„Időt kell adni” – Felnőtt konfirmációt tartottak a kelenföldi evangélikus templomban
Budapest – Egy forró júniusi vasárnap este műszerekkel nem mérhető hullámok töltötték be a kelenföldi templomot. Az alkalom különlegességnek számított, hiszen egy hét főből álló felnőtt csoport készült közös konfirmációra, köztük hárman keresztelőre is. Szülők és barátok szűk körében, a gyülekezet háttér-imádságával konfirmáltak Joób Máté lelkész vezetésével, negyedéves felkészülést követően. Szöveg: Ittzés Szilvia, fotó: Horváth Lídia
Március elején a következő levél érkezett a kelenföldi gyülekezeti listára a lelkésztől: „Kedves gyülekezeti tagok! Szeretnélek tájékoztatni benneteket arról, hogy két végzett egyetemista keresett meg azzal, szeretnének megkeresztelkedni és konfirmációi oktatásban részt venni – írta Joób Máté. – Külön-külön kerestek meg, de azonnal arra gondoltam, hogy jó lenne egy kis csoportot alkotni, mert a felkészítés talán számukra is színesebb ebben a formában. Ezt azért írom meg erre a listára, mert talán a ti ismeretségi körötökben is van olyan fiatal, aki nyitott lenne egy ilyen kiscsoportos felkészítésre. Ha tudtok ilyenről, adjátok meg bátran az elérhetőségemet. Természetesen olyanokat is szívesen várok, akik valamikor megkeresztelkedtek, de lemaradtak a fiatalok konfirmációi oktatásáról.”
Most már bevallhatom, hogy a levélnek nem tulajdonítottam túl nagy fontosságot, hamar továbbkattintottam. Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy az így induló kezdeményezés olyan meghitt és különleges alkalommal zárul, mint amilyennek tanúi lehettünk múlt héten.
Volt, akit a kollégája ajánlott be, volt, aki kamasz gyerekével együtt jelentkezett, volt, aki már évek óta jár családi istentiszteletekre fiatal családapaként, volt, akinek a kollégiumi szobatársa adta meg lelkészünk elérhetőségét. Különböző háttérrel, egyháziasságtól igen csak távol, egy ponton mégis csak megindíttatva, izgalommal vegyes érdeklődéssel hét felnőtt kopogott be a lelkészi hivatal ajtaján, vagy felvette a telefont, vagy írt egy emailt.
A lelkész odafigyelésén múlt talán, hogy megérezte a közös vonást bennük, és megragadta a lehetőséget a csoport megformálására. Mint utóbb kiderült, maga a csoport, a közösség átélése volt a résztvevőknek talán a legnagyobb élmény az elmúlt hónapok során. A konfirmációra készülés nem csak a Bibliával és Krisztussal való találkozás „helyszínévé” vált, hanem az életükkel valamilyen formában elégedetlen felnőttek számára az első valódi közösségélményt is jelentette. Talán először élték át azt, milyen többlet erőt ad az egymásra figyelés, közösséghez tartozás.
Két frissen konfirmált, Kramarics Áron és Horváth Erika a következőképpen vallottak nekünk személyes élményeikről:
„Szüleim nem neveltek vallásos szellemben, soha nem jártunk templomba, emiatt nem volt alkalmam megismerkedni az egyházzal, mint intézménnyel – vallotta Kramarics Áron, az egyik konfirmandus. – Az utóbbi időben azonban az egyetem és egy kórus révén felbukkantak körülöttem olyan emberek, akik közelebbi kapcsolatban voltak az egyházzal, és ez felkeltette az érdeklődésemet. Ehhez járul még hozzá, hogy pár évvel ezelőtt láttam a Luther című filmet és nagy hatással volt rám. Ráadásul felkértek keresztszülőnek, aminek az a feltétele, hogy meg legyek keresztelve. Így indultam hát el.
Maga a felkészítő nagyon tanulságos volt. Manapság nagyon ritkán történik meg az, amit ott csináltunk: leültünk, és beszélgettünk. Szépen, ráérősen, nyugodtan, és ami a legfontosabb: egymásra figyelve. Az egyik dolog, ami megfogalmazódott bennem az az volt, hogy a mindennapi életben is jobban kellene törekedni arra, hogy a beszélgetések ilyenek legyenek; ilyen őszinte figyelemmel teltek. Néha az jut eszembe, hogy az emberek problémáinak nem elhanyagolható része nem külső körülményektől, hanem az őket körülvevő emberektől származik. Ezen segíthetünk, ha nagyobb figyelemmel, empátiával, türelemmel állunk egymáshoz, vagy – ahogy a konfirmáción elmondtam – ha hajlandóak vagyunk a dolgokat mások szemszögéből is megvizsgálni. Azt hiszem ezen a téren kezdtem el fejlődni az előkészítő hatására.
