„Nem akarom kitalálni a világot, csak másképp összerakni!” – Beszélgetés Fazakas-Koszta Tibor festőművésszel

Fazakas-Koszta Tibor festőművész honlapján ezt olvashatjuk: 1966-ban született Korondon, Erdélyben. 1976–80 között a Székelyudvarhelyi Művészeti Iskolában, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Iskolában tanult, ahol 1984-ben grafika szakon végzett. Mesterei voltak Molnár Dénes és Bordi Géza. Családjával 1990-től él Magyarországon. Dolgozott a Budapest Film Vállalatnál grafikusként, 1991-től szellemi szabadfoglalkozású művész. Tagja volt az ÁJIN csoportnak, a Fiatal Képzőművészek Studiójának. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. 

– A fasori gyülekezet Forrás klubjának meghívására külön is bemutattad a kiállítást egy közvetlen hangú beszélgetés keretében, ahol sok olyan gondolat hangzott el, ami megérne egy-egy külön interjút. Itt említetted, hogy „festőnek lenni meghívás”. Mit értesz ezalatt?

– Festőnek nem készül az ember, hanem vagy festő, vagy nem. Ez nem olyan munka, amit én választok. Emlékszem, hogy négy-öt éves korom óta érzem – ha meg nem is fogalmazódott konkrétan akkor még –, hogy a művészethez közöm lesz. A nagybátyám festő, és a családomban anyai ágon hagyományos korondi keramikusok voltak. A szüleim pedig a helyi fényképészként működtek otthoni műteremmel, így láttam, mit jelent a művészetből élni. Beleszülettem, és már hamar kiderült, hogy ebbe az irányba tart az életem. Nem akarva nagy szavakat használni, kimondhatom, hogy erre kiválasztják az embert.

Rajtunk kívül álló erők dolgoznak a világban, amik már nem írhatók a véletlen számlájára. Az ilyen istenélmények terelik az embert az útján. A legnagyobb bűn, amit ember elkövethet, ha tudja a dolgát, de nem teszi. Ilyen értelemben nagy szerencsém, hogy én tudtam, hogy ez a dolgom, innentől a harcom az ellustulás ellen folyik. Akkor is oda kell ülni néha, amikor az élet másfelé vinne.

– Miért pont a Fasorban állítottál ki? 

– Galambos Ádámot Gödöllőről régóta ismerem, több kiállításomat megnyitotta már, és amikor tavaly Aknay János kiállításának megnyitójára elhívott, beleszerettem ennek a teremnek a hangulatába. Ennek kapcsán vetődött fel a kiállítás ötlete. Maguk a képek kifejezetten erre a kiállításra készültek, máshol még nem voltak kiállítva. Ádám szervezte a helyszínt és az időpontot is, nekem csak festenem kellett.

– Foglalkoztál mással is, vagy mindig is festőként kerested a kenyered?

– Hála az Istennek, nem voltak kerülőutaim. Már akkor a marosvásárhelyi művészeti szakközépiskolába készültem, mikor még azt sem tudtam, hogy hol van maga a város. Az említett festő nagybátyám is oda járt, ő látta meg először a tehetséget bennem, kisgyermek koromban. Sajnos a gyermekkori képeim jórésze elveszett az egyik költözködésünk során. Ezt úgy élem meg, hogy csak azt szabad megsiratni, amit nem kezdhet el újra az ember.

– A kiállítás és általában is művészeted meghatározó alakjai az angyalok. Mit jelent számodra ez a motívum? 

– Az angyal nem az a transzcendens lény, amire az emberek általában gondolnak, sokkal inkább az ember jobbik fele. A képeken legtöbb esetben az emberalak mellett áll az angyal, üzenve, hogy az embernek van egy jobbik oldala, amitől jobb lehetne a világ. 

– Másik fontos visszatérő alak a bohóc, aki rendszerint tesz-vesz a kép hátterében, látszólag megtörve az eredeti történetet. Mit szimbolizálnak ők a képeiden?

