„Az értékrendet hiteles emberek közvetítik” – Interjú Csermely Péterrel

Létrehozás: 2010. március 30., 08:05 Legutolsó módosítás: 2010. március 30., 08:13

Budapest – 2010. március 10-én jelent meg a Kairos Kiadó gondozásában Csermely Péter új könyve, a Hálózatok bűvöletében címmel, amely egy interjúkötet a Miért hiszek? sorozatból. Ebből megtudhatjuk, hogy bár családjának erős katolikus és evangélikus gyökerei vannak, hite mégsem a tradíciókon alapuló, közösségben megélt hit, inkább személyes istenélményeken, harcokon alapul. A könyv apropóján faggattuk a neves biokémikust személyes hitéről, de közben szó esett a tehetségkutatásról és a Bölcsek Tanácsában végzett munkájáról is. Szöveg: Horváth-Bolla Zsuzsanna

 
 

– Miért éppen most vállalta el azt, hogy személyes hitéről nyilatkozik?

– A tehetséggondozás és mostanában a köztársasági elnök úr által felkért Bölcsek Tanácsa munkája kapcsán igen sokat járom az országot. Az előadásokat igen sok esetben mély beszélgetések is követik. Ezekből a beszélgetésekből nyilvánvaló az a számomra, hogy egyre többen vesztik el a hitüket, nem okvetlenül Istenben, hanem a saját értékeikben, jövőjükben, életük és a környezetük segítésének értelmében. Ebben az irányvesztett korban minden olyan érték, amelyik hiteles és stabil, minden olyan hang, amely belső tartalmat mutat sokkalta fontosabb lett, mint korábban. Sokkal kevésbé lehet ma hallgatni, mint korábban. Amikor két éve a Bölcsek Tanácsa tagja lettem, egyáltalán nem éreztem magamat bölcsnek. Most sem érzem annak magam, de talán kicsit felnőttem ehhez is. Hitemet is mélyebb tartalmakat átadva vallhatom meg, ami – remélem – a könyvben leírtak hitelességét is növeli.

Milyen volt feltárnia lelke mélyebb rétegeit? Kiadta magából azt, amit most érez, vagy van olyan, amiről, esetleg tudatosan, nem beszélt a könyvben?

– A könyv megalkotása – amelyben Kapitány Katalin, a Természet Világa folyóirat szerkesztő asszonya nagyon értő, és nagyon alkotó partner volt – bizonyos értelemben számvetés is volt azzal, hogy mit is tartok fontosnak, és hogy hova is jutottam. Mindig is extrovertált alkat voltam, az életem nagyon sok barátom számára nyitott könyv, így az, hogy magamról és családomról beszéljek, nem jelentette számomra a „meztelenség” érzetét. Azt hiszem, minden olyan gondolatot sikerült megjeleníteni a könyvben, amelyet jelenleg kiemelt fontosságúnak gondolok. A terjedelmi korlátok miatt nem tudtunk kitérni életem minden elemére – de így legalább marad mondandó egy majdani másik könyvre is.

Milyen a fogadtatása a könyvnek? Nem  bánta meg, hogy elvállalta ezt a fajta nyilvánosságot?

– A könyvnek nagyon sok örömöt okozó fogadtatása volt. A bátyám és a fiam is örömmel forgatták a lapjait. Gyuri bátyám így foglalta össze a véleményét: „Öcskös, ez a könyv megmutatja, hogyan lettél egy jó kutatóból tudós, és utána bölcs.” Tudós barátaim – hívők és nem hívők egyaránt – sora gratulált. Számos olyan email-t kaptam, amelyben barátaim, de néha még ismeretlenek is megköszönték a sorokat, mert életük egy kisebb vagy nagyobb kérdésében találtak bennük útmutatást. Ha csak egyetlen ilyen ember lett volna, már akkor megérte volna az összes fáradozás, amely a könyv alkotását jelentette.

A könyvben leírja, milyen hitbeli hátteret, útravalót kapott otthonról, a szüleitől. Osszon meg ebből pár gondolatot velünk is.

– Édesanyám – aki fiatalkorában híres színésznő volt – kisgyermekkora óta mélyen hívő emberként élt. Bár Bibliás ember volt, a hitének a lényege nem tételes hit, hanem az Istennel, Jézussal való mély érzelmi viszony, Istenközösség volt. Édesapám hite – mérnökemberként – ennél racionálisabb, gondolati alapon nyugvó volt. Szüleim a Rákosi korszak közepén tartottak bibliaórákat a Műegyetem hallgatóinak. Mindketten lázadó típusok voltak, de lázadásaik mindig a saját maguk által megkeresett út megtalálása érdekében történtek, és nem Isten ellen szóltak. Édesapám az útkeresésében – a Themis Chemicals indiai vegyi gyár magyar igazgatójaként – még néhány hónapot egy indiai kolostorban is eltöltött, így a hindu és buddhista vallásfilozófia sem volt a családban ismeretlen. Ezzel a sokszínű, gazdag útravalóval vághattunk neki bátyámmal együtt a saját lelki utunknak.

– Azt vallotta, hogy a könyvvel nehézségek túléléséhez, a problémák kezeléséhez, átértékeléséhez szeretne segítséget adni. Vannak erre receptek? Milyen kapaszkodókat lehet adni az embereknek?

– A recept pontosan a hit maga. A pszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy sokkal jobban élik át a válságot azok, akik segítségre számíthatnak, akiknek van hova fordulniuk a bajban. Ez idáig természetes, és szinte azt is mondhatnánk, hogy közhely. Azonban a vizsgálatok feltárták azt is, hogy a sikeres válságkezelés nem attól függ, hogy kapunk-e segítséget, avagy sem, hanem attól, hogy úgy érezzük, hogy ha szükségünk lenne rá, akkor kaphatnánk-e segítséget, avagy sem. A támasz tudata az első, és talán a legfontosabb eleme a sikeres válságkezelésnek. A hit, és a hitben megerősödött értékrend pontosan ilyen támaszokat, iránytűt ad az ember kezébe, amelyet a hitében megerősödött közösség csak tovább fokoz.

– Saját bevallása szerint 2009 elején Ön is számos személyes válságot élt át. Mi adott erőt azokban a helyzetekben?

– 2009 elején úgy éreztem, hogy erőm végéhez értem. Rámtorlódtak a feladatok, amelyeket – a sváb apai ágtól örökölt megbízhatóság és becsületesség igényével – mind-mind el akartam végezni. Nem ment. A szemem lázadt fel először. Nem akart több feladatot látni. Csaknem megvakultam. Szerencsémre egyetemem, a Semmelweis Egyetem kiváló orvosai meggyógyítottak. De a legfontosabb orvos én magam voltam, mert átértékeltem az életemet és nagyon pontosan megfogalmaztam magamnak, hogy ki is vagyok tulajdonképpen, és ki nem. Ebben az érzelmek mellett – amelyek nagyon jó tanácsadók – az is segített, hogy mely szerepekben vagyok inkább behelyettesíthető másokkal, és melyekben kevésbé. Újra megerősödött bennem, hogy elsősorban tudós vagyok, csak másodsorban tehetséggondozó, és csak harmadsorban az oktatás kérdéseivel foglalkozó ember. Ez értéksorrendet és idősorrendet is adott.

– Mi lehet ezeknek a szenvedéseknek az értelme egy ember életében?

