„Meg kell tanulnunk egymásnak átpasszolni a labdát” – Interjú Gáncs Péter püspökkel

– Mi az, amit a nyitó áhítatban hangsúlyozni szeretnél a találkozó résztvevőinek?

– Az áhítat biblikus címe, mottója nem „ugródeszka”,  hanem komolyan kell vennünk ezt az alapozó, intonáló mondatot: mi mindannyian Isten munkatársai vagyunk. Az egyházon belül is munkatársi csapatnak kell lennie, akik együtt dolgoznak, tesznek azért, hogy Isten igéje, az evangélium minden emberhez eljusson.
Húsz évvel a rendszerváltás után érdemes egyfajta mérleget készítenünk: hány épületünk készült el. Az új evangélikus templomokat bemutató szép új kiadványunkat végiglapozva láthatjuk, mintegy harminc templom épült fel, ami egy ilyen kis egyháznál nagyon komoly szám. De a templomok, szeretetintézmények, iskolák mellett fontos azt is számba venni vajon hány munkatársat tudtunk szerezni húsz év alatt. Mennyire lett az egyházi szolgálat csapatmunka?
Az elmúlt húsz év alatt nem tudtuk legyőzni a régi rendszer egyik alaptörvényét, amelyben a lelkészi szolgálat „oneman-show”-ként működött a gyülekezetben. A felügyelő meg a presbitérium, sok helyütt, csak szimbolikusan álltak a lelkész mellett. Ez a korábbi rendszerben a hatalom számára kedvező volt, mert a lelkészt könnyebb volt ellenőrizniük, mintha egy egész csapatot kellett volna számon tartaniuk.
De ez nemcsak külső kényszer volt a lelkészeken, hanem többségüknél, sajnos mindmáig, egyfajta belső kényszer is. Sokakban a lelkészi identitás „szólista” szerep. A lelkészek gyakran azért magányosak, mert igazán nem akarják lehetséges munkatársaikat észrevenni, integrálni a közös szolgálatba.
Az országos találkozón kifejezetten a presbitereket szólítjuk meg, akik három évvel ezelőtt hat évre esküt tettek, hogy segítik a lelkészek munkáját. Most – focista kifejezéssel – a félidőben megállunk, megnézzük, mit sikerült ebből megvalósítani, és a továbbiakban mit lehetne még tenni.

– Hogyan lehet szorgalmazni, elősegíteni, motiválni a gyülekezeti csapatmunkát?

– Egyházkerületünkben két éve szervezünk regionális felügyelői és presbiteri találkozókat. Tapasztaljuk, hogy sok értékes emberünk van, sokan vannak, akik szeretnének is tenni valamit, de hiányzik még az egészséges együttműködési kultúra. Ezt kellene meghonosítani a gyülekezetekben.
A lelkész sokszor konkurenciát lát, nem akarja, hogy beleszóljanak a munkájába. Úgy véli, hogy a teológiai témákban, gyülekezetépítésben, mivel egyetemen tanulta, mindent csak ő tud a legjobban.
Persze ellenpélda is akad. Sajnos van olyan felügyelő is, aki szerepzavarban szenved. A demokrácia jegyében, teológiai- és liturgiai kérdésekben ő akarja a végső szót kimondani...
Egy ilyen találkozónál jó kiindulás, hogy együtt vagyunk Isten munkatársai. Meg kell találnunk a helyünket.  A korábbi focis képet folytatva: meg kell találni, ki, milyen poszton játszik a leghatékonyabban. Meg kell tanulnunk azt is, hogy ha a másiknak jobban megy egy bizonyos területen a játék, akkor átpasszoljuk neki a labdát.

– Egy esetleges presbiteri szövetség megalakításáról is szó esett… Mi a véleményed erről?

