„Nem elég beszélni, hanem valóban tenni, segíteni is kell!” – Az Üdvhadsereg nappali hajléktalan melegedőjében jártunk

Rákoskeresztúr, buszpályaudvar, 162-es busz. Egy nagy, műanyag szatyrú, fogatlan bácsika száll fel a buszra, amin Rákoscsaba felé utazom, az Üdvhadsereg hajléktalan melegedője felé. Az utasok kicsit odébb húzódnak mellőle. Látszik rajta, hogy hajléktalan. A megállóban együtt szállunk le. Én még téblábolok, merre is kell menni a melegedő felé, aztán figyelni kezdem, vajon ő merre tart. Jól éreztem, hogy tudja az irányt. Egyszerre érünk a kapuhoz. Kérdezi, kihez megyek, mondom Zoltán nevét, és ő a bejárat melletti fülkéhez tessékel.

A melegedőben több középkorú férfi ücsörög. Nincs olyan érzése az embernek, hogy hajléktalan melegedőben van, inkább azt hihetnénk, valamiféle férfiklubban járunk. Útitársam szinte az egyetlen, akinek külsején látszik az, hogy az utcán él. Sokukról meg nem mondaná az ember, hogy hajléktalanok.

Az egyik asztalnál kártyáznak, a padon egy férfi szunyókál. Két férfi egy asztalnál újságot olvas, egy harmadik épp most jön ki a mosdóból, törölgeti arcát, pakolja ruháit. Egy hátsó teremben, ami étkezőül szolgál, többen tévét néznek.

Zoltánnal félrevonulunk beszélgetni. Közben egyre-másra jönnek. A fülkében be kell nála jelentkezni, aztán az érkezőknek zsíros kenyeret, meleg teát kínál. Ezután mindenki leülhet, rendezheti a holmiját, olvasgathat, beszélgethet, elfoglalhatja magát. Van lehetőség fürdésre, tisztálkodásra, a piszkos ruhák kimosására is.

Az Üdvhadsereg melegedőjét reggel fél kilenc körül nyitják ilyen hideg időben, egyébként csak kilenckor. Délben ebédelési lehetőség van, akkor többen jönnek. Délutánig lehet maradni, aztán három óra után mindenki újra az utcára kerül, vagy hajléktalanszállóra mehet. Hétvégén nincsenek nyitva. Az egyházi hátterű intézményben reggelente vannak rövid áhítatok, amelyeket az intézmény vezetői tartanak.

Zoltántól megtudom, hogy ő két éve került ide dolgozni: „Korábban evangélikus lelkész voltam. Debrecenben, Kőszegen, Csepelen voltam segédlelkész, aztán Kétbodonyban lelkész – meséli. – Sajnos közbejött egy hangbetegségem, aminek következtében csak suttogva tudok beszélni. Abba kellett hagynom a szolgálatot, mert így prédikálni nem tudtam. Először a református egyház könyvterjesztésében segédkeztem, majd szociális munkásként nevelési tanácsadóban, hajléktalanszállón, később idősek otthonában dolgoztam. Leépítés miatt egy ideig munkanélküli lettem, de hála egy szociális munkaközvetítő szervezetnek, két éve megtaláltam ezt a munkát. Szeretek itt lenni. Sokkal gyakorlatiasabbá válik az ember az évek folyamán. Belecsöppen olyan helyzetekbe, amikor nem elég beszélni, hanem valóban tenni, segíteni is kell.”

Zoltán feladata, hogy a melegedőbe érkezőket fogadja. El kell kérnie mindenkitől az egy hétnél nem régebbi ÁNTSZ- és félévnél nem régebbi tüdőszűrő vizsgálatról szóló igazolását. Csak ezzel lehet ugyanis ebbe a közösségbe beengedni az utcán élőket. Felírja a neveket, a születési évet és azt, hogy milyen szolgáltatást kíván az illető igénybe venni (mosakodás, étkezés).

Végigfutom a listát: teljesen vegyes a korosztály, 60 évestől a 30-as éveiket taposókig vannak a betérő férfiak.

„Nők nem nagyon szoktak jönni – mondja Zoltán. – Van itt az Üdvhadseregnek egy anyaotthona is, ők gyerekkel együtt inkább oda mennek. A férfiakkal beszélgetve kiderül: a legtöbbjüket leépítések miatt elbocsátották a munkahelyéről és így nem tudta fizetni lakását, az albérletet, a rezsit, így került az utcára. Vannak azonban olyanok is, akik válás után kerülnek hasonló helyzetbe. Sokan alkoholproblémákkal küzdenek, de drogossal még nem találkoztam.”

Közben újabb és újabb férfiak térnek be. Amikor már elég sokan vannak, arra kérem Zoltánt, vezessen körbe és kérdezzük meg, készíthetek-e pár fotót. A fényképezőgép láttán és a kérés hallatán heves tiltakozásban törnek ki. Még úgy sem hagyják magukat lefényképezni, ha az arcukat eltakarva ülhetnének. Kisebb lincs-hangulat kezd kialakulni, megijedek tőlük. A kedélyes férfiklub megváltozik. Csak az ebédlőben fotózhatom az ott tévézőket.

„Elég nekem a magam nyomora, nem kell, hogy még az interneten is engem bámuljanak” – mordul rám egy fiatalabb férfi, aki dühösen ki is megy cigarettázni egyet.

„Sokan szégyellik, hogy ide kerültek – magyarázza Zoltán. – A melegedőnk félreeső helyen van, talán ezért veszik a bátorságot, hogy ide eljöjjenek. Sokan a környező kerületekből jönnek, de van, aki Pécelről, vagy a mellette lévő településekről tér be ide. Az Expresszt naponta böngészik, vagy kérik a segítségünket, hogy az interneten keressünk nekik valami munkát. Innen lehetőség van telefonálásra, amelynek segítségével intézhetik a dolgaikat. Sokukban komoly az elszánás arra nézve, hogy felemelkedjenek és kitörjenek abból, amiben jelenleg élni kényszerülnek. Persze, nem mindenkinek sikerül ez. Pár embert a kezdetektől fogva ismerek, tehát legalább két éve már idejárnak. Érdekesség azonban, hogy például a konyhán dolgozó asszonyok maguk is hajléktalanok voltak. Nagyon jól főznek és megértőek az ide betérőkkel, hiszen ők is egykor hasonló cipőben jártak. Nekik sikerült a továbblépés. A férfiaknál azonban sokszor nehéz a helyzet: ha alkohol problémák miatt jutottak ide, nem tudnak félretenni, és gyorsan elfogy az alkalmi munkán szerzett pénz.”

Lassan szedelődzködöm. A hangulat kint nem változott. Csúnyán néznek rám, még akkor is, ha már a táskámban lapul a fényképezőgépem. Betolakodó lettem, pedig én csak szerettem volna megmutatni a világnak, hogy ebben az Üdvhadsereg által fenntartott melegedőben hogyan folyik az élet, mit tesznek azért, hogy a rászorulók mindennapjainak nehézségeit könnyebbé tegyék. Bizony van még mit tenni: sok a hajléktalan, kell a segítség, főleg ezekben a hideg és nehéz napokban.

További képek és információk: www.udvhadsereg.org