A felsőszeliek hitét még a kitelepítés sem ingatta meg

- Miért éppen Felsőszeli lakosainak életét dolgoztad fel filmedben? - kérdeztem először is a rendezőnőtől.

- Édesapám, Mátis István evangélikus lelkész volt, aki a felvidéki, úgynevezett lakosságcsere előtt, azaz a magyarok kitelepítése előtt, Felsőszeliben szolgált. Én már Magyarországon születtem, a kitelepítés után három évvel, de családunk életét mindig is átszőtték a felsőszeli emlékek, a felsőszeliekről való emlékezés, a velük való kapcsolat. Felsőszeli fogalom volt az életünkben. A kapcsolat velük, bármi történt is, megmaradt, tudtak rólunk, és mi őróluk.

Amikor édesapám 2005-ben meghalt, könyvespolcáról kezembe akadt Keczkó (Baán) Szilvia evangélikus lelkésznő 2003-ban írt egyháztörténeti szakdolgozata, amelyről bár tudtam, de nem mélyedtem el benne. Szilvia egy szeli evangélikus kitelepített család harmad generációsaként, egész életében, hozzám hasonlóan, hallgatta nagyszülei és mások történeteit és ez úgy beleívódott, hogy dolgozatát a szlovák-magyar lakosságcseréről és ezen belül is a szeli evangélikus gyülekezet sorsáról írta.  Ebben a szép és alapos, személyes hangú munkában egy fejezetet szentelt az édesapámmal való beszélgetéseknek a felsőszeli gyülekezeti életről, szolgálatokról. Újra olvasva Szilvia dolgozatát, úgy éreztem, most szüleim után rajtam a sor, hogy továbbvigyem, őrizzem a szeliek történetét, sorsát, a róluk emlékezést, de mindezt Szilviával együtt képzeltem el. Ő nem ellenkezett, én megírtam a szinopszist. Az elmúlt ősszel a Magyar Mozgókép Alapítvány és a Duna Televízió közös pályázatot hirdetett meg olyan dokumentumfilmek készítésére, amelyben a mára is kiható történelmi események feldolgozását várták.  Több mint 100 pályázó közül 18-an nyertünk. Ezekből a filmekből indult el most ősszel egy sorozatvetítés minden hétfőn este a Duna TV-ben.

- Hogyan nézett ki a forgatókönyv az elképzelés szerint? Meg tudtad valósítani ezt a későbbiekben?

- Dokumentumfilmhez a forgatókönyvet maga az élet írja, viszont a pénz megszerzéséhez szinopszisban írjuk le mindazt, amit választott témánkban fontosnak tartunk, hogy hogyan és miként szeretnénk a filmet elkészíteni. Ennyit lehet előre egy dokumentumfilm forgatásához leírni, de mire a készítéshez eljut egy rendező, ismernie kell nem csak a témát, leendő szereplőit is, hogy jól tudja kérdezni, vagy éppen meghallgatni őket. Szilvia dolgozata, személyes élményei kapcsán már mindennek birtokában volt, így kézenfekvőnek találtam, hogy ő, mint beszélgető, meghallgató partner szerepeljen a filmben, majd a felsőszeli kitelepítettek találkozóján, ő, mint lelkész és egyben kitelepítettek unokája hirdesse az igét. Ebből az elképzelésből a prédikáció bevált, az előbbi nem. Amikor elkezdtük a forgatást, Szilvia egyre kívül állóbb lett, nem érezte hitelesnek a helyzetet. De nem baj, hogy ez így alakult, egy dokumentumfilm forgatásánál jobb, ha nem ragaszkodunk prekoncepciónkhoz.

- Milyen volt a hitélet a faluban? Mennyi maradt meg a gyülekezeti életből a kitelepítések után?

- Felsőszeli színtiszta magyar falu, és benne az evangélikus gyülekezet nagy és erős volt. Mélyhitű lelkészek id. Endreffy, a báró Podmaniczky, majd az ifjabb Endreffy szolgáltak ott. Báró Podmaniczky szolgálata nyomán nagy ébredés volt a gyülekezetben. Édesapám ezt az örökséget kapta, amikor 1939-ben a gyülekezet egyhangúlag választotta meg őt lelkésznek. Úgy tűnik, jól sáfárkodott mindezzel, mert a film forgatása során a szeliek emlékezése édesapámról, szüleimről, családomról, mélyen megérintett. Édesapám hét évi szolgálata olyan mély nyomokat hagyott az emberekben, hogy 60-70 év után is könnyes szemekkel emlékeztek. Mindez persze csak érintőlegesen van benne a filmben, mert most azt akartam, hogy a szeliekről, kitelepítésükről szóljon a történet.
Korábban nővéremmel, Líviával együtt készítettem egy filmet édesapánkról, Még mindig ültetek fákat címmel, ahol ő elmondja felsőszeli életüket, kitelepítésüket.
Elbeszélésekből, fotókból, 60 év utáni helyzetekből, prédikációk idézetéből, hogy a gyülekezeti hitélet Szeliben élő, aktív megtartó volt.
Édesapámékat 1945-ben telepítették k elsőként a faluból mint a 38 után visszacsatolt Felvidékre költözött magyar értelmiségit, azután következett a falubeliek úgynevezett lakosságcseréje, valójában kitelepítése 1947-48-ban.