– Elképzelhető, hogy a jelenlévők kinyilvánítják, hogy szeretnék szervezettebben megélni azt, hogy ők munkatársak. A reformátusoknál már működik presbiteri szövetég, de ott is csak a gyülekezetek egy része lépett be a szövetségbe. Lehet, hogy nálunk ezt a munkát meglévő szervezeteink is fel tudják ölelni. Ezt meg kell vitatni, de az biztos, hogy valamiképpen lépni kell e kérdésben is. Az embereket segíteni, képezni kell. Csak így tudunk jövőben egyházat építeni.

– A képzéssel kapcsolatban már vannak elképzelések, és erről fog szó esni majd a nap délutánján.

– Igen, a gyülekezeti munkához felkészült munkatársak kellenek, kevés a lelkesedés. Ha lelkészeknek éveket kell tanulniuk, akkor a munkatársaknak is pár hónapot rá kell szánniuk arra, hogy tovább képezzék magukat. Így, valóban hasznos munkatársakká válhatnak.
Érezzük: valós az igény, hogy legyen ilyen irányú képzés. A teológián is folyik már egyfajta képzés. A Szebik Imre nyugalmazott püspök által szervezett piliscsabai munkatársképzés is biztató kezdeményezés. De ezeket koordinálni kellene. Ne egymással párhuzamosan – ne adj Isten – egymás ellen dolgozzunk, hanem összehangoltan. Úgy tűnik, a lelkészképzés terén bebizonyosodott: nincs lelkész „túltermelés”. Ha intenzívebb munkát akarunk, egyébként sem a lelkészek számát kell gyarapítani, hanem az elkötelezett munkatársak számát. Őket arra kell felkészíteni, hogy gyermek- és ifjúsági munkát végezzenek, szociális munkában, látogatásban segítsenek, illetve bármely helyen a lelkész mellett dolgozzanak. Szórványhelyen nem tartom kizártnak, hogy alkalmanként akár a lelkész helyett is dolgozhatnak.

– Ez az első ilyen jellegű találkozó. Tervben van esetleg az, hogy lesz folytatása?

– Ez egy nagy, közel másfél ezres találkozó lesz, ahol átélhetjük: nem vagyunk egyedül. Ez főleg a kis gyülekezetekből érkező presbiterek számára minden bizonnyal élmény lesz.
Felhívjuk a figyelmet arra, hogy vannak tettre kész embereink. A megválasztásuk első három éve – azaz az első félidő – véget ért, lehet még intenzívebben, több időt szánva kihasználni a hátralévő három évet.
A folytatás viszont még nyitott kérdés. Én személy szerint úgy érzem, hogy ezeket az óriási találkozókat le kell bontani kerületi, regionális, megyei szintre: ott legyenek közös programok, továbbképzés.
A kétévenként megrendezésre kerülő Szélrózsa találkozók közötti időszakban rendeztük meg eddig az országos evangélikus találkozót. De tapasztaljuk, hogy az egyházkerületi missziói napok egyre inkább átveszik az ilyen találkozók helyét. Ezért az általános országos rendezvények helyett inkább szakosított országos találkozókat lehetne meghirdetni. Például: felügyelőknek, máskor gondnokoknak, pénzügyi szakembereknek, kántoroknak... 

– Nem lehetne olyan nagyszabású Kirchentagokat rendezni, mint amilyen a németországi? Ott tulajdonképpen idős és fiatal is megtalálja a helyét…

– A Szélrózsa kicsit ebbe az irányba fejlődik. De vigyáznunk kell, hogy ezt a jól működő munkaágat mindenképpen hagyjuk meg elsődlegesen ifjúsági találkozónak.
Ha mi idősebbek nagyon rátelepszünk erre a fesztiválra, akkor az a fiatalok számára már nem lesz többé igazán vonzó...
Országos szinten egy mindenkit befogadó, többnapos  találkozóhoz, sajnos, egyelőre  hiányoznak az infrastrukturális kereteink, anyagi forrásaink.
A német Kirchentag-ra egy egész vásárvárost kibérelnek. Ott van hely, hogy minden generáció békésen elférjen egymás mellett. Nálunk ez, ma még csupán álom, de talán egyszer valóság lehet, többek között az aktivizálódó munkatársak, presbiterek segítségével...