A lelkészeknek is szükségük van hivatásgondozásra – Dr. Varga Gyöngyivel beszélgettünk
Budapest – 2011. március 26-án az Evangélikus Hittudományi Egyetemen Erőforrásaink a lelkészi hivatásban címmel hivatásgondozói napot tartanak. A Magyarországi Evangélikus Egyház Lelkészakadémiájának új munkaága: az Evangélikus Hivatásgondozó Szolgálat és a Gyökössy Endre Lelkigondozói és Szupervízori Intézet szervezésében hívják az érdeklődőket a programra. Dr. Varga Gyöngyivel, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszékének docensével, a program koordinátorával beszélgettünk arról, miért van szükség a lelkészek hivatásgondozására, mi a konferencia alapkoncepciója. Beszélgetésünk során a rendkívül érdekes Csendház projektről is szót ejtettünk. Szöveg és fotó: Horváth-Bolla Zsuzsanna
– Miért van szükség a lelkészi hivatást választók gondozására?
– Azt vettem észre, hogy az utóbbi években, a nyilvánvaló neuralgikus tünetek nyomán, bizonyos témaköröket kiragadunk egyházunk életéből – elsősorban a szolgálattevőket érintő kérdéseket –, amelyekre válságkezelő stábok, munkacsoportok szerveződnek (ld. MEE Etikai Bizottság), de alapvetően hiányzik egy átfogó koncepció, elképzelés a lelkészi hivatás kísérését, megerősítését tekintve.
A hivatásgondozás a katolikus egyházban bevett és használt fogalom, vannak kialakított lehetőségeik már a teológián, képzésük során, illetve később a papok számára is számos lelkigyakorlatos kurzust szerveznek. A kérdés az, hogy ezt mi hogyan adaptálhatnánk egyházunkban úgy, hogy a katolikus hierarchikus egyházszervezetből következő jóval szigorúbb kontroll helyett elsősorban mindenkinek a személyes belátására bízzuk azt, hogy részt vesz-e az egyház által felkínált lehetőségeken.
Számomra a Lelkészakadémia képzésének beindítása óta forró téma a „gazdátlan”, lélekben elfáradt kollégák kérdése. Sokszor érezzük, hogy nem annyira a teológiai témák megtárgyalása lenne fontos, sokkal inkább a spiritualitásnak, a hivatáskísérésnek kellene szerepet kapnia.
A gyakorlati-orientációjú témák hozzák a legnagyobb létszámot és kevésbé az elvontabb teológiai kérdések. Erre tehát van igény, sőt, sok kolléga számol be arról, hogy nagy hiányérzete van e téren. Eddig jobbára csak a Lelkészakadémia volt az, ahol az ilyen jellegű komolyabb, mélyebb kérdéseket nyitott légkörben meg tudtuk tárgyalni.
– Ehhez lenne tehát egyfajta alternatíva ez a márciusban megrendezendő, egynapos program?
– Ez a nap igazából egyfajta toborzó lenne. Amikor felvetettük a konferencia ötletét, arra gondoltunk, hogy így reményeink szerint összegyűjthetnénk azokat, akiknek ez a téma fontos, akikkel közösen tudnánk elindulni, együtt gondolkodni a „hogyanokról”. Olyan előadókat kértünk fel, akik ebbe a témakörbe már beleásták magukat. Lénárt Viktor és Percze Sándor kifejezetten a gyakorlati oldalra teszik a hangsúlyt, szívügyük, hogy a lelki kultúra beszűrődjön egyházunkba.
– Mi lesz a konferencia alap gondolatmenete?
– A tanulmányi nap keretében megnézzük egyrészt azt, hogy hol vannak a gyökereink, honnan jövünk, milyen gazdagságból meríthetünk ahhoz, hogy ezt a munkát együtt el tudjuk kezdeni. Elsősorban a bencés lelkiségből szeretnénk impulzusokat kapni, kiegészítve mindezt protestáns lelkiségünk forrásaival.
A nap második felében pedig inkább a jelent és a jövőt mutatjuk majd meg, hogy hová vezethet el ez az út. Nem akarjuk behatárolni, hogy csak ilyen vagy olyan előadások, tapasztalatok mentén indulunk el, inkább kinyitjuk mindezt egy fórumbeszélgetés keretében a közös gondolkodás felé, az újabb ötletek és lehetőségek számbavétele felé. Mi is csupán tanuljuk még azt, hogy hogyan lehetne erre a munkaágra egyfajta alapos stratégiát kidolgoznunk.
A református Gyökössy Intézettel közösen szeretnénk szakmai irányba elmozdulni, közös lelki napokat készülünk szervezni. Mivel a református egyházban sem „felkapott” ez a téma igazán, az intézettel próbáljuk meg felkarolni. A tervek szerint az év második felében a Lelkészakadémia következő kurzusai mellett alternatívaként három-négy napos elcsendesedési időszakokat is szerveznénk.
A finn evangélikus egyházban jól működik ez már pár éve, „elvonulás” címmel, amelynek módszereit megpróbáljuk átvenni és átültetni a mi lehetőségeinkre.