– A XX. század óta a világ nyugati fele szenvedésellenes. Menekül mindentől, ami nem cukrozott. Nem ismeri el a halált, és elfut, elfordul a mások bajától is. Nem vesszük észre azt, hogy a szenvedés nem csapás. A szenvedés mindig egy jel. Ez a jel egy lehetőségre utal, hogy valamit kijavítsunk, hogy valamit másként, jobban végezzünk, mint előtte. A szenvedés egy olyan válaszutat jelöl meg, amellyel Isten minket tanít. Nem is akárhogyan tanít, hanem tisztítva tanít. Isten a szenvedés terhével letisztítja rólunk mindazokat a hibákat, amelyekkel együtt érkeztünk, és olyan új utat mutat, amely megszabadít minket a szenvedéstől. A mai ember azonban annyira szenvedésellenes, hogy az első fájdalomra eltompul, és nem veszi észre ezeket az utakat. Isten tanítása így kárba vész. A saját életem is a példa arra, hogy a Jóisten micsoda türelemmel ajánlja fel újra és újra, megint és megint az embernek lényegükben ugyanazokat a válságokat, hogy végre, a sokadik alkalommal jöjjön már rá a megoldásra, és fejlődhessen vele. No persze ha változás- és tanulásképtelenek vagyunk, ha nem bízunk abban, hogy Isten segítségével meg tudjuk találni a megmutatott új utat, akkor a fejlődésünk felajánlott esélye elvész, és marad a ránk kövesedett szenvedés.

– Ön szerint egy egyház, egy keresztény gyülekezet hogyan segíthet az embereknek a válságos időszakban? Mi az, amit esetleg rosszul csinálunk?

– Az egyház egyszerre értékőrző példa is és szeretetközösség is. Úgy érzem egyik funkciójában sem teljes értékű az, amit jelenleg tapasztalunk, és az, amit jelenleg adni tudunk. Kevéssé döbbennek rá az egyházak maguk arra, hogy az az értékrend, amelyet őriznek, micsoda kivételes kinccsé vált a mai, értékvesztett társadalomban. Nem eléggé tudatosul, hogy az értékrendet hiteles emberek, értékőrzők közvetítik, és aki ilyen, nem döbben rá arra, hogy feladata van. Szólnia kell. Hangos és kitartó szóval kell szólnia, hogy túlzengje a zűrzavart. Sok helyütt baj van a szeretetközösséggel is. Megerősítő, a jövőbe tekintő, szerető gyülekezet helyett saját magát kishitűséggel és kicsiny hitűséggel lefegyverző közösség terem. Így pozitív tartalmak helyett a negatív tartalmak erősödnek fel. Ez nem Isten hangja.

– Angyali kört emleget könyvében, amely azt jelenti, hogy ha az ember szeretetet sugároz mások felé, egy idő után szeretetet fog kapni. Sokszor bár a szeretetről beszélünk, mégis mindig könnyebb a másikon átgázolva csak saját magunkra gondolni. Az angyalok mellett épp ezért az ördögök körét is emlegeti. Valóban ennyire kétféle, ide vagy oda állítható, dualista lenne a világ?

– A biológiai példák sora is mutatja, hogy nagyon sok esetben az átmenetek jobbára hiányoznak, és a két véglet az, ami megjelenik. Különösen így van ez, ha önerősítő folyamatok is szerepet kapnak az eredmény alakításában, mint amilyen a szeretetet adó és kapó angyali kör. Azonban éppen ez az önerősítés ad reményt arra, hogy az ördögi körök, az egymást lebecsülő, a bántást körbeküldő, a jellemet megtörő körök megfordíthatók. Már egyetlen mosoly is rengeteget jelent. Az egyik előadásom után a résztvevő középiskolások egyike visszaírt: „Péter! Csoda történt. Megfogadtam a tanácsodat, és hazafele menve minden szembejövőre szívből rámosolyogtam. Képzeld! Visszamosolyogtak! Sőt! Budapesten, ebben az embertelen városban két vadidegen beszélgetésbe elegyedett velem. Két új barátom lett, mire hazaértem.” Az angyali kör elkezdése tényleg ilyen egyszerű. Ki vagyunk éhezve a jóra. De nem csak mi. Mások is ugyanígy. Ha ezt megértjük, már egy nagy lépést tettünk az angyali kör felé.

– Ön tudós ember. A tudomány és a hit Ön számára hogyan fér meg egymás mellett?

– Egyszerűen fogalmazva a különbséget: a hit ott kezdődik el, ahol a tudomány véget ér. A tudomány mindig a részekkel foglalkozik. A hit az egésszel. A tudomány soha nem fog oda elérni, ahol a hit igazán fontos kérdései, a „Honnan jöttünk?”, a „Hová tartunk?”, a „Mi a világ lényege?” vannak. A hitnek pedig nem szabad lealacsonyodnia olyan részletkérdések tudományos jellegű vitájába, amelyeket a tudomány a maga eszközeivel már megválaszolt.

A tehetséggondozás az egyik olyan terület, amelyen dolgozik. Evangélikus egyházunknak számos iskolája van, ahol meglepően sok tehetséges fiatal tanul. Mit tudna tanácsolni a pedagógusoknak, hogyan, milyen tulajdonságokat figyeljenek, amiből kiviláglik, valaki igazán tehetséges?

– A jó tanár a különlegesre is figyel. A tehetséggondozó számára a másként viselkedő gyerek nem zavar, hanem kihívás, a saját pedagógiai fejlődésére lehetőséget adó kiváló lehetőség. Ahogyan kreativitást csak kreativitással lehet megőrizni, úgy tehetséget csak tehetséggel lehet gondozni. Emiatt válik minden egyes tehetség megtalálása nemcsak a kincs megleléséhez hasonlatos örömmé, hanem egyben a tehetséggondozót fejlesztő eséllyé is. Az a pedagógus, aki még a nyugdíjhoz közeledve is kész a befogadásra, a megújulásra, és maradt benne szeretet, az nagyon jó tehetséggondozó lesz, hiszen a tőle kapott bátorításra és hitre a diák akkor is vissza fog emlékezni, amikor esetleg szakmailag már egyetlen szó közös tartalom sem lesz kettőjük között.

– Találkozott már kifejezetten evangélikus hátterű iskolából érkezett tanulókkal?

– Az elmúlt hétvégén a bonyhádi evangélikus gimnázium vendége voltam. Akárhányszor megfordulok e falak között, mindig lenyűgöz az a közösség, amelyet Ónodi Szabolcs barátom kivételes egyénisége, és az általa összetartott tanári kollektíva jelez. A kutató diák mozgalomban és a középiskolákban tartott előadásaim során nagyon sok olyan diák ismerősöm lett, akik Bonyhádon, vagy más, nagyhírű evangélikus gimnáziumokban tanulnak. Sokan közülük már évek óta barátaim. A tárgyi tudás és a tehetség mellett nagyon nagy élmény az a lelki gazdagság, közösségi érzés és ugyanakkor felszabadult gondolkodás, amely a legtöbbjüket jellemzi. Az ő példájuk is visszaigazolja azt, amit kedves barátom, Fabiny Tamás püspök úr egyházunk egyik legfontosabb jellemzőjeként említett az interjúkötetem bemutatóján: „Az evangélikus egyház egyik igen fontos megkülönböztető ismérve a szabadság.”

– A Bölcsek Tanácsa által lefektetett elveket mennyiben látja megvalósíthatónak a mai oktatási rendszerben? Tanárok köréből milyen visszajelzéseket kapott a Szárny és Teher című könyvvel kapcsolatban?

– Nagy örömömre a társadalom fokozott figyelemmel fordult a „Szárny és teher” ajánlásaiban megfogalmazottak felé. A kinyomtatott példányok már az első hetekben elfogytak, újra kellett rendelni belőlük. Én és munkatársaim alig győzzük a különböző megbeszélésekre és fórumokra a felkéréseket. Azaz a visszhanggal elégedett vagyok. Örömmel tölt el az is, hogy számos javaslatunk, így például a hosszú távú oktatáspolitikai program igénye, a pedagógusképzés színvonalának növelése, az oktatási intézmények külső értékelésének a fontossága, stb. széleskörű egyetértésre talált, amelyben számos esetben többpárti egyetértés is megfigyelhető. Ez rendkívül fontos elem, amely visszaigazolja azt, hogy a magyar társadalom legfontosabb kérdéseinek megválaszolására sokkal gyakrabban lenne szükség pártoktól független, tekintélyes grémiumok felkérésére, hiszen az ilyen körben született megállapítások nem olyan gyakran váltanak ki azonnali, zsigeri ellenérzéseket. A tanár kollégák támogatása különösen fontos a számomra (mint ahogyan kritikájuk is), hiszen a javaslatok megfogalmazása során különösen törekedtünk arra, hogy ne ideológiai, vagy oktatáselméleti megfontolásokból, hanem a gyakorlati életből, az oktatás tényleges hibáiból, és továbbfejlesztési lehetőségeiből induljunk ki.

