„Ha az evangélikus egyházról hallok, mindig érzem, hogy valahová tartozom” – beszélgetés Bényei Tamással

– Úgy tudom, evangélikus vagy. Talán ezért is vállaltad együtteseddel a fellépést?

– Anyai ágon evangélikus a családom. Megegyezés szerint bátyámat édesapám után reformátusnak keresztelték, én evangélikus lettem. Ateista világba születtem, ahol arra sarkallták az embereket, hogy ne foglalkozzanak vallási dolgokkal. Szüleim sem neveltek vallásosan. Művészettörténet oktatás alatt a főiskolán, amikor olyan alkotásról tanultunk, amely valamely bibliai történetet ábrázolt, nagy volt a hallgatás és elsiklottunk afelett, hogy létezik Biblia. Mivel az egész európai képzőművészet kilencven százaléka témájában biblikus, ezért a műveltség része kellett volna, hogy legyen a Biblia megismertetése. Ez máig hiányzik az oktatásból és hiányzott számomra is. Egy azonban biztos: ha az evangélikus egyházról hallok, mindig érzem, hogy valahová tartozom.

– És mit teszel azért, hogy ez a hiány pótlódjon? Olvasod a Bibliát? Keresel egyfajta Isten-tartalmat a világban, az életedben?

– Van Bibliám, lapozgattam és természetesen azóta már a művészettörténeten keresztül is nagyon sokat tudok róla. Elég szkeptikus ember vagyok. Sok kérdésem van, amire meggyőző választ még nem kaptam. Biztosan egy részről nevelés kérdése is a hit, és engem, mint mondtam, nem neveltek vallásosan. Azt azonban vallom, hogy Isten nélkül szürke lenne a világ.

– A vallásosság és a hit azért különböző dolgok. Azt hiszem, az Istenhez közelebb kerülés nem vallás, hanem hit függvénye.

– Valószínű, hogy mélyen, legbelül van bennem egyfajta istenhit, de emellett erős a világba és önmagamba vetett hitem. Mélyen az érzelmeimben, lelkemben hiszek Istenben, de valami olyan dologra várok, ami a tudatomat is Isten felé mozdítja. Ha bölcsebb leszek, biztosan közelebb kerülök majd Istenhez.
Amikor életemben a legfelemelőbb pillanatok voltak, éreztem, hogy figyelnek rám. Talán valami megfoghatóbb, megindítóbb jelre várok, ami jelezni fogja nekem, hogy Ő van.
Most őszinte leszek veled: Öntudatos, ámde vívódó alkat vagyok, sokat gondolkodom, de a megvilágosodás, a megtapasztalás még hiányzik az életemből. Remélem, hogy nincsen még késő. Jó, hogy egyházunk toleráns az ilyen gyötrődő, harcoló, küzdő emberekkel, mint amilyen én vagyok.

– A karrier terén – úgy tűnik – sikerült kiharcolnod, amit lehet. 25 éve működik együttesed, a Hot Jazz Band, ismertek és elismertek vagytok. Gondolom, küzdelmes dolog a mai világban jazz együttesként létezni!

– Nézőpont kérdése. Én tényleg küzdő habitusú vagyok, így nem tűnik fel, ha küzdeni kell. Aki küzdelemre született, az ösztönösen teszi a dolgát. Ennyi idő elteltével már más is foglalkoztat a karrier mellett, így már jobban érzem, hogy küzdelmes dolog a talpon maradás, a fennmaradás. Minden szeretettel szívemben azt kell, hogy mondjam, Magyarország elég provinciális hely, távol vagyunk mindentől szellemi és fizikai értelemben is. Az, az igyekezet, ami a világ kultúrájára rá akar csatolni bennünket, csak műhelymunka marad, és amiről meg azt hisszük, végre ott vagyunk, megszereztük, az meg nagyrészt sznobéria.

– Úgy érzed, hogy külföldön sikeresebb lehetnél?