– A lelki elvonulási lehetőségek mellett azonban jelentkezik egy másik probléma. A kiégett lelkészek spirituális megerősítése is. Erre milyen megoldások lennének?
– Igen, ennek Gáncs Péter püspök a szorgalmazója, aki azt mondja, hogy sabbat éveket, vagy minimum hónapokat kellene bevezetni a gyülekezetekben szolgáló lelkészeknél épp azért, hogy újra fel tudjanak töltekezni a szolgálathoz szükséges erővel és energiával.
Házassági krízisben lévő vagy alkoholfüggőségben szenvedő lelkészeknek is jó lenne olyan elvonuló heteket szervezni, ahol a gyógyulás lehetőségével találkozhatnának. Csak persze nagyon nehéz kérdés az, hogy hol és miként szólhat bele egy kolléga, egy püspök, egy szupervízor a lelkész privátszférájába. Ennek nincsen még meg a józanul lefektetett rendje és útja-módja.
– Ezeknek a lelkigyakorlatoknak te lennél a koordinátora?
– Nagyon elszomorított, hogy az evangélikus stratégiában gyönyörűen leírták, hogy mennyire fontos a spiritualitás és a személyi erőforrások fejlesztése, ám ezen a vonalon semmi nem történt. Igény azonban van rá, így valakinek fel kellene ezt vállalnia. Vannak munkatársak, lelkész kollégák, akik segítségüket felajánlották, de a szervezés és a koordinálás most úgy tűnik, rám maradt. Nem érzem magam elhivatottnak arra - nem is vagyok képzett e téren -, hogy lelkigyakorlatos kurzusokat tartsak, lelkigondozói gyakorlatokat irányítsak, de a háttérmunkából, a szervezésből és a koordinálásból ki tudom venni a részemet, ha végre el akarunk indulni ebbe az irányba. Azon túl kell lépni, hogy csak beszélünk róla, most már tettekre van szükség.
– Sokan az egyházban bizalomhiányról, bizalmi válságról beszélnek és félnek egymás előtt őszintén beszélni. Szerinted mit lehet annak érdekében tenni, hogy a falak leomoljanak?
– A kollégák egymás között valóban nem mernek őszintén beszélni, mert félnek attól, hogy az információk kikerülhetnek. Kevés elismerést kapnak felülről, püspöktől és esperestől, így ha nincsen motiváció, hosszú távon ellankadnak. De a gyülekezetek sem támogatják őket sokszor, hiszen sok helyen csak megköszönik az igehirdetést, de arról nem beszélnek a lelkésszel, mi érintette meg őket valóban a prédikációból, mi volt jó, mit kellene másképp. Ezek vezetnek ahhoz, hogy saját szolgálatukat elkezdik a lelkészek kevésbé fontosnak értékelni.
A hivatásgondozás tehát első körben abban tudna segíteni, hogy a lelkészekben megerősítenénk a hivatástudatot, kísérnénk őket. Akik pedig nem tudják ezt a szolgálatot a továbbiakban végezni, azok számára is próbálunk egyfajta új identitást, új feladatlehetőségeket felmutatni. A tabutémákról nem szabad tovább hallgatni, hanem elő kell jönniük a problémáknak az őszinteség jegyében. Az én vágyam az, hogy legalább idáig jussunk el Isten kegyelméből.
– Milyen külső feltételek kellenének ehhez a szolgálathoz?
– Kellene régiónként egy-egy úgynevezett Csendházat, vagy elvonuló helyet létrehozni, ahol minden lelkiismeret-furdalás nélkül ott tartózkodhatnának a lelkészek pár napig, vagy pár hétig. Révfülöp és Balatonszárszó missziói- illetve konferencia központjai nem jók ilyen szempontból. Most éppen abban a munkában vagyunk, hogy megfelelő házat keressünk a gyülekezeti házak között, esetleg hasznosításra váró, „elfekvő” ingatlanok között.
Kérdés, hogy több ilyen ház legyen-e, vagy elég egyet létrehozni valahol, egy eldugott helyen, amelynek csak ez az arculata lenne. Természetesen ebbe a kérdésbe gazdasági szempontok erősen beleszólnak, emiatt évtizedek óta megakadt a projekt. Az uniós szinten is támogatott vallási turizmus jegyében lehetne esetleg még lépéseket tenni ez ügyben, de mindez még a jövő kérdése. Ez a körvonalazódó út a képzés és a rekreáció közös hozadéka lehetne.
– De emellett, ahogy mondod, még a belső feltételek sincsenek meg…
– Igen, jó lenne, ha protestáns vonalon a reformátusokkal mindenképpen össze tudnánk fogni, és bevonni ebbe a katolikus tapasztalatokat. A szupervízió kérdéskörében is bejáratandó út lehet ez a szakmai kapcsolat a református testvérekkel. A lelkesedésen túl azonban most már konkrét lépésekre is szükség lenne, és ennek beindítása lenne ez a tanulmányi nap, amit most tervezünk.
