A lutheránus anglikán – Exkluzív interjú Faludy György unokájával, Alexander Faludyval

– Három évvel ezelőtt, pontosan interjúnk készítése napján (2006. szeptember 1-én – a szerk.) halt meg nagyapja. Megemlékeznek ma erről valahogyan?

– Idén nem tervezünk nagyobb megemlékezést, viszont jelenlegi látogatásomnak egyik célja az, hogy előkészítsem a jövő évi megemlékezéseket. 2010-ben ugyanis nagyapám születésének századik évfordulója lesz, akkor tervezünk majd egy nagyobb ünnepséget. A Petőfi Irodalmi Múzeum, az Alexandra Kiadó és természetesen a család közösen szeretne létrehozni egy kiállítást az ő emlékére.

– Ön hozta létre pár éve a Faludy Alapítványt. Esetleg ez is benne lesz majd a további rendezvények szervezésében?

– Az alapítvány folyamatosan népszerűsíti az irodalmat és Faludy György munkásságát, főleg jótékony célú estek szervezésében vállalunk részt. Szándékoztunk korábban kiterjeszteni az alapítvány működését más területekre is, de végül letettünk erről, így megmaradtunk az egyetemmel való, irodalomra korlátozott együttműködésnél. De természetesen itt is lesz számos alkalom a születésnappal kapcsolatban.

– Ezen a nyáron szentelték fel anglikán lelkésszé, nagyapja azonban zsidó vallású volt. Hogyan lett kereszténnyé a család? Ön már gyerekkorától keresztény nevelést kapott, vagy később tért át a keresztény hitre?

– Nagyapám valóban zsidó vallású családban született, de a szülei a skót misszió révén Budapesten áttértek a keresztény hitre, úgy az első világháború utáni időszakban. Nagyapámat tehát megkeresztelték. Később a Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt. Második felesége, az én nagymamám (Szegő Zsuzsa –1963-ban halt meg – a szerk.) is zsidó volt és vallását gyakorolta is. Mindketten tehát zsidó gyökerűek voltak, de mindketten nyitottak voltak más vallások iránt.
Apámat (Faludy András – 1955-ben született – a szerk.) zsidó háttere ellenére, születése után római katolikus templomban kereszteltették meg. Azt hiszem azért is, mert nagyszüleim nagyra értékelték Mindszenty Józsefet, az ő működését és ellenállását az államhatalommal szemben. Aztán később apám Angliában protestáns iskolába járt és a református egyházban tartott istentiszteletek fogták meg lelkét.
Édesanyám családja anglikán hagyományokkal rendelkezik. Ő iskolás korában nagyon szigorú anglikán, tradicionális neveltetésben részesült. Én egyébként iskolás koromban kezdtem érdeklődni a vallási dolgok iránt.

– Mesélt nagyapja a Fasorban eltöltött éveiről Önnek?

– Nagyon büszkén vallott arról, hogy ő oda járt iskolába. Amikor nála tett látogatásaimkor régi fényképeit nézegettük, büszkén mutogatta az osztálytablókon, hogy a vele egy sorban állók közül hányan kaptak Nobel-díjat, vagy hányukat jelölték Nobel-díjra. Nagyszerű generációt nevelt az az iskola!

– Ön mikor döntött arról, hogy teológiai tanulmányokat szeretne folytatni, illetve hogy lelkész szeretne lenni?

– 14 éves voltam, amikor éppen a reformációt és Luther Márton írásait tanulmányozva rájöttem arra, hogy teológiával szeretnék foglalkozni. Szüleim eléggé szkeptikusak voltak az egyházzal szemben, de kritikájukat izgalmasnak és motiválónak találtam. A lutheri egyetemes papságról olvasottak pedig egyre inkább arra indítottak, hogy az egyház testében kell szolgálatot vállalnom. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy én azóta is magamat egyfajta lutheránus anglikánnak tartom: lelkésszé való szentelésemkor is azt kértem, hogy az Erős vár a mi Istenünk himnusz dallama csendüljön fel a templomban.

– 15 évesen kezdte az egyetemet. Ön volt a Cambridge legfiatalabb hallgatója.

– Igen, kétszáz éve volt utoljára ilyen fiatal hallgatója az intézménynek, mint én.

– Úgy tudom, hogy tanulási, olvasási zavarokkal küzd. Nem ellentmondás az, hogy mégis Ön volt az, aki a legfiatalabb hallgatóként a világ egyik legrangosabb egyetemére bejutott?

