„Winnetou az én sorsom“ – Egy férfi, egy szerep és egy meggyőződés – Interjú Pierre Brice-szal
Pierre Brice maga Winnetou és Winnetou maga Pierre Brice. A francia színész élete már 43 éve összefonódott az apacsok főnökével. Generációk bálványa volt a színész és egy felmérés szerint még mindig az emberek 83 százaléka ismeri őt Németországban. Az idén 80 éves színész töretlen népszerűségnek örvend, és ezt humanitárius projektekben való részvételre fordítja. A színészek között egyedülálló módon harcol az erkölcsi értékekért, a toleranciáért és mások elfogadásáért. Brice élete és hite által gyűjtötte össze meggyőződéseit, amelyeket a Neues Lebennek adott interjújában el is mesélt. Interjú Stefan Rüth, fordította: Horváth-Bolla Zsuzsanna.
– Brice úr, Winnetou szerepe tette Önt sztárrá. Milyen érzései vannak, ha Winnetouról faggatják?
– Winnetou nem csak egy szerep volt számomra, hanem egy egész filozófia. Ez az indián hős, amelyet Karl May alkotott, különleges értékekért harcolt: béke, szabadság, emberi jogok, tolerancia, a másik ember szeretete. Winnetou a jó értékekért harcolt. Én is egész életemben ezekért az értékekért harcoltam, ezért személyiségem nagyon hasonlít ennek a karakternek a személyiségéhez.
– Zavarta az valaha, hogy Winnetout sokkal komolyabban vették, mint az Ön személyiségét?
– Igen, de elfogadtam. Sok mindent köszönhetek Winnetounak. Általa egy mindenen túláradó népszerűségre tettem szert, az emberek mélyen bíztak bennem és még ma is, annyi év után érzem a felém áradó szeretetet. Persze az előnyök mellett vannak hátrányok is, hiszen sokszor saját személyiségem háttérbe szorult és a producerek meg a nézők csak Winnetout látták benne.
– Tehát elfelejtették Pierre Brice-t?
– Talán, mert lett volna bennem másfajta szerep iránti vágy is, de komikus szerepeket például nem kaptam. Minden színész álma az, hogy különböző szerepeket játsszon, s bár én magam is alakítottam különböző karaktereket, mégis jó lett volna egyszer az életben hallani azt, hogy egy producer azt mondja nekem: Te Pierre Brice vagy én nem csak Winnetou, nem csak egy indiánhős vagy, hanem egy kiválló komikus színész is.
– Ön szerint a szerep az, ami valakiből sztárt csinál vagy inkább a színész az, aki a szerep mögött áll és ismertté teszi a figurát?
– Az egész, így együtt. A szerep, a karakter, egy teljes összhatás. Természetesen döntő az is, hogy a színész milyen szerepet kap. De sokszor hiányzik a lélek a szerep mögött. Egyszer rólam egy kritikában azt írták, hogy én lelket is adtam a figurának, ezért szerették. Talán akkor megválaszoltam ezzel a kérdését.
– Akkor mégiscsak az ember a figura mögött…
– Talán. Azt hiszem. Másrészt viszont a színész nem lehet teljesen része a figurának. Attól is függ, hogy a színésznek és a közönségének milyen a kapcsolata egymással. Én a hatvanas években is mindig nyíltan odamentem a rajongókhoz és beszélgettem velük. Éreztettem, hogy én is ember vagyok, bármikor odajöhetnek hozzám, nem vagyok megközelíthetetlen sztár.
– Ezekben az években olyan sztárok voltak, mint Brigitte Bardot, Marlon Brando, Sophia Loren. Mi hiányzik a mai sztárokból?
– A misztikum. Manapság mindent tudunk a hírességekről. Semmi titok nincsen. Minden tévénéző tudja, hogy melyik híresség hol mulatott az éjszaka, mit iszik reggelire. Akkoriban ez egészen másképp volt: a sztárok körül volt valami misztikum, titokzatosság. Egy példát mondanék: a klasszikus személyiségek között például Marlene Dietrich titkai máig sem tisztázottak.
– Van olyan élménye, amely mélyen meghatározta az Ön személyiségét?
– 1995-ben Boszniában egy segélyszállítmány indult az én nevemmel. Barátaim segítségével akkoriban összegyűjtöttünk 2 millió német márkát és ebből a pénzből nyolc darab 35 tonnás autót pakoltunk tele élelmiszerrel, gyógyszerekkel. Aztán kísérő, vagy katonai biztosítás nélkül a boszniai háborús területre mentünk. Nem a segélyszervezetek lerakataihoz tartottunk, hanem azokhoz a menekültekhez mentünk, akiken a nagyobb szervezetek nem segítettek: az egyszerű embereknek vittük a rakományt, házakhoz. Ez a bevetés nagyon veszélyes volt. A bosnyákok épp offenzívát indítottak a szerbek ellen. Többször is csatározásokba kerültünk, de végül célhoz értünk. Ez a két hét óriási élmény volt számomra. Büszke vagyok, hogy részt vehettem benne.
