„A múltra emlékezni, a jelenben élni, a jövőt pedig építeni kell!” – Interjú Endreffy Attilával

Létrehozás: 2010. szeptember 28., 18:15 Legutolsó módosítás: 2010. szeptember 30., 10:20

Piliscsaba – 2010. szeptember 2-án a Parlamentben Magyar Termék Nagydíjat kapott a FÉBÉ Szociális Rehabilitációs és Szolgáltató Nonprofit Kft. is, a Budapesti Állatkert létesítményeinek és lakóinak modellezéséért. A díjat Endreffy Attila igazgató és Szvitil Ila, a cég ügyvezetője és pályázati referense vették át. Endreffy Attilával Piliscsabán a Silóban találkoztunk, hogy a díj apropóján cégükről, annak működéséről, az itt folyó, fogyatékosokkal végzett munkáról beszélgessünk. Szöveg: Horváth-Bolla Zsuzsanna

 
 

Endreffy Attilával, miután körbejárjuk a létesítményt és bemutatja nekem az itt folyó munkát és az itt élő embereket, a cég kiállítótermében ülünk le, hogy először is a díjról beszélgessünk.

– Korábban meg nem fordult volna a fejünkben, hogy pályázatot adjunk be ezzel a termékünkkel a Magyar Termék Nagydíjra. Elkezdtünk dolgozni az Állatkertnek, és ahogyan alakult és épült-szépült az egész állatcsapat, egyre több elismerést kaptunk.

Végül a KERMI igazgatója javasolta, hogy induljunk el a pályázaton, mert véleménye szerint biztosan megkapnánk a díjat. Unszolására indultunk tehát és úgy tudom, hogy a három rostás szűrőn már az első körben nyertünk.
De hangsúlyozom: nem azért, mert sérült emberek készítették ezeket az állatokat és épületeket, hanem azért, mert minden szempontból piacképesnek találták, esztétikusnak, készségfejlesztőnek, fantáziadúsnak. A termékeink minőségén nem látszik, kik készítették, sőt nem is szabad meglátszania. Azért, mert sérült emberek készítették, azért egyébként sem fogják jobban megvenni a terméket.

Eddig az Állatkert Főbejárata, az Elenfántház és a Madárház készült el. Mintegy 140 állatot terveztek meg. Mik a további tervek?

– Szeretnénk, ha az Állatkertben létrejöhetne egy óriási játszóház, ahol egy hatalmas terepasztalon a gyerekek kicsiben végigmehetnének az egész állatkerten és játszhatnának az ott megismert állatokkal. A következő ház a Zsiráfház lesz, utána a Bivalyház, a Szarvasház jön és tervezzük a Kis Sziklát, meg a Nagy Sziklát is.

– Ezek a kockajátékok klasszikus játékok. Soha nem fognak kimenni a divatból. Jól kidolgozott elemeikkel nem túlzás, ha azt állítjuk, találtak egy piaci rést.

– Komoly építményeket lehet létrehozni, ha több doboznyi építőkockája is van a gyereknek. Az egyes részeket úgy is tervezzük, hogy egymással kombinálhatóak legyenek. Akinek van már egy FÉBÉ Óriás Fa Építőjátéka és megveszi az Elefántházat, az akár egy csodálatos várkastélyt is felépíthet belőle, nagy toronnyal, vizesárokkal. Tényleg csak a gyerekek kreativitásán múlik, mit hoznak ki belőle.

Ha ezután a díj után játékboltok, cégek jelentkeznének, hogy vásárolnának több száz ilyen játékot önöktől, tudnák-e teljesíteni a rohamot?

– Sajnos a sorozatgyártásra nem vagyunk még készek. A megrendeléseknek azonban mindenképpen eleget szeretnénk tenni. Ehhez azonban gépi fejlesztésre lesz szükség, de ez tízmilliós nagyságrendű beruházást igényelne. Jövőbeli célunk az, hogy bizonyos gyártási részfolyamatokban átálljunk a tömeggyártásra. De fontos az, hogy a termékek megőrizzék a kézimunka jelleget. Tehát egy építőkockát ki lehet géppel vágni, csiszolni és előkészíteni, de az állatfigurák festését, égetését jobb emberkézzel végezni. Ha azonban némileg többet tudnánk gyártani ezekből a termékekből, nagyobb esélyünk lenne arra, hogy árbevételünket újra beforgatva, folyamatosan fejleszteni tudjuk cégünket. Kezdeti forrásokat kell azonban szereznünk ehhez.

– A cég tulajdonosa a FÉBÉ Evangélikus Diakonissza Egyesület, mely tevékenységét a Magyarországi Evangélikus Egyház keretében folytatja. Az egyházi struktúrát igénybe véve gondoltak-e terjeszkedésre?

