„Nem önmagunkért, hanem egymásért születtünk a világra” – Beszélgetés dr. Mikos Borbála főorvos asszonnyal

– Gyermekkoromat „biztos, védett kikötőben” töltöttem a szüleimnél, akik úgy bocsátottak utamra, hogy mindig a szeretet vezéreljem mindenben, és soha ne felejtsem el, hogy nem önmagunkért, hanem egymásért születtünk a világra. Talán akkor ezt nem értettem meg igazán. Ezt követően minden megpróbáltatás nélkül, egyenletesen és simán siklott a hajóm, megkaptam azt, amire vágytam: megkaptam az orvosi diplomámat, gyógyíthattam, családot alapíthattam, anyagilag stabilizálódott a helyzetem, gyermekem született és ebben a biztonságos életben következett be egy nagyon súlyos törés, ami válsághoz vezetett.
Számtalan kérdés fogalmazódott meg bennem, kérdeztem, miért velem történik meg mindaz, ami történik, hiszen egyik napról a másikra elveszítettem a családomat, elveszítettem a legjobb kollégámat, aki tragikus autóbalesetben meghalt, elveszítettem a keresztlányomat, akit pedig megöltek. Ebben a helyzetben elfordultam a hittől és az emberek szeretetétől is. Ebben a nihilisztikus és tékozló életformában azonban az év elején, teljesen váratlanul jött az a jel, hallva a híreket, hogy valahogyan el kell jutnom Haitire, hiszen ha idehaza már nincsen, akit szerethetek – mert elveszítettem családomat és sok embert, aki fontos volt nekem, és nem volt ember, aki engem szerethetett volna –, akkor valahová el kell menjek, ahol szükség lehet rám, ahol én szerethetek még valakit, ahol még szerethetnek engem. Szavakban meg sem fogalmazott érzés volt ez, nem tudtam magamnak megfogalmazni, miért is kell így tennem, ráadásul ez az érzés pont a válásunk egyik évfordulóján kerített hatalmába. Ugyanaznap azonban kaptam egy hírt, hogy nagy szükség lenne gyermekorvosra Haitin egy kiinduló orvoscsoport tagjaként. Felajánlottam, hogy készen állok erre, és ha szükség van rám, akkor megyek. Át sem gondoltam ezt, mit jelent egy ilyen küldetés. Ráadásul a civilizált Európán kívül sehol másutt nem jártam. Pár nap múlva visszajelezték, hogy kell a segítségem, szükség van rám. Talán így utólag belegondolva, jó is, hogy nem volt időm végiggondolni ezt. Én voltam az egyetlen az orvoscsapatban, aki még soha nem végzett ilyen tevékenységet, nem voltak meg  a szükséges védőoltásaim, felszerelésem.
Fehér csizmácskában, zöld dzsekiben, ridiküllel mentem a pályaudvarra, de ott visszakaptam a hitemet, amiről azt hittem, hogy már soha nem fogom újra visszakapni. Éreztem, hogy fontos a küldetésem, ami nem szakmai karrierben, pozícióban, kitüntetésben válik kézzelfoghatóvá, hanem hálás tekintetekben, meleg kéznyújtásban. Ez volt életem egyik legnagyobb ajándéka és ezért rendkívül hálás vagyok Istennek. Ez kötelez is arra, hogy ezekkel az érzésekkel viseltessek most már az emberek felé.

– Milyen munkát végeztek ott? Hogyan lehet olyan körülmények között gyógyítani?

– A Gondviselés velünk volt, mert bár gyakorlatilag az első mentőcsapatok elfoglalták az ottani kórházakat, betöltötték a helyeket, és a feladatokat ellátták, mégis lett feladatunk, hiszen az egészségügyi ellátásban nem részesülő, közvetlen életveszélyben nem levő lakosoknak tudtunk segíteni. Ők a lakásuk romjai között, vagy szükségsátrakban laktak, ám nem volt élelmiszerük, nem volt higiéniás lehetőségük, ezért sok volt a fertőzött sebű ember, akiket el kellett látnunk. A Gondviselés abban volt segítségünkre, hogy egy elhagyatott klinikát megnyitottak nekünk és ott rendkívül szerény körülmények között tudtunk dolgozni. Megéltük azt, hogy egymásra voltunk utalva, mi orvosok, kevés volt a gyógyszerűnk, kevés volt a műszerünk, a legjobb tudásunk szerint, fáradhatatlanul kellett dolgoznunk. Idehaza sokkal jobbak a feltételek, mégis mindig elégedetlenkedünk. Rengeteg élményben volt részem, átértékelődött bennem sok minden, mint például az anyaság, az emberi szeretet.

– Ilyen szituációban nem csak a testet kell gyógyítani, hanem a lelkeket is. Erre volt lehetőségük?

– Köszönöm ezt a kérdést. Gyerekorvosként elsősorban gyerekeket láttam el. A legnagyobb élményem az volt, amikor eljött hozzánk egy édesanya, aki az összes családtagját elveszítve, a romok között szülte meg gyermekét. Hallotta, hogy van valaki, aki meg tudná vizsgálni őket, ezért eljött hozzánk. Egy órát gyalogolt a tűző napon, hogy orvosi ellátásban részesüljön a gyerekével együtt. Azt gondolom, hogy ez az anyaság egyik mintapéldája, nagyon megható volt számomra. Ő minden nap visszajött hozzánk, mert nem tudta etetni babáját és mi készítettünk neki tápszert, hogy rendszeresen meg tudja etetni a gyermekét.
Egy másik megrázó élményem egy testvérpár volt, akik kóboroltak a földeken, elveszítették a szüleiket, egyedül maradtak. Betévedtek hozzánk éhesen és fáradtan. Velük egy időben érkezett egy másik édesanya is, aki két beteg gyerekét hozta hozzánk.
Töprengtünk, hogy mi legyen a két árva gyerekekkel, a közelünkben volt egy árvaház, de nem akartuk őket egy olyan közösségbe adni, ahol nem lehet tudni, mi lesz a sorsuk. A két beteg gyermekével érkezett édesanya azonban megoldotta a problémát: magához vette a másik két gyereket is. Ez nagyon megható volt.
Volt olyan nagyfiú, akinek a testközelségében haltak meg a testvérei és a szülei. A sokk hatására attól kezdve nem tudott beszélni, enni és aludni. Ő minden nap eljárt hozzánk és próbáltunk egymásnak vigaszt nyújtani.
Az is felejthetetlen élmény, hogy a lánc, a kereszttel, a feszülettel ott függött a fiú nyakában. Nagyon mély, emberi történeteket éltünk át odakint.

– Ha még egyszer lehetősége lenne kimenni, vállalná-e a küldetést?

– Igen, feltétlenül szeretnék visszamenni, illetve ha valahol lenne rám olyan szükség, ahol sem a rangom, sem a beosztásom nem számít, csak az, hogy szeretettel és odaadással tenni tudnék, akkor bárhová elmennék. Remélem, hogy ad még ilyen ajándékot a Jóisten, mert nagyon sok ajándékot kaptam már tőle.