– Külföldön nagyobb kulturális hagyománya van ennek a zenének, mint itthon. Bár ott is az amatőrségből lépnek elő a profik, mégis utána nagyobb figyelmet kapnak és a közönség is nagyobb.
Ha kint maradtam volna, például Franciaországban, biztosan több elismerést kapnék, mint idehaza. Bár sok díjat nyertünk itthon is, minden kitüntetésnek külön története van. Ha bizonyos döntőbizottságban ült egy hozzáértő ember, akkor az ő befolyásának volt köszönhető, hogy kitüntettek bennünket. Amikor külföldön elismertek, utána évek kellettek, hogy itthon is kapjunk egy díjat.
Sajnos a díjak kiosztásában nálunk komoly gondok vannak: bárki kaphat Kossuth-díjat, az is, aki fele annyi hírnevet nem szerezett Magyarországnak, mint mi. Ezt nem panaszképpen mondom – hiszen a kezdetektől fogva ezzel együtt éltünk – hanem figyelmeztetésként: az elismerést nem mindig az kapja, aki megérdemli. Nem akartam sosem, hogy hetekig velünk foglalkozzanak a lapok, de amikor eMeRTon-díjat kaptam, és én lettem az év férfi énekese, érdekes módon feleakkora sztárokat már címlapra raktak, rólam meg csak pár sor jelent meg. Amíg a kultúrában nem lesznek helyükön a dolgok, addig a gyakorlati életben is ez történik, és ezért működik minden nehezen. Dilettánsok ülnek mindenfelé és csak a pénz lenyúlásához értenek, a szakmájukhoz nem.

– Szerinted hogyan lehetne rendet tenni?

– Valamiféle kódex kellene. Le kellene fektetni, és pontosan meghatározni, hogy ki kaphat díjat, elismerést, milyen feltételeket kell ahhoz teljesíteni, hogy kitüntessék.
A Kádár-rendszer borzasztó pusztítást végzett. Ötven éven át kontraszelektált: mindegy volt, ki a vezető, az ünnepelt sztár, csak munkás-származású legyen. Ezért rengeteg tehetségtelen ember volt meghatározó a szellemi életben. A rendszerváltáskor átestünk a ló másik oldalára: mindegy, hogy ki, csak a „mi emberünk” legyen.
Nem oldalakról kell válogatni, hanem egyszer végre olyat kellene a megfelelő helyre ültetni, aki hozzáértő. Sajnos amíg az elit nem tud különbséget tenni, addig a nagyközönségtől sem várhatjuk el ugyanezt.

– Profi zenész vagy, de grafikusnak tanultál. Hogyan döntöttél mégis a zenélés mellett?

– Mindkettőhöz kellő kedvet éreztem, de jött egy fordulópont az életemben: képzőművésznek készültem, felvettek a főiskolára, azonban előtte bevittek katonának. Ugyan 6-7 éves korom óta rajzzal foglalkoztam, a katonaság alatt nem volt módom gyakorolni. Egy évet kihagytam és elszállt a kedvem. Egy színész-zenész csoportban dolgozhattam a katonaság alatt. Amikor leszereltem sokat utcazenéltünk a Vörösmarty téren. Óriási élmény volt, amikor 400-500 ember körülállt bennünket. Akkor egy átlagfizetést négy hétvége alatt megkereshettem ezzel. Persze ez csak nyári szezonban ment, és ha jó idő volt.
1985-ben megalakult a zenekar és vártam, mikor lesz szép idő, hogy embereknek zenéljek. Kiálltunk muzsikálni és hangos volt a siker. Ezalatt a Képzőművészeti Főiskolára jártam. Grafikusként egy szobában ültem volna, és terveztem volna, aztán vagy elismerik a teljesítményt és fizetnek érte, vagy visszadobják. Zenészként folyamatos volt a közönségtől a visszajelzés. Ez is sokat számított a döntésben.
Aztán később a szakma is felfigyelt: zenészek adtak át fellépéseket, komolyabb rendezvényekre, fesztiválokra is meghívtak. Mire elvégeztem a főiskolát, már a zene javára kezdett billenni a dolog.