– Van egy kirendeltségünk Mányon, tőlünk 25 kilométerre, a premontrei szerzetesrend épülete ad helyet a foglalkoztatónknak, ahol egy kirendeltség vezető irányításával húsz fő dolgozik. Meggyőződésem, hogy óriási lehetőségek birtokában vagyunk. Eszközeinkkel, alapítványok, diakóniai rendszerünk által országos hálózatot alakíthatnánk ki. Vannak elhagyatott épületeink, ahol az ország különböző pontjain fogyatékosokat, munkanélkülieket foglalkoztató leányvállalatokat hozhatnánk létre. A probléma azonban az, hogy mivel kiemelt akkreditációval bíró, rehabilitációs költségtámogatással működő védett műhely vagyunk, létszámot már nem nagyon növelhetünk, tehát valamilyen új formában kellene gondolkodni.
A jelenlegi kormányzat azonban szeretne minél több munkahelyet teremteni, tehát reméljük, hogy esetleg valamilyen más formában, de természetesen a támogatott foglalkoztatás területén maradva, lehetőségünk nyílik majd a terjeszkedésre. Ez persze a jövő kérdése.

– 2005 januárjától lett igazgatója a Fébé Szociális Rehabilitációs és Szolgáltató Nonprofit Kft-nek. Korábban mivel foglalkozott?

– Eredeti végzettségem szerint gépészmérnök vagyok. Édesapám nyíregyházi evangélikus lelkész volt, Endreffy Zoltán, aki épp akkor került oda, amikor én születtem. Ott töltöttem a gyermekkoromat, ott éltünk. A Kossuth Gimnáziumban végeztem, a diplomaszerzés után dolgoztam gumigyárban és papírgyárban is Nyíregyházán, majd Budapesten, aztán Békéscsabán és végül Szegeden is éltem.

Volt egy változás az életében, ami az addigiak átgondolására késztette…

– 1984. október 4-án 18 órakor volt egy autóbalesetem. Éppen el akartam hagyni az országot, amikor a tragédia történt Nyíregyháza és Debrecen között a négyes úton a 256-os kilométerkőnél, egy lovaskocsi hirtelen behajtott elém, melyet kikerülve ütköztem a szemközti gépkocsival, melyben ülők közül többen életüket vesztették... Később, a kórházi ágyon fekve kaptam kézbe bokacédulámat, melyen olvashattam: "A halott neve: Endreffy Attila, a halál időpontja... Több mint egy évig tartott a rehabilitáció. 100 napig kellett kifeszítve feküdjek az ágyon, a jobb lábam, a medencém, a bordacsontjaim, a karom, az ujjaim, a koponyacsontjaim és az arccsontjaim darabokban voltak. Alig maradt valami ép tagom.

Azt szokták mondani, hogy az ember egy ilyen baleset után felépülve megváltozik. Szerintem nem változik meg, de a prioritások a fontossági sorrendek megváltoznak az ember életében. Tehát mint mondtam, papi családban nőttem fel, de igazán hitre, Istenhez közeli állapotba a balesetemkor jutottam. Akkor határoztam el, hogy további életemben szeretném Istent szolgálni. A rehabilitáció alatt találkoztam kerekes székesekkel, ott láttam azt is, hogy ami egy két lábon járó embernek természetes, az nekik korántsem az. Megfordult bennem az a gondolat, hogy ha lehetőségem lesz, valami olyan területen szeretnék elhelyezkedni, ahol ezekkel az emberekkel foglalkozhatom.

– Szegeden munkahely tekintetében az egyház felé terelődött…

– Szegeden víz, gáz és központi fűtésszereléssel foglalkozó kft ügyvezetője voltam, majd Szegedi Evangélikus Egyházközségben kaptam munkát, ahol épp akkor kapták vissza kisegítő iskolájukat. A gyönyörű szép környezetben lévő iskola borzasztó állapotban volt. Ez volt az első olyan alkalom, amikor hivatalvezetőként megálmodtam, hogyan lehet ezt az iskolát rendbe hozni. Az épületben idősek napközi otthona lett, különböző szálláshelyeket hoztunk létre és épült egy lelkészlakás is. Az udvart sportlétesítménnyé alakítottuk, ahol a mai napig ökumenikus sportnapokat szerveznek.

Arra gondolva, hogy nem lesz mindig olyan időszak az egyházban, amikor anyagi lehetőség lesz a bővülésre, készültünk a jövőre, azaz úgy hasznosítottuk ezt az ingatlant, hogy a későbbiekben akár az egyházközség megélhetésének is a forrása lehet. Ezzel párhozamosan a szegedi parókián a gyülekezeti terem alatti pincerészt és a felette lévő padlásrészt is átalakítottuk, így ott is lehet szállást adni, sőt klubhelyiségként is működhet az épület.

Hiszem és vallom, hogy a fiatalok számára vonzóvá kell tenni a gyülekezeteket, ám ahhoz, hogy hosszú távon is ott maradjanak, kell az, hogy lelki töltést is kapjanak. Szegeden ezeket a feltételeket megteremtettük. Úgy gondolom, hogy a múltra emlékezni, a jelenben élni, a jövőt pedig építeni kell – ez nagyon fontos!

– Hogyan lett ezután a Fébé Szociális Rehabilitációs és Szolgáltató Nonprofit Kft. vezetője?

– 2004 őszén az Evangélikus Életben megjelent egy hirdetés, hogy a Silóba vezetőt keresnek. Hét másik jelentkezővel együtt adtam be pályázatot és én nyertem.
Fel voltam rá készülve, hogy ez a munka nem olyan lesz, mint a korábbi munkahelyeim. Egy evangélikus intézmény vezetőjénél fontos a gyökerek, a hagyományok, az evangélikus identitástudat megléte. Enélkül nem lehet ezt a munkát végezni.
Emellett mind a 24 fős lakