„Istennek kell hálát adni az elért sikerekért!” – Interjú Pisont István futballistával – 1. rész

– Mióta futballozol? Egyáltalán gyerekkorodban focista szerettél volna lenni?

– Igen, már kisgyerekkorom óta, amióta az eszemet tudom, csak a futball érdekelt. Mindig is focista szerettem volna lenni, és ha újra kezdeném, akkor is az szeretnék lenni. Öten voltunk testvérek, ebből hárman fiúk: mindannyian fociztunk. A bátyám jelenleg Békésszentandráson technikai vezető. Sokáig a Békéscsaba NB 1-es csapatánál játszott, majd Szarvason, és Kecskeméten NB 2-ben. Az öcsém is Szarvason NB 2-ben játszott. Mindegyikünk benne volt a megyei-, országos ifjúsági- és serdülő válogatottakban.

– Neked hol volt az első csapatod?

– Kezdődött az egész az utcán, majd a gádorosi csapatban játszottam. Kilencéves voltam, amikor leigazoltak, 14 évesen pedig már felnőtt csapatban játszottam, Szarvason.

– Ki figyelt fel rád? Hogy kerültél a Honvédhoz?

– Bicskei Bertalan, a Honvéd vezető edzője leküldte Gyulára Szurgent Lajost, hogy nézzen meg ott egy fiút. A fiú nem tetszett neki. Visszafelé jött, amikor a 44-es úton betért Szarvason a halászcsárdába, ahol pár emberrel megismerkedett. Amikor elmondta, mi járatban van, felhívták a figyelmét arra, hogy itt játszik Szarvason a „kis Pisont”, miért nem őt hívják be játszani. Lajos bácsi Bicskeinek elmondta ezt, aki már ismert engem, hiszen az ifjúsági válogatottban játszottam. De azért nem gondolt rám, mert akkoriban volt egy autóbalesetem, így kikerültem a csapatból. Az ifjúsági válogatott épp Izraelbe ment volna, és én kimaradtam. Nagyon szerettem volna menni, de nem mehettem. Ott sírtam, könyörögtem Istenhez, hogy miért nem enged engem ki. És milyen érdekes a soros: tíz év múlva ott éltem Izraelben. Tehát a Jóisten visszaadta nekem ezt a lehetőséget bőséggel!
De visszakanyarodva: Bicskei végül felhívott a Honvédhoz és ott indult be igazán a pályám. De látod, milyen az élet? Ha Lajos bácsi nem ajánl be, ha nincsen az autóbalesetem… semmi sem véletlen. Istennek terve volt velem!

– Aztán a Honvéd után az izraeli idegenlégiósság jött. A futballcsapatokban, ahol játszottál, zsidó vallásúak között voltál, keresztény emberként. Milyen tapasztalatokat gyűjtöttél?

– Tiszteletben tartották a hitemet, elfogadtak keresztényként. Visszavágyom most is Izraelbe. Ha a szentmisén megemlítik valamelyik várost, például Jeruzsálemet, megdobban a szívem. Két és fél évig voltam Jeruzsálemben, Tel Avivban pedig három évet. Egy évet voltam más csapatoknál is, így összesen hat és fél évet voltam kint.

– Hogy kerültél ki?

– 1995 novemberében felhívott Sallói István, aki kint játszott, hogy lenne-e kedvem kimenni. Akkoriban a Honvédnál nem volt olyan nagy pezsgés, így igent mondtam. Volt már némi külföldi tapasztalatom, hiszen Belgiumban félévig játszottam, belekóstoltam, milyen a külföldi élet. Nem tudtam, hová kerülök, milyen lesz Izrael, így picit tartottam is tőle. Mindig Chrudinák Alajos Közel-Keletről készített tudósításai jártak a fejemben.

– Családod nem féltett?

– De. Ugyanakkor úgy fogták fel, hogy micsoda megtiszteltetés az, hogy egy bibliai országba eljutok, ahol járhatok majd azokon a helyeken, ahol Jézus született, ahol Ő élt és járt.

– Nős voltál már akkor?

– Nejemmel már együtt jártunk, de még nem volt a feleségem. Vele 1990 januárjában ismerkedtem meg és 1991 óta együtt vagyunk. Izraelbe kivittem magammal őt is. Az első pár hónap nagyon nehéz volt, ismerkednem kellett sok mindennel, a nyelvet nem beszéltem még. Ráadásul akkor ölték meg Ichak Rabin miniszterelnököt, politikai bizonytalanság volt, terrortámadások voltak és komolyan megfordult a fejemben, hogy érdemes-e az életünket kockáztatni. Lelki nehézséget jelentett ez az otthoni családtagoknak is, de másik oldalon meg ott volt az erkölcsi elismerés, az, hogy többtízezres stadionokban játszhat az ember, és az anyagi juttatások is, amik szintén befolyásolták végül a döntést, így maradtunk.

– Amikor hazajöttél hová mentél?

– Egy évig az MTK-nál fociztam, aztán Vecsére kerültem, és ezzel párhuzamosan elkezdtem az edzősködést. Anyukám halála (2008) után azonban átadtam az edzői posztot. Aztán az utánpótlás válogatott edzője lettem és jelenleg is a szövetségben dolgozom. Az 1994- és 1995-ös (U15, U16) korosztály edzője vagyok. Mellette tanulok, szeretném megszerezni a legmagasabb edzői szakképesítést. Aktívan a XVIII. Kerület csapatában játszom, de ez már igazából inkább hobbi. Szeretném felépíteni a helyi utánpótlás edzését. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy bár általános iskolás kor végéig egészen jól felkészítik a gyerekeket, utána nincsenek meg a megfelelő képzési lehetőségek, nincsen továbblépési lehetőség, nincsen illetve nagyon alacsony az ifi- és felnőtt csapat.

– Edzőként példakép vagy a fiatalok számára. Nem mindegy, hogy csak a sportot tanulják-e tőled el, vagy az életszemléletedet is.

– Valamilyen szinten az én szakmámban a pedagógia, a pszichológia és a gyermeknevelés is benne van. Fontosnak tartom a szépre és jóra tanítást, a megfelelő viselkedést, a szokások megismertetését. Magyarországon különösen sokrétű az edző feladata: orvosnak kell lenni, pszichológusnak, pedagógusnak, szertárosnak, menedzsernek, elnöknek, mindent kézben kell tartani, hogy minden megfelelően működjön.

– A magyar foci a korábbi nagy sikerekhez képest manapság nincsen az élvonalban.

– A Puskásék aranycsapatát hozzák mindig példának, de tudni kell róluk, hogy ők állandóan gyakoroltak. Manapság az a probléma, hogy kevés a pénze a kluboknak és az embereknek is egyre legkevesebb pénzük jut a sportra. A testnevelésórák is kevesek, így a képességek nem fejlődhetnek, nem edzhetnek megfelelően.
Az utánpótlást a szülők tartják fent. Ez tragikus. Lasszóval kell fogdosni a játékosokat, még az úgymond legnagyobb sportiparágban, a futballban is. Biztosan több gyerek lenne a pályán, ha a szülőknek több pénzük lenne edzésre vinni őket, fizetni a felszerelést, a különórát, az utaztatást. Ha megengedhetnék maguknak az emberek, hogy egy hétvégi meccsre kimenjenek, jobb, korszerűbb stadionok lennének, jobb edzési körülmények, biztosan nagyobb lenne a klubok támogatottsága is. Amíg a pénz a ruházkodásra, a rezsire és a kajára megy el egy családban, addig nem várhatunk nagy eredményeket a sport terén sem.

– Pedig a futballban nagy pénzek mozognak, a legtöbben nézik a világon…

– És a legnagyobb erkölcsi elismerést a focisták kapják. Egy futballpályán a nagy tömeget nézve az ember a hatása alá kerül az egész érzésnek. A focit ráadásul minden nap lehet csinálni, szinte bárhol, hiszen csak labda kell hozzá, meg egy terület, ahol rúgni lehet a bőrt. Nincsenek olyan előfeltételei, mint egy jégkorongnak, vagy a síelésnek. Nagyon nagy játék! Imádom! Én átéltem ezeket, kezdve a gyerekkorom focijától a hetvenezres stadionig. Át szeretném adni ezt az érzést a fiataloknak is.

– A fiad is focizik…

– Látja a családban, a környezetében azt, hogy mindenki a sportról, a fociról beszél. Maga is sportiskolába jár, rendszeres edzései vannak. Imádja a focit, ügyesen is csinálja, vannak kedvenc csapatai. Az azonban, hogy kiből lesz jó sportoló, az a szívben dől el. A genetika adottság, a képesség fejleszthető, de ha mindig mondani kell valakinek, hogy menjen focizni, az nem jó. A belső késztetés és az alázat rendkívül fontos. Akkor lesz valakiből jó sportoló, ha maga is érzi azt, hogy a sport fontos számára.

– Két fivéred is focizott, mégis te lettél a legsikeresebb. Szerinted miért van ez?

– Az életben vannak lehetőségek, amiket meg kell ragadni. Tudni kell, mikor merre kell lépni. Ez nem mindig az egyén döntése. Történhet úgy, hogy véletlenül jön valami. A gonosz sajnos állandóan közbeszól az ember életébe. A kísértés állandóan ott van, és az embernek tudnia kell ellenállni.
A bátyám hatalmas klasszis lehetett volna, akár a világ legjobb játékosa. Ha megfelelő kezekbe kerül, egy olyan menedzser felügyelete alá, aki őt meg tudja fogni, akkor nem került volna rossz társaságba. Ő viszont elkallódott és nem mutathatta meg igazán azt, amit tudott, ami benne rejlett.

– Milyen a családi hátteretek? A családotokban milyen indíttatást kaptatok?

– Öten vagyunk testvérek. Édesanyánk nevelt bennünket, miután apánk az öcsém születése után elhagyott. Ő azonban becsületben és tisztességben felnevelt bennünket. Mindig szeretett másokkal jót tenni, másokon segíteni. A cigány származásúaknál jellemző a vallásosság, így anyánk is istenfélelemre nevelt minket. Mi hiszünk Istenben és a második gondolatunk mindig az, hogy kérjük őt, hogy segítsen meg bennünket.

Vallom azt, hogy egy igazi sportoló istenhívő. Kell egy kapaszkodó, kell Valakihez fordulni egy-egy megmérettetés előtt. Aki a győzelmeit nem szemtelen és pimasz módon csak magának tulajdonítja, az biztos, hogy Istennek ad hálát azért, ha sikerei vannak. Az eredményeket nem csak úgy adják. Van mögötte rengeteg befektetett munka, ami Isten segítsége nélkül nem lehetséges. Az Isten áldásának rajta kell lennie az elvégzett munkán. Neki kell tulajdonítani a dicsőséget is, ha az ember sikeres.

– Vannak azonban olyanok is, akik elszállnak a győzelem, sikerek hatására. Te hogyan tudtad megőrizni mély hitedet?

– Bűnök és kísértések jönnek az ismertséggel együtt. A kérdés csak az, ki hogyan tudja ezeket feldolgozni. Ha gyenge valakinek az akarata, a hite, a személyisége, akkor nem fogja megoldani. Földi halandóként állandóan próbára vagyunk téve, minden egyes helyzetben meg kell mutatnunk, hogy hiszünk Istenben. A sport ugyanolyan, mint az élet. A végső cél, a méltó jutalom elnyerése. Az igazi díj nekünk keresztények számára az örök élet Istennél.