– A bohóc az angyalhoz hasonlóan az emberi lélek egy oldala. Ha a történelmi gyökerekre utalunk vissza, akkor az udvari bolond alakja lehet az előképe, aki hagyományosan az udvar legokosabb embere.
Másik megközelítés az álarc mögé bújás, ami új értelmet nyer itt, az eleve arc nélküli alakok közt. Egy harmadik oldalról az emberi esendőséget jelenti, és a játékosságot. Kicsit mindig kilóg a történetből, figyelmeztetve arra, hogy ne süllyedjünk bele a mindennapok szürkeségébe.

– Megkerülhetetlen a kérdés, hogy mit jelent számodra a kiállítás címe: Átváltozások?

– Erre nehéz volna röviden válaszolni, de megpróbálom. Egyrészt minden kiállításnak címet kell adni, ez sokszor nehezebb, mint a kiállítás anyagát megfesteni. Egyszerre kell hogy köze legyen az anyaghoz, de kapcsolódnia kell az adott helyszínen egyszeri alkalommal megtörténő eseményhez is.
Az Átváltozásoknak most jött el az ideje. Úgy festek, hogy folyamatosan olvasok közben, utánajárok dolgoknak, vagy éppen egy olvasási élmény inspirál festésre. Erre példa az Átváltozások II. című kép. Velázquez Szövőnők című képéről szóló Tolnai Károly-féle méltatást olvastam, amelyben arról van szó, hogy a képnek egy mélyebb értelmezése szerint egy mitológiai jelenetet láthatunk, mégpedig Pallas Athéné és Arachné történetét. Ezt Velázquez is Ovidius Átváltozások című művének hatodik könyvében olvasta saját könyvtárából. Tolnai tanulmányának az olvasása során jött az érzés: „Megvan!”, így született ez a cím. 

– Képeiden szembetűnő, hogy az alakoknak nincs arcuk, mégis a nézőnek egy idő után olyan érzése támad, mintha a tekintetük mégis ott volna. Mit jelent ez a látszólagos arctalanság?

– A világban körülnézve – egy nagyvárosban különösen – elfogja az embert az az érzés, hogy arctalan a tömeg. Vidéken éltem mindig, és amióta a fővárosban lakom, ez különösen gyakran szembetűnik. A mélyebb jelentése pedig: csak azért megfesteni az arcokat, hogy ne maradjon üresen, azt nem akarom. Azt gondolom, hogy erőteljesebben kifejezhető a szándék az arcok nélkül. Nem akartam modell nélküli egyenarcokat. Így sokkal tisztábban kifejeződik a figurák mozdulatai mögött rejlő üzenet és egyéniség, ha az arc nem tereli el a szemlélő gondolatait. Másrészt az átváltozások értelmezéseként a nézőre bízom, hogy arcot, egyéniséget gondoljon a szereplőkhöz.

– Sokszor nagyon direkt módon, máskor csupán finoman egy-egy híres festményre utalva megjelennek részletek, ha úgy tetszik, idézetek a festményeiden. Ezekkel kapcsolatban egy gondolatod különösen is megragadott: „Nem akarom kitalálni a világot, csak másképp összerakni!” Mesélnél erről a gondolatról?

– Egy művész számára a világ elég kerek ahhoz, hogy elég feladatot jelentsen, legalábbis én ide jutottam a sok próbálkozással töltött év alatt. Törekszem arra, hogy amit alkotok, annak legyen köze, kötődése az engem körülvevő valósághoz, de mindezt saját magamon átszűrve teszem. Mindig nagyon fontos a kiindulási motívum, hogy kötődésem legyen az eredetivel.

– Témaválasztásaidból kitűnik egyfajta spiritualitás. Vallásos vagy? Mit jelent számodra a vallásosság?

– Nyilvánvalóan nem istentelenül fest az ember. Unitárius felekezetben nevelkedtem, ezt tartom is, fontos a hitem számomra, de nem unitáriusként, hanem festőként festek. Alkotás közben fontos az érzés, hogy nem vagyok én olyan okos meg felkészült, hogy ezt magamtól csinálhatnám. Amikor segítséget kapok, azt nem rejtem véka alá, büszkén vállalom.