– Látom, alaposan felkészült „belőlem” az interjúra! (nevet) Szüleim angoltanárok voltak és korán rájöttek arra, hogy okos gyerek vagyok, az intellektusommal semmi baj, csak az olvasással és az írással vannak problémáim. Verbálisan jól ki tudom fejezni magam, ezért szorgalmazták, hogy a vizsgákat szóban tegyem le az iskolában. Egy bentlakásos iskolába jártam gimnáziumba, viszont mivel Angliában nyitottak az egyetemek, egyfajta levelező képzést elkezdtem ezzel párhuzamosan a Cambridge Egyetemen. Sikerült elérni azt is, hogy az írásban benyújtandó dolgozatokat én diktafonon adtam be, rámondva a szöveget, valamint a tananyagot úgynevezett „hangos könyvek”, kazetták és CD-k formájában kaptam meg, így olvasnom nem kellett. Ez ma már nem jelent problémát, mert kaptam egy speciálisan festett és torzított üvegű szemüveget, aminek a segítségével tudok olvasni. A komputeremen hang által aktivált írásos üzemmód van, így tudom írni a leveleimet és a dolgozatokat, írásokat. Ha a számítógép monitorjának színösszetételén változtatok, akkor azt is jól tudom olvasni és gépelni is tudok, ha szükséges.
Ez a korábbi tanulási zavar ma már olyan szinten nem jelentkezik tehát, mint gyerekkoromban. Nehezemre esik azonban még mindig a napi teendőim megszervezése, több energiába telik átgondolni valamit, és időpontokat egyeztetni.

–  A teológia mellett még történelmet hallgatott. Az sosem fordult meg a fejében, hogy esetleg nagyapja nyomdokaira lépve irodalommal foglalkozzon?

– Lelkészként megtaláltam azt, amivel szeretnék foglalkozni és ez elég is nekem. Gimnazista koromban (9-11 évesen) érdekelt az irodalom, sőt még verseket is írtam. Nagyapám volt, amit lefordított magyarra, de rájöttem arra, hogy ez nem az én világom.

– A teológián belül mik azok a területek, amik jobban érdeklik?

– Egyháztörténész lennék, a publikációim főleg az ekkléziológiai területen mozognak, de természetesen érdekelnek az egyházi iratok, doktrínák is, de inkább csak olyan szinten, amit kamatoztatni tudok az egyháztörténelem területén. Korábban nagyon élveztem az újszövetségi kurzusokat. Az ökumenikus párbeszéd, a külföldi kapcsolatok építése is fontos számomra. Míg a lutheránusok számára a tanítás a fontos, a dogmatikai, biblikus kérdések tisztázása, addig nálunk, anglikánoknál inkább az ekkléziológia, az egyház léte, története kap hangsúlyt.

– Egyházában mivel foglalkozik? Gyülekezeti lelkész, vagy teológus?

– Newcastle mellett vagyok segédlelkész egy gyülekezetben. Az egyetemi évek után 3-4 évig nálunk segédlelkészi státuszban vagyunk, egy gyakorló lelkész mellett. Egy évvel ezelőtt diakónusnak szenteltek fel, idén nyáron lettem lelkész. Tehát ezekből a segédlelkészi évekből kettőt már eltöltöttem, ha letelik az idő, önálló lelkészi szolgálatra küldhetnek ki.

– Hogyan került kapcsolatba egyházunkkal?

– Két évvel ezelőtt a budapesti anglikán közösségbe látogattam, és akkor ismerkedtem meg Reuss András professzorral, később Hafenscher Károly lelkésszel és Fabiny Tamás püspökkel.

– Az Ön segítségével sikerült ösztöndíjat létrehozni egy lutheránus teológus hallgató lány számára Nagy-Britanniában. Miért érzi fontosnak azt, hogy egy magyar ösztöndíjas megismerkedhet az Önök egyházával?

– Az anglikán és a lutheránus egyház egységben áll, teljes közösséget vállalunk egymással a keresztségben és az úrvacsorában is, nem csak Európában, hanem az Egyesült Államokban is. Egymás jobb megismerése elengedhetetlen ahhoz, hogy véleményt tudjunk alkotni egymásról, segíteni tudjuk egymást, kapcsolatokat tudjunk ápolni egymással. Az ösztöndíj során a lutheránus hallgató angol barátokat szerezhet, akikkel később kapcsolatban maradva a párbeszéd továbbfolytatását motiválhatja.

– Ez ugye nem csereprogram, csak tőlünk menne hallgató Önökhöz…?

– Igen, sajnos a magyar nyelv nehézségei miatt anglikán hallgató nem jönne Magyarországra. Következő júniusban azonban egy 20-30 fős delegációval ellátogatnánk ide, és azt tervezzük, hogy egy pár hetes ittlét alatt megismerkednénk az itteni gyülekezetek életével.

– Tudomásom szerint még nem kapta meg a magyar állampolgárságot, de kérvényezte… Pedig ez az ösztöndíj is mutatja, rengeteget tesz a magyar kapcsolatokért.

– No, ezt az információját helyesbítenem kell: idén márciusban kaptam meg az állampolgárságot.

– Gratulálok!

– Bizony, most már a magyar útlevelemmel jöttem Magyarországra! Már csak magyarul kellene jól megtanulnom. Tudja, apám azt hitte, sosem fogunk visszatérni Magyarországra, ezért lánytestvéremmel együtt nem helyezett nagy hangsúlyt a nyelv tanítására. Ennek most kárát vallom, de minden erőmmel azon vagyok, hogy megtanuljak magyarul.

– Jó tanulást, és remélem, gyakran vendégül láthatjuk még. Köszönöm a beszélgetést!