A felsőszeli evangélikusok közül több mint 200 családot szórtak szét Dél-Dunántúlon, csaknem 33 településre.
Kaposszekcsőre kerültek a legtöbben és ők azonnal levelet írtak az akkori püspöknek, kérték, hogy korábbi lelkészüket, Mátis Istvánt helyezzék oda lelkésznek, de ez nem jöhetett létre. Édesapám ekkor Nádasdon segédlelkészkedett, más állást nem kapott kitelepítése után.
A szeliek mindig megtalálták egymást, ebben a szétszóratásban is tartották a kapcsolatot, bár legtöbben katolikus vidékre kerültek, mégis megtalálták a módját, hogy istentiszteletre járjanak vagy éppen megszervezzék azt. Valahogy mindig jó kovászként éltek, bárhová is kerültek.

- De mégis mi tartotta össze annyi év után is ezt a különleges kis „csapatot”?

- Olyan gyülekezeti élet és faluközösség volt Felsőszeliben, ami egy egész életre erőt és élményt adott az embereknek, bár az emlékezés fájdalmas volt, de az összetartozás tudata éltette őket.  Azt remélem, hogy a filmben magáért beszél mindez. Feltétlenül nagy hangsúlya van annak, hogy az ember milyen közösségben nevelkedik, hogy az a közösség mennyire erős és építő. A majdnem négyezer lakosú faluban virágzó gazdaság volt, önálló gazdaemberekkel, akik nem másoktól függtek és tudták, miért dolgoznak keményen. Volt céljuk, volt értelme mindannak, amit tettek. Erős hitéletük volt, egészséges nemzettudatuk, amit nem kellett rejtegetni. Ezek mind együtt olyan morális és szellemi értékek, amelyet a diktatúrák nem kedvelnek. Így hát fasiszták, kommunisták egyaránt megpróbálták szétbombázni ezt.

- A forgatások alatt is rengeteg seb szakadhatott fel. Az emberek hogyan dolgozták fel mára az egykor történteket?

- Ezeket a sérelmeket nehéz feldolgozni, különösen akkor, amikor a mai napig jogosnak tartják mindazt, ami a felvidéki magyarokkal történt. Egy élet is kevés hozzá, ahogy a film végén az egyik idős kitelepített, Szabó Rezső bácsi versét idézve mondja.
Mai ésszel szinte elképzelhetetlen, ami velük történt: tótkomlósi szlovákok Magyarországról átcsalogatva, ott toporogtak a szeliek házai előtt, várva arra, hogy beköltözhessenek, a szelieket meg vagonokban szállították Magyarországra valahová az ismeretlenbe, majd szinte a szemük előtt kitelepített svábok portáiba költöztetik be őket.

A tervezett lakosságcsere egy az egyben nem csak azért nem jöhetett létre, mert embertelen, abszurd, gonosz kitalálmány, hanem mert a szlovákok innen Magyarországról sokkal kevesebben voltak hajlandók áttelepülni a most már Szlovákiának mondott részre, mint ahány magyart telepítettek onnan ide és ezért a svábok helyére kényszerítették őket.
Nem egy olyan helyzet adódott, hogy a sváboknak évekig a volt saját házukkal szemben kellett élniük és elnézniük, hogy amit maguk felépítettek, idegenek lakják. A szelieknek viszont nem volt hová menniük, saját felépített házaikból, szülőföldjükről kényszerítették idegenek házába őket.
Aztán mindezekkel a megoldatlan gondokkal, feszültségekkel a hivatalok, a hatóságok az embereket magukra hagyták. Oldják meg, ahogy tudják, de a történtekről lehetőleg ne beszéljenek. Évtizedek kellettek ahhoz, hogy ki-ki a maga sérelmén túl felismerje, mindketten ugyanolyan vesztesei a történelemnek.

- Van esetleg terv arra vonatkozóan, hogy a filmből bővített változatot készíts?

- Körülbelül 15 órányi leforgatott anyagból kellett a filmet összevágnom. Nagyon nehéz egy ilyen történelmi tragédiát 56 percben feldolgozni, különösen olyan idős emberekkel, akik csak hosszabban tudják jól elmondani saját személyes sorsukat. Sok történet kimaradt. Minden leforgatott anyagot természetesen megőrzök, sőt szeretném tovább dokumentálni a kitelepítettek sorsát, nem törődve azzal, hogy film lesz-e belőle vagy sem, hiszen arra várn nem leheti, hogy mikor nyerünk újra pénzt ugyanezzel a témával.
Viszont a további forgatásokhoz is pénz kellene és talán nem csak filmes pályázatokon lehet pénzért folyamodni a dokumentálásokhoz. Ezeket a lehetőségeket kell megkeresnünk most.

 - Milyen volt a film fogadtatása?

- Jeruzsálemben voltam a film vetítésekor, így a reakcióknak csak töredéke érkezett el hozzám, de így is sok telefont és emailt kaptam. Amikor hazajöttem, igyekeztem minden egyes szereplővel telefonon beszélni, hiszen nekem az volt a legfontosabb, hogy ők mit szólnak a filmhez. Sokat szenvedtem a vágással, hogy ilyen rövid időben hogyan mondjam el emberek több mint 60 éves sérelmét, fájdalmát, örömét, hogy az történelmileg is helytálló legyen. Jó érzéssel tölt el, hogy ők meghatónak találták a filmet, és hálásak érte. Ez nekem minden más fogadtatásnál többet ér.

Keczkó Szilviát meglepetésként érte a rendezőnő jelentkezése. A lelkésznő nem számított arra, hogy egykori dolgozata alapján egyszer film fog készülni.

- Nem vállaltad a kérdezést a filmben. Mi volt ennek az oka?

- Saját nagyszüleimet kérdezgetni számomra nagyon idegen helyzet. Két megtört idős embert, az életük legfájdalmasabb dolgáról faggatni nem ment. Nem tudok úgy kérdezni, mint egy ismeretlen, oknyomozó riporter, hiszen rengeteg történetet ismerek. Ebbe nőttem bele, hogy ezeket a történeteket hallottam, nem csak a nagyszüleimtől, hanem a szomszéd házból, a tollfosztásokon, a disznóvágásokon, a szüreteken, meg mindenhol és én ebben éltem egész gyerekkoromban. Leblokkoltam még a felületesen ismert emberek előtt is.

- Mennyire követte a film a dolgozatodat?

- Bár abból indultunk ki, amit én megírtam, sajnos a dolgozat megírása és a film forgatása között eltelt öt év alatt rengeteg minden változott, sokan meghaltak azok közül, akikkel én beszélgettem. A legtöbbet mesélő Béla bácsi azóta, sajnos megvakult, és mozogni is alig bír, így ővele nem is tudtunk találkozni. Rohamosan fogynak az egykori áttelepítettek. Sőt a film elkészültéig is ketten meghaltak a nénik közül.
A dolgozat alapelemeit tekintve azonban hűek maradtunk az elképzelésekhez. Az írásom maga gyülekezettörténeti, egyháztörténeti munka, amelynek első részében bemutattam a történelmi hátteret, mi történt, miért volt a kitelepítés, aztán leírtam a falu történetét, majd az evangélikus gyülekezet életét. A harmadik részben a későbbi magyar gyülekezetekről írtam, arról, hová kerültek az emberek, hogyan olvadtak a sváb-német gyülekezetekbe, hogyan alapítottak a semmiből saját gyülekezetet, hogy szedték össze magukat.

- Mi volt a célod annakidején, és ez most hogy érzed, mennyiben valósult meg a filmben?

- Az volt a célom a dolgozattal, hogy bemutassam, ezzel a történelmi lépéssel nem csak emberi sorsok lettek derékba törve, hanem egy élő és erős gyülekezet is. Nyilván Felvidéken ez rengeteg falut érintett, de Felsőszelihez voltak előismereteim. Egyébként kutatásaim szerint ebből a faluból telepítettek ki embereket a legtöbb helyre és ez egy szinte kizárólag magyar evangélikus falu volt, így példátlan az, ami az itteniekkel történt. Élő és erős hitüknek köszönhetően egy ilyen dolog következtében sem inogtak meg. A filmben jónak tartom, hogy egyenlő arányban jelenik meg az emberi soros és az is, hogy hogyan vallanak az emberek a gyülekezeti és hitéletről.