Bartos Erika: „Nem maga a vallásosság a legfontosabb dolog, hanem inkább az emberség”

- Egy vallomással kezdeném – indítom a beszélgetést, és ő kedvesen rám mosolyog, várja, hogy folytatom.
- Nagyon hálás vagyok neked, mert a te könyveid szerettették meg a gyerekeimmel a meseolvasást. A Bogyó és Babóca, valamint az Anna, Peti és Gergő könyvekig csak lapozgattuk a meséket, és már kezdtem kétségbe esni, hogyan lesz ebből igazi esti meseolvasás, amikor egy ismerősöm felhívta figyelmemet a könyveidre. Az első kötetnél már áttörés történt: a könyv felénél tartottunk, amikor a fiam megunta a meséket és aludni tért. Fantasztikus érzés volt. Lekötötte, és azóta is magával ragadja meséid világa őt. Szeptemberben már izgatottan vártuk a most megjelent következő részeket (szeptember 17-én jelent meg a két legújabb könyv – a szerk.). Áruld el, mi a titkod?
Bartos Erika: - Szándékosan kevés a szöveg és sok a színes kép a könyvekben és azt látom, hogy a szülői felolvasás nélkül is, maguktól lapozgatják a könyveket a gyerekek és nézegetik a képeket. Aztán rákapnak az olvasásra is. Tapasztaltam a felolvasásokkor, hogy kis elsősök, másodikosok már maguktól olvassák a szövegeket. Azt azonban különösen jól esik hallanom, ha valakit ennyire lekötnek a könyvek.
- Honnan jött az öltet, hogy te ilyen könyveket készítsél?
Bartos: - Nem volt tervben, hogy könyv lesz belőlük. Először a saját gyerekeimnek készítettem meséket, aztán ezek a kis könyvecskék kijárták a maguk útját. Lemásolták barátok, és mint a népmese, családról családra egyre jobban terjedtek. A gyerekeknek tetszettek, mert hát igazából ugye mindig ők választanak, és ha nem kötik le őket a mesék, a szülő hiába próbálkozik. Végül a barátok tanácsára kopogtattam a Pagonynál, és onnan már a maga útján ment a dolog. A Bogyó és Babóca kötetek náluk, míg az Anna, Peti és Gergő könyvek az Alexandránál jelentek meg.
- Mik a terveid a sorozattal?
Bartos: - Eredetileg 13 kötetre terveztem, de lehet, hogy 15 lesz belőle. Sok mesénk kimaradt. A következő három kötet: Annakönyv, Petikönyv és Gergőkönyv, jövő tavasszal jelenik meg.
- Szoktad a történeteket átírni, átvariálni?
Bartos: - Ezek így történnek, nem szoktam változtatni. Az Esti mesék, készülő részbe már komoly témákat is belevettem, amolyan gondolkodósakat, amiket kérdezgetnek tőlem, például mi lesz, ha nagyok lesznek. Most először mertem megírni a halál témakört. Dédi papát elvesztettük, és ez Petit viselte meg a legjobban. Gergő még kicsi volt ehhez, Anna meg már megértette, hogy ez a rendje a dolgoknak.
- Hogyan segítettél a fiadnak a gyász feldolgozásában?
Bartos: - Rajzoltunk egy rajzot dédi papáról, kiraktuk a falra, és ha Petinek eszébe jutott valami róla, akkor mindig hozzárajzolt. Ezzel kézzelfoghatóbbakká váltak számára az emlékei. Egyre telt a papír és egy fél év múlva úgy döntöttünk, most már levesszük, és eltesszük a képet egy albumba. Addigra már neki is lecsillapodott ez az emlék.
- És arról mit mondtál neki, hogy hol van most dédi papa, mi lett vele?
Bartos: - Elmondtam neki, hogy sokan sokféleképpen vélekednek erről. Mi nem élünk vallásos életet, de vannak a családban, akik tartják ezt, így tudják az ő véleményüket is erről. Hiszem, hogy dédi papa figyel ránk odafentről, és nem szűnik meg az életünkben, de az a fontos, hogy ők mit őriznek meg belőle a lelkükben. Rajzoltunk egy családfát is, az is megkönnyítette a dolgot, hogy látták, a tetején lévők elköszöntek tőlünk, de a fa egyre megy lejjebb, egyre ágas-bogasabb, gyarapodik a család, bár az öregek meghalnak.
- Istenről hogyan beszéltél a gyerekeknek?
Bartos: - Azt mondtam nekik, hogy szerintem Isten van, és bízni lehet benne. Mindenki másképp hívja, másképp képzeli el. Fontos, hogy az embernek legyen valami, amire támaszkodik, amiben bízik. Van egy külső erő, aki vigyáz ránk, hogy jó irányba haladjanak a dolgok, nem lehet materiálisan alátámasztani életünk dolgait.
- Nem gondoltál arra, hogy a könyveidbe egyfajta világnézeti, vallási dolgokat is belecsempéssz?
Bartos: - Nem, én ezt nem akartam, mert bár evangélikus vagyok, de nem tartom magam vallásosnak. Nem maga a vallásosság a legfontosabb dolog, hanem inkább az emberség, az, hogy segítőkészen és szeretettel álljunk egymáshoz, és ha ez megvan, akkor mindegy, hogy az ember milyen vallások és szokások kötelékében nő föl. Szeretettel kell viszonyulni a társainkhoz.
- De hiszen ez egy keresztényi gondolat!
Bartos: - Igen és rendkívül fontos is! Nagyon hiányzik manapság, mert sok a rosszindulat. A gyerekekben még megvan a jóra való hajlam, de ha a felnőttek nem vigyáznak rá, akkor eltűnik a sok rossz élmény és tapasztalat hatására. Ha a felnőtt rossz példát mutat, rossz élményeket sugároz a gyerek felé, a gyerek ezeket fogja követni. A gyerekek nem hibásak, csak visszavetítik azt, amit látnak.
- Te hogyan éled meg a szülői szerepet?
Bartos: - Annácska születése óta él bennem, hogy felelős vagyok valakiért, és hogy most már van veszítenivalóm. Nem lehet leírni azt az érzést, amikor először tartod a kezedben a kisbabádat. Hiába, minden szülés ugyanolyan eufórikus élmény, azért az elsőt nem lehet elfelejteni.
Hiába van az embernek lakása és vagyona, az mind pótolható, de amikor gyereked lesz, onnantól kezdve lesz valamid, amire vigyáznod kell, a sírig. Akkor és ott megváltozik minden. Amíg csak magadnak vagy és dolgozol, és be van osztva minden perced, az egészen más élet, mint szülőként. Anyaként a gyerekek diktálnak, ennek megvan a maga szépsége. Nekem például óriási sikerélmény volt az is, hogy én táplálhattam a kisbabát, hogy belőlem fejlődtek. Ez semmiféle szakmai sikerhez nem mérhető.
- Szakmád szerint építészmérnök vagy. Sosem akartál pedagógus lenni? Nagyszerű érzéked lenne hozzá!
Bartos: - De, akartam. Viszont szerettem a matekot, a fizikát és a rajzot. Érettségi után döntenem kellett: vagy építész leszek és megyek tovább az egyetemre a gimnazista legjobb barátaimmal, vagy óvónő. Építész lettem, statikus szerkezeti szakirányon diplomáztam. Építészből azonban még lehet óvónő, de egy óvónőből építész talán kicsit nehezebben. Egyszóval, még bármikor lehetek óvónő.
- Végül mesélj kicsit a gyerekeidről. Ők milyen emberpalánták? Mennyire különböznek vagy hasonlóak egymáshoz?
Bartos: - Annácska 10 éves, művész hajlamú, jól rajzol, zenél. Segítőkész, jóval komolyabb a koránál. Mosogat, vacsorát készít, mesét olvas a kicsiknek. Mint ahogyan a régi korokban a nagylányok, beállt a csatasorba. Készül arra, hogy ő majd anyuka lesz.
A legkisebb, a 3,5 éves Gergő ennek az ellentéte, ő akaratos, magabiztos, öntudatos, száz lábbal áll a lábán.
Petike kilóg a sorból, végtelenül érzékeny, napocska lelkű középső gyerek. El sem tudja képzelni, hogy rossz dolgok is vannak a világban.

Aztán még családi fényképeket nézegetünk, lelkesen, túláradó szeretettel magyarázza, melyiken mi történt. Majd egy kis ódzkodás után készítek egy fotót róla a kávéházi falak között, és kapok egy CD-t, családi fotóival.