– Hálózatkutatással foglalkozik. Kutatási eredményeiből Ön szerint mik azok a részek, amelyeket egy egyházi struktúra is saját hasznára fordíthatna?

– Az egyház, mint minden szerveződés szerkezetére a hierarchikus viszonyok jellemzőek (bár ebből a szempontból az evangélikus egyház sokkal kevésbé kötött, mint más egyházak). Ugyanakkor egy rugalmas, a változásokra reagálni képes hálózat csak akkor életképes, ha abban a horizontális kapcsolatok is gazdagok. Az egyházi közösségek kapcsolatai azért is fontosak, mert legalább az egyházon, mint azonos hittel és értékrenddel bíró emberek közösségén belül ellensúlyozhatják a magyar társadalomra olyan fájdalmasan jellemző szigetképzési, szétszakadási tendenciákat. A biológiai példák mutatják, hogy csak egy ilyen, változatos kapcsolatrendszerrel bíró hálózat tanulóképes.

– Sokan új egyházstratégia kidolgozását sürgetik, újraszervezésről, új egyházi struktúrákról beszélnek. Véleménye szerint hogyan lehetne egy ilyen újrarendezést hatékonyan egyházi keretek között elérni?

– A magyar társadalom kapcsolatrendszere elképesztően széttöredezetté vált. Nagyon sok esetben jellemzőek ránk az olyan törzsi viszonyok, amelyek egy másik csoportot a minden tagjára (önmagában is hamisan) általánosított hiedelmek alapján, és nem a saját tapasztalataik alapján ítélnek meg. A más véleményűekkel, a más szokásúakkal való párbeszéd ritka, mint a fehér holló, mert az emberek az eltérő véleményt és szokást nem megfontolandó, esetleg eltanulandó, példaként, hanem a gyűlölet és a zavar forrásaként élik meg. Az egyháznak függetlenítenie kell magát ezek alól a folyamatok alól. Erre kötelezi a szeretet parancsa, és erre kötelezik évszázados hagyományai is, amelyek kellő tartást kellett, hogy felhalmozzanak az egyházi közösségekben ahhoz, hogy ne váljanak az átmeneti viszonyok (és ebben a perspektívában a rendszerváltás óta eltelt húsz év törpe átmenetnek tekintendő) játékszerévé. Éreznünk kell azt a büszkeséget, amelyet az értékeit évszázadokon keresztül megvalló, és küzdelmesen megőrző evangélikus közösséghez tartozás jelent. Az előttünk járó generációk sokaságának közösséget megtartó hite hihetetlenül nagy erő. Tudatában kell lennünk ennek az örökségnek, amely egyszerre ad tartást, és egyben kötelez. Azonban a feladat nem áll itt meg. Az egyházi közösségeknek a hagyományaik alapján is kiküzdött értékőrző példájukat meg kell vallaniuk. Ez azonban még mindig nem elég. Értékeinket erős hangon hirdetnünk is kell. Ma jóval kevésbé maradhatunk csendben, mint nagyon sokszor korábban. Vannak értékeink, van hitünk, és ezzel szembesíteni kell a magyar társadalom megzavarodott többségét. Nem a különbségekre hangsúlyozva, hanem szeretetteljes befogadással, a jóság példájával. Ezért kezdtem el a blogomat mintegy fél évvel ezelőtt, és ezért is írtam meg a könyvemet, amelyet remélem, hogy minél többen olvasnak el.

A Szárny és teher könyv kapcsán ajánljuk egy korábbi interjúnkat is, amelyet Ónodi Szabolccsal, a bonyhádi evangélikus gimnázium igazgatójával készítettünk:

„A keresztény értékrendnek óriási szerepe volna a ma társadalma formálásában!” – Interjú Ónodi Szabolccsal a Szárny és Teher című könyv kapcsán

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben