A lelkészi munka célja nem a siker, de lehet eredménye – Beszélgetés id. dr. Hafenscher Károllyal

Magyarország köztársasági elnöke – a miniszterelnök előterjesztésére – nemzeti ünnepünk, március 15. alkalmából kitüntetéseket adott át a Parlament Kupolacsarnokában. A Magyar Érdemrend középkereszt polgári tagozata kitüntetést adományozták dr. Hafenscher Károly nyugalmazott evangélikus lelkész, ökumenikus tanácsadó részére lelkészi szolgálata, teológiai, publicisztikai munkássága, példaértékű életútja elismeréseként.

– Az életművéért kapta a Magyar Érdemrend középkereszt polgári tagozata kitüntetést. Ehhez szerkesztőségünk munkatársai nevében is gratulálunk. Mit érez élete, életműve legnagyobb sikerének, eredményének, mire emlékszik vissza leginkább örömmel?

– Köszönöm az érdeklődést és mindazok szeretetét, akik köszöntöttek. Nem voltak sikereim, csak eredményeim, így tekintek Jézus Urunkra is, akinek nem sikerei, hanem évezredekre szóló eredményei voltak és vannak. Hadd kezdjem azzal, mint aki 86. évében van, hogy akár azt a címet is adhatnám válaszaimnak, amit Szabó Dezső írt le egykor: „Életeim”, így többes számban, hiszen eseményekben az elmúlt nyolc és fél évtized alatt több életre is elegendő történést lehetne megemlíteni.
Életem legfontosabb teendője lelkészi szolgálatom ellátása volt. Nem magam irányítottam sorsomat, alakítottam életutamat, hanem meg vagyok győződve, hogy láthatatlanul, de valóságosan Isten vezette a hosszú út egyes lépéseit. A lelkész nem maga alakítja foglalkozását, nem szabadúszó, hanem Istent szolgája egy életen át. Hálás vagyok, hogy erre méltatott méltatlanul is a sors Ura.

– A közel kilencven év alatt, ahogy fogalmazott, több életre elegendő élménnyel gazdagodott. Melyek azok a meghatározó események, életszakaszok, amelyekre szívesen emlékszik?

– Valóban eseményekben is nagyon változatos volt életem, erre utaltam, amikor a hatvanéves ordinációs emlékünnepélyen korunkról így fogalmaztam: „Oly korban éltem…” – amint Radnóti maga is vallott bonyolult, sokrétű, hol tragikus, hol eredményes életútjáról.
Életemet három szakaszra szoktam osztani: a felkészülés ideje (prológus), szolgálatom csúcspontja (dialógus) és nyugdíjas korszakom (epilógus). Mivel már 1989 óta nyugdíjasként élek és dolgozom, egy ráadásról is lehetne külön korszakot összeállítani (függelék)… Szolgálatom nagy részben a 20. században folyt, amit én 1926-tól 2012-ig számítok.
Életutamhoz természetesen hozzátartozott családi életem is. A múlt öröksége éppen úgy, mint családalapításom óta hűséges feleségem, gyermekeim, unokáim köre, valamint munkatársaim, kollégáim és barátaim. Ma már arról is beszélhetek, hogy az elmúlt évben első dédunokám is megszületett. Családom mellett utazásaim is beletartoznak életutamba. 1948/49-ben az EVT ösztöndíjasaként Amerikában, Gettysburgben tanulhattam. Hazatérésem után 1954-től kamatoztathattam, szolgálatba állíthattam angol nyelvtudásomat, hiszen ebben az időben már csak nagyon idős kartársaim között voltak néhányan, akik angolul tudtak tolmácsolni. 1969-es svédországi LVSZ-ösztöndíjam után ugyanezt mondhattam el a svéd nyelvről is. Nem voltam kifejezett nyelvtehetség, a szükség kényszerített rá, hogy a két említett nyelvvel együtt még más nyelveket is elsajátítsak. Volt idő, amikor nyelvismeretem anyagi támogatást jelentett fizetésem kiegészítéseként. Nyelvismereteimet az EVT, az LVSZ és az EEK szervezeteiben is felhasználhattam, és ez tette lehetővé, hogy mind Európában, mind az Egyesült Államokban, Afrikában és Izraelben nemzetközi konferenciákon vagy kurzusokon vehettem részt. Ezek nem turistautazások voltak, hanem fárasztó, felelős részvételek, amelyekből megpróbáltam másoknak is juttatni tapasztalatokat… Leghosszabb megbízatásomnak köszönhetően a Római Katolikus Világegyház és a Lutheránus Világszövetség Közös Bizottságának tagjaként 11 évig dolgozhattam együtt világhírű teológusokkal és egyházi vezetőkkel.
Itt kell megemlítenem, hogy szokatlanul hosszú ideig, ötévi segédlelkész szolgálat után (Zugló, Kecskemét, Pesterzsébet, Kőbánya, Fót) 35 évig szolgáltam a Deák téren szeretett gyülekezetem igehirdetőjeként, pásztoraként, részben vezetőjeként. Szolgálati helyem, ahogy egy római katolikus plébános barátom kifejezte, három falu plébánosaként minősíthető, hiszen az egykori Belváros (V. ker.), a gettó egész területe a Király utcától a Rákóczi útig és Újlipótváros Szent István körúton belüli szakasza tartozott hozzánk, és ez valóban három külön „falu” települését, történeti és társadalmi helyzetét jelentette.

– Lelkészi munkáját is méltatták. Mit tart e hivatás legszebb részének, miért jó lelkésznek lenni?

– Lelkészi szolgálatom egész ideje alatt végig elsősorban is igehirdetőnek és teológusnak tartottam magam, ezért akartam tanulni és tanítani mindig. Már 1952-ben előadást tartottam a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Közgyűlése előtt ilyen címmel: A segédlelkészi évek: tanulmányi évek. Most kiegészíthetem hat évtized elmúltával: egész szolgálatom teológiai beállítottságú volt. Ez érdekelt, ezt akartam összegyűjtött kincsként továbbadni. Sokat változott a teológia tudománya az utolsó hat évtizedben, így magam is többféle teológiai iskolát ismertem és ismertettem meg. Tanítottam általános iskolában, gimnáziumban, teológiai akadémiánkon és a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán, sőt esti iskolában felnőtteket is. Bármikor tanultam és tanítottam, teológiai alapállásból tettem.

– A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Aranytollal ismerte el újságírói tevékenységét, ahogyan ez a díj is méltatta publicisztikai munkásságát. Mit jelent önnek lelkészként az írás, különösen is az újságírás?

– Publicisztikai munkásságom korán kezdődött, hiszen középiskolás koromban a Fasori Ifjúsági Kör lapját szerkesztettem. Később az Evangélikus Életben, az Élő Vízben, a Lelkipásztorban éppen úgy írtam, mint a Credóban, a Theologiai Szemlében, a Vigiliában, a Távlatokban, az Új Emberben, sőt világi lapokban is.  Két szakaszban voltam tagja a Magyar UNESCO Médiabizottságnak, egyszer Párizsban képviseltem Magyarországot  egy UNESCO-konferencián.  Írásaimnak hátterében az volt, amit több munkatársammal együtt vallottam: scribere necesse est, vagyis nemcsak hajózni, nemcsak utazni, hanem írni is napi kötelessége, egyben örömteli feladata a lelkésznek. A megjelent cikkek számát több mint hatszázra jegyzem. Néhány írásom angol, német és svéd nyelven is publikálásra került.

– Ökumenikus tanácsadóként máig aktívan segíti egyházunk életét. Hogyan látja ma az ökumenikus folyamatot?

– Legnagyobb élményeim hosszú életutamban az ökumené ismeretével, ismertetésével és átélésével történtek. 1948–49-ben amerikai egyházi háttéren született meg elhatározásom, hiszen körülöttem több száz egyházi tömörülésről vehettem tudomást, hogy egész életemben foglalkozni kívánok a 20. század nagy eseményével, ti. hogy Jézus Krisztus imádsága újra a fényszóró pászmájába került: „Atyám, akarom, hogy tanítványaim egyek legyenek…” A II. vatikáni zsinat korszaka volt ez, ami fordulópontot jelentett mind a felekezetek egymáshoz való viszonyában, mind a világvallások új szemléletében. Ökumenikus tanácsadó szolgálatom még ma, késő öregkoromban is tart. Az ökumené helyzetét ma nem tartom problémamentesnek, egy szóban foglalhatom össze a 21. század kapujában: krízisben van. Szigorlati dolgozatomat 1944-ben Sopronban a házasság válságáról írtam. A következő évre kaptam meg EVT-ösztöndíjamat „Korunk válsága keresztény etikai szempontból” témában. A krízis szó kettős értelemben, búvópatakként került elő újra meg újra. Kórházban értettem meg igazán, hogy a krízisből meggyógyulni is lehet, de a válságba belehalni is. Mégis hosszú életem legszebb összefoglalása ez a szó: ökumené. Tartalmas szó, vállaltam és vállalom a mai napig.