„Magának a konfirmációnak szerintem az egyik legnagyobb érdeme volt, hogy Máté arra kért bennünket, mi is mondjunk néhány gondolatot – mondta Horváth Erika. – Ily módon nem csak passzív szemlélői voltunk, hanem aktív résztvevői. Én ráadásul kicsit más helyzetben vagyok, mert nekem a konfirmáció összekötődött a kereszteléssel is. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy ezzel egy új világba léptem be, egy új közösség tagja lettem. Közösséghez tartozni pedig jó dolog. Igyekszem is, hogy a tagja maradjak.”
„Mielőtt elkezdtem előkészítőre járni, kellemetlenül éreztem magam, hogy én még nem konfirmáltam – mesélte egy másik frissen konfirmált. – A legtöbben 13-14 évesen erősítik meg a hitüket, emiatt úgy gondoltam, hogy én már elkéstem. Utólag azonban teljesen másképp látom a dolgokat. Sokkal érettebbnek érzem magam, meggyőződésem, hogy 6-7 évvel ezelőtt még nem tudtam volna befogadni az előkészítőn elhangzott gondolatokat. Emiatt hasznosabbnak éreztem az itt eltöltött órákat, és a gondolatébresztő megállapítások, hozzászólások hatására nagyon sok minden átértékelődött bennem. Erősebbnek érzem a szándékomat is, és örülök, hogy végre elhatároztam magam, és elmentem konfirmálni.”
Az egyik legfontosabb, amit megtanultak sokan az elmúlt néhány hétben, az az, volt, hogy időt kell adni.
„Időt kell adni magunknak, hogy elcsendesedjünk és megnyugodjunk. Törődnünk kell magunkkal, hogy tiszta fejjel gondolkodva értékelni tudjuk múltbeli cselekedeteinket és jövőbeni terveinket, és közben jelenbeli viselkedésünkkel se mondjuk ellent ezeknek – számolt be megkérdezésünkkor a gyülekezet frissen megerősödött tagjainak egyike. – Időt kell adnunk magunknak ahhoz is, hogy megértsük a körülöttünk zajló eseményeket, elfogadjuk azt, hogy a kudarcok nem feltétlenül „rosszak", ugyanis – az ismert mondás szerint – ahol egy ajtó bezárul, egy másik (néhány pozitív feltételezés szerint akár több is) kinyílik. Ugyanakkor időt kell adnunk magunknak, hogy elfogadjuk azt is, hogy nem érthetünk meg mindent. A körülöttünk levő világ éppen ettől olyan titokzatos és izgalmas, hiszen sosem tudjuk, hogy mit hoz a sors. Végezetül pedig időt kell adnunk másoknak is, türelmesnek kell lennünk velük, hogy megértsék ezeket a gondolatokat, és elfogadjanak bennünket olyannak, amilyenek vagyunk (minden hibánkkal és esetlenségünkkel együtt.)”
„ A vasárnap esti konfirmáció nagyon megható volt – vélte egy gyülekezeti tag. – Magam is szinte sírtam – tette hozzá. – Az volt az érzésem, hogy milyen bátrak ezek az emberek, hogy vállalják a kiállást. Vállalják, hogy énekelve, gyertyát fogva vonulnak be. Vállalják a személyes megszólalást, a személyes megnyilvánulást a templomban ülők előtt. Nem lehetett nekik könnyű, de látszott, hogy a közös készülés eredménye, hogy közösen ki is mernek állni hitük és döntésük mellett. Megkapták az erőt hozzá, ez látszott. Ráadásul már napokkal korábban is találkoztam velük, s meghatott, milyen komolyan készülnek a szertartásra is. A netről tanulgatták az énekeket, és sugárzott róluk, hogy sokat várnak az alkalomtól. Nem hókuszpókusz misztikát, hanem beérkezést.”
Az istentisztelet elején a lelkész egyesével ismertette, ki hogyan került a csoportba, majd ők is egyesével vallottak arról, mit jelentett számukra a felkészülés. Volt, aki elsírta magát, volt, aki leírt, előre megfogalmazott vallomást olvasott fel. Maga a konfirmáció igen egyszerű, lényegre törő volt. Vizsga nélkül, hitvallással, imádsággal, igei áldással. Úrvacsorai közösség zárta az alkalmat, hisz egyházjogilag ez a konfirmáció leginkább kézzelfogható eredménye: felnőtt tagjai lesznek a gyülekezetnek.
„Csak remélni merem, hogy tagjai is maradnak a gyülekezetnek, és hogy befogadásukra nekünk is megadja az Úristen a bölcsességet, nyitottságot – mondta egy gyülekezeti tag. – Mit is láttam? Drámai kisugárzást: hét embert, aki meg kívánta pecsételni a szövetségét Istennel és a gyülekezettel.”
Mit jelent mindez számunkra, régebbi egyháztagokra tekintve egy ilyen konfirmáció? A lelkészeknek, hogy felismerjék a kegyelmi pillanatot, amikor összeállíthatnak egy kis csapatot, akár csak kétfős létszámmal indulva. Nekünk pedig, hogy mikor „kell” odavinni valakit a lelkészhez! De elsősorban új kihívást, hogy tudunk-e mi is megújulni új testvéreink hatására, befogadni őket a gyülekezet közösségbe, és imádkozni fiatal hitük megmaradásáért, a magunk hite megújulásáért!