– A grafikának teljesen búcsút intettél? Vagy valahol még kamatoztatod?

– Már nem foglalkozom grafikával. Nincsen rá időm, de a lemezborítókon és a honlap arculatán még kiéltem ebbéli ambícióimat is. Ezek azonban nem sikeredtek mindig tökéletesre, hiszen ha az ember profi plakátot akar, akkor azt hivatásszerűen kellene csinálni. Vallom, hogy jót csak egész emberként lehet alkotni.

– Most már azonban a zenélésből élsz. Hogyan alakult az együttes élete?

– 1985-ben alapítottuk a zenekart, az alapító tagok közül már csak én vagyok egyedül. A dobos Galbács Istvánnal 22 éve vagyunk együtt, ő a legrégebbi tag. Nehéz volt mindig megfelelő embereket találni azok helyére, akik valamilyen okból elhagytak bennünket. A tagváltások azonban lezajlottak még a zenekar kezdeti korszakában. Akkor még nem ebből éltem, de fontosnak tartottam a zenekart. Bár voltak idők, amelyeket át kellett vészelnünk – például amikor egy nélkülözhetetlen tag vált ki – de túléltük. 1992-93 környékén kezdett beérni a munkánk. Akkor már tudtam fizetni az albérletemet, a kosztot s egy szép nap arra ébredtem, hogy zenész vagyok. 1995-től vált hivatássá ez a munka.

– Hogyan reklámozzátok magatokat?

– Sokat kell, kellett tenni, hogy tudjanak rólunk. Újságcikkek, TV-k, rádió. Mind, mind külön utánajárás. Az elődeink szerencsésebb helyzetben voltak. Volt két tévécsatorna, két országos napilap, két szervezőiroda, így az egzisztencia és a hírnév megteremtése könnyebb volt, mint ma, amikor mindenki mindennel foglalkozik. Sokkal nehezebben bekerülni a híresek közé, nehezebb csak a zenélésből megélni, és a sok zenekar között megmaradni. Azonban jó bornak nem kell cégér. Aki kedveli ezt a fajta zenét, az ismer bennünket, így gyakorlatilag egyik helyről a másikra hívnak. Így volt ez a kezdetekben is, ma már a hírnevünk is sokat segít.

– Hány fellépésetek van havonta? Megteheted azt, hogy valamire nemet mondasz?

– Az igazság az, hogy ha havi 30 fellépés lenne, azt is meg tudnánk csinálni. Mi a koncertezésből élünk, ezért minden felkérést meg kell becsülnünk. A mostani gazdasági helyzetben nekünk is kevesebb a munkánk. Nemrég volt olyan felkérés, amit lemondtam, mert olyan sztárvendégeket akartak mellénk, akik nem a mi világunk, de ilyen eset a hosszú évek alatt csak néhány volt. A tradicionális jazz életnek támogatói nincsenek, szponzoraink sincsenek. Nem könnyű talpon maradni. A művész egy elit koldus, aki az asztalról lehulló morzsákat csipegeti. A szórakozást akkor engedi meg magának a közönség, ha tele a hasa és be van fűtve otthon. Ennek ellenére a legnagyobb válságban sem tudnak meglenni az emberek zene nélkül. A mi zenénk különösen alkalmas a kikapcsolódásra.

– Mik a jövőbeli terveitek?

– Ha egy zenekar sikeres és sokat játszik, akkor kevés az idő a művészi álmok megvalósítására. Kapásból három lemezzel vagyok önmagam adósa, egy magyar és két amerikai anyag, amiket, mondjuk kettő éven belül el kellene készíteni, így hát lenne tennivaló e téren is, de a 25. jubileumot is méltón szeretnénk megünnepelni.