíjat a neves román karmesterhez (Silvestri) Bukarestbe. Az egy évből állandó állás lett, mert Simon ösztön­díját meghosszabbították, s hazajövetele után az egyik pesti hivatásos zenekar vezetője lett. Közben az Operaház is jelentkezett, s ott, mint félállású korrepetitorként dolgoztam a forradalomig. 

– Milyen körülmények között és miért hagytad el Magyarországot 1956-ban?

– A Magyar Rádió zenei osztálya 1955 ősszel felkért, hogy adjak egy beszámolót az akkori angol zenéről. (Azon kevesek között voltam, aki tudott angolul.) A tőlük kapott hivatalos levéllel bementem az angol követségre, s az ottani kulturattaché-t (Terrance Grady-t) megkértem, hogy szerezzen számomra kotta és lemez anyagot ehhez a felolvasáshoz. Ez meg is történt, s amikor az Opera igazgatója ezt megtudta, megkért, hogy szerezzem be az angol zeneszerző, Benjamin Britten Gyerekopera című művének anyagát rajtuk keresz­tül. Az anyag megérkezése után mind az Operával, mind a Filharmóniával megegyeztünk, hogy én fogom betanítani a darabot és vezényelni a 6 előadást, részben, mint stúdió előadás az Opera kisszínpadán, részben különböző kultúrházakban. A bemutató április közepére volt kitűzve. Április elején egy detektív jelent meg lakásomban (az AVH-tól), s elvitt egy helyi rendőrségre kihall­gatásra. A kihallgató AVH-s őrnagy azzal vádolt, hogy én egy angol kém vagyok, mert az ö engedélyük nélkül mentem be az angol követségre. Hivatalos megbízóleveleim bemutatása után, megváltoztatta hangnemét, s arra akart rábeszélni, hogy legyek kém az AVH részére. Bár elengedtek, miután rámutattam, hogy én nem tárgyaltam politikai dolgokról a követségen. Hazaengedtek azzal, hogy majd jelentkeznek, ha találtak egy metódust. Szerencsére erre nem került sor, de állandó félelemben éltem, ha szólt a telefon, vagy csöngettek.

Amikor a szovjet csapatok visszajöttek (november 4-én), tudtam, hogy mennem kell, mert az AVH biztos megkeres, és kényszeríteni akar, hogy kémkedjek az angolokra. Még vártam egy kis ideig, elintéztem a dolgaimat. Apámnak megmondtam, hogy mi történt, és ő egyetértett elhatározásommal. Ugyanakkor Feren­csiknek is elmeséltem, hogy mennem kell, és pár nagyon közeli barátnak, akik közül sokan útnak eredtek hamarosan. Miután sztrájk volt, és a bankokhoz nem lehetett fordulni Pesten, elhatároztam, hogy utamat Tatabányán kezdem, mert tartoztak kéthavi fizetéssel, és ott nem volt minden bank bezárva. Így is történt, felvettem pénzemet, szót se szóltam senkinek úticélomról, és harmadnap felültem a nagyon zsúfolt vonatra. Győrnél átszálltam a soproni vonatra, mert Sopronban voltak ismerős muzsikusok, akikről tudtam, hogy nem barátai a kommunista rendszernek. Valóban, nagyon kedvesen fogadtak, és elintézték ismerős borászokkal Ágfalván, hogy másnap átvisznek a határon. Így november 30-án este 5 után, sötétben indultunk el Ágfalváról két fiatalemberrel, akiket ugyancsak oda küldtek soproni ismerőseik. Négy órával később, megmászva hegyet-völgyet, a sötét éjszakában elértünk Ausztriába, a Schattendorf nevű faluba, amit régen Árny­falvának hívtak. Ott a helyi elemi iskolában volt a Nemzetközi Vöröskereszt állomása, ahol jelentkeztünk. Ennivalóval és szalmazsákkal fogadtak bennünket, és az ott töltött éjszaka után Wiener Neustadtba vitték az egész menekülő társaságot, ahol hivatalosan felvették adatainkat. 

– Miért és hogyan választottad Kanadát? Gondolom, hogy több ország is szóba kerülhetett…

– Nem akartam Európában maradni (valóban sok ország küldött reprezentánsokat), mert akkor dúlt a háború Egyiptomban a Szuezi csatorna ügyében, ahol angol és francia csapatok harcoltak. Elegem volt a háborúkból. Így Kanada egy sokkal jobb választás volt, egyrészt, mert beszéltem a nyelvet, másrészt pedig tárt karokkal vártak bennünket és sok segítséget ígértek. Egy bizottság látogatott a menekült táborba, akik a bécsi kanadai követségről jöttek, és a Kanadába jeletkezőket kihallgatták. Miután Kanada mindkét hivatalos nyelvét breszéltem, nagyon hamar megkaptam a papírokat. Karácsony után, december 28-án jött értünk egy különvonat, és 600 magyar menekülttel elindult Bremenhavenbe, ahol már várt ránk a kanadai hajó.

– Kanadában hamar sikerült a zenei életbe bekapcsolódnod, és folytatnod hivatásodat?

– Nekem szerencsém volt. Hajónk Québec városáig vitt minket, és ott a helyi emigrációs épületben szállásoltak el mindnyájunkat. Akiknek rokonaik, vagy ismerőseik voltak Kanadában. s jelentkeztek, azokat elengedték azonnal. Engem 4 nap után a montreali református püspök fel­hívott telefonon, s felajánlotta, hogy náluk lakhatok, amíg valami pozíciót tudok szerezni. Ronald Rowat püspök mind a montreali, mind a quebeci városok református (Presbyterian) püspöke volt, és nagy befolyással bírt. Három héttel érkezésem után megkért az egyház nevében, hogy segítsek, mint tolmács a magyar menekültek elhelyezésében, és ezért fizetést kaptam. Ugyanakkor, megköszönve a vendégszeretetet, Kinga barátnőmmel és édesanyjával találtunk magunknak egy kis lakást. A püspök segített abban is, hogy ajánlólevelet írt a torontói Opera igazgatójának, aki meghallgatott, és már 1957 nyáron a torontói konzervatórium opera szakán dolgoztam. Ezt a pozíciót és a középiskolai zenetanítást a montreali protestáns egyház iskoláiban 6 éven át folytattam. Ez segített abban, hogy megismerkedjem a kanadai (és észak-amerikai) zenei módszerrel, és összeköttetést tudtam kiépíteni magamnak. Torontóban már a második nyártól kezdve vezényeltem is pár operát a nyári iskolában. Hermann Geiger-Torel, az operaszak vezetője és a kanadai operatársulat igazgatója, remélte, hogy tud számomra egy állandó állást biztosítani, de ez anyagi okok miatt nem sikerült. Azt javasolta, hogy menjek vissza egy jó egyetemre, szerezzek ott egy doktorátust egy általam választott szakon, és akkor biztosan kapok egy jó pozíciót akár, Kanadában, akár az USA-ban.

– Kérlek, ismertess meg az Egyesült Államokban folytatott tanulmányaiddal.

– Nem volt nehézségem elsajátítani a kanadai általános zenei ismeretet, de úgy éreztem, hogy sok hiányom van, különösen az egyházi zenében, amit Pesten 1949 után nem tanítottak. Így megpályáztam egy nyári ösztöndíjat a közeli Vermont-i egyetemen (Burlington, USA), felvettek 1961-ben, és három nyár után elfogadták a tézisemet zenetudományban, megkaptam a Master of Music diplomát. Elfelejtettem említeni, hogy 1958. júniusban férjhez mentem Charles Smithhez, egy angol elektromérnökhöz, aki hosszú évek óta Montrealban lakott, és a Northern Electric, később Northern Telecom tervezési osztályának vezetője volt. Mikor nem sikerült a torontói pozíció, akkor meg­állapodtunk, hogy ha találok egy egyetemi pozíciót akár Kanadában, akár az USA-ban, akkor ő korai nyugdíjat fog kérni, és mehetünk, ahová csak akarunk.

Egy ilyen egyetemi kinevezéshez viszont doktorátusra volt szükség. Ezért 1965-ben felvételiztem a Rochester-i (New York állam) Eastman School of Musicba (kiváló iskola), ahol felvettek a zenetudományi szakra. Egy Canada Council ösztöndíj és egy úgynevezett „service grant” segítsé­gével sikerült tanulmányaimat 2 év alatt befejezni; 1967 nyarán tettem le a kvalifikáló vizsgát. Akkorra már aláírtam egy szerződést a Bellingham-i állami egyetem zenei szakával, ahol 1967 őszétől 2001 szeptemberig dolgoztam. Először, mint Assistant Professor of Music (adjunktus), később, mint Assoc­iate Professor (tanársegéd), s végül, mint professzor. Munkám két szakot vett magába: vezettem a zenetörténeti zenetudományt, és az első 8 évben az opera „workshop”-ot is irányítottam. Közben, 1971-ben, az akkori igazgató megkért, hogy alapítsak egy korai zenei együttest (mert ezzel is foglalkoztam az Eastman-ben), és így, amikor 1976-ban egy új énektanár jött, neki adtam át az operaszakot, és maradtam a zenetudományi és a korai együttes vezetője (ez COLLEGIUM MUSICUM név alatt működött).

– Alkalmam volt CD-n meghallgatni Johann Friedrich Fasch: Passio Jesu Christi című művét vezényleteddel, a kiváló magyar barokk zenekar, a Capella Savaria és Megyesi Zoltán, Cser Péter és Zádori Mária előadásában. Hogyan kerültél kapcsolatba a magyar zenekarral?

– A Capella Savariával való kapcsolatom l985-ben kezdődött, amikor felkértek, hogy vezényeljem a Naxos kiadóvállalat részére készülő felvételt. A felvétel anyaga négy zenekari suite volt J. P. Rameau operáiból. Mivel a disszertációm egy Rameau opera szerkesztése volt, a Naxos kérésére egy amerikai kollegám engem javasolt, mint Rameau specialistát, aki egyúttal magyar. Megtartottuk a kapcsolatot, és amikor az eredeti karnagy lemondott, és Kalló Zsolt vette át a művészeti vezetést, kért, hogy segítsek nekik új anyag keresésében, és szerkesztésében, Azóta összesen hét lemezt készítettünk együtt, voltunk Németországban kétszer vendégszereplésen, és most megint egy újabb külföldi út anyagán dolgozom. 

– Tudom, hogy sokat és sokfelé utazol. Kíváncsi lennék utazásaid céljára és arra, hogy mivel foglalkozol mostanában.

– Sokfelé jártam, főleg zenei munkával kapcsolatban. A 70-es és 80-as években nyaranta repültem át Európába, és ott a híres állami zenei könyvtárakban kutattam 17. és 18, századra vonatkozó anyagot; ezekről több cikket is írtam, melyek kanadai, amerikai és európai zenei folyóiratokban jelentek meg. 1990-2000 között 6 európai utat tettünk a Collegium Musicum növendékeivel; az elsőt Magyarországon (Pesten és több vidéki városban), a másodiktól kezdve Magyarországon kívül több európai országot is meglátogattunk: Olaszország, Ausztria, Svájc, Erdély (Kolozsvár), Szlovákia (Pozsony s a környékbeli magyarlakta kisvárosok), Liechtenstein, többek között. A nyugdíjazásom előtti nyarat Dél Afrikában töltöttem (Pretoria) ahol zenetörténetet taní­tottam az ottani egyetemen, amely egy csereprogramnak volt a része.

Nyugdíjazásom óta változatlanul sok zenei kérdéssel foglalkozom: cikkeket írok, illetve olvasok fel hivatásos konferenciákon, több zenei könyvkritikát írtam az angol folyóirat (Music & Letters) számára, és kiértékeltem három német nyelvű cikket/könyvet az amerikai Notes zenei havi folyóiratnak. Emellett több felkérésem volt (és van) kevéssé ismert barokk áriák szerkesz­tésére (az eredeti kéziratból) és zongorakivonatot készíteni a zenekari anyagból. A budapesti Deák Diák iskola igazgatója (Bubnó Tamás) kért, hogy készítsek egy magyar nyelvű zenés színdarabot Dickens: Christmas Caroljából, ami megjelent régen egy amerikai zenés kiadásban iskolák részére. A Schola Cantorum Budapestiensis kórusával Bubnó Tamással és Mezei Jánossal két kiadatlan Werner Misét (Georg Joseph Werner 1695-1766) adtunk elő Pesten a nemzetközi egyházzenei hét keretében, mindkettőt én szerkesztettem az eredeti kéziratból.

 – Köszönöm szépen a beszélgetést és Isten áldását kérem életedre és zenei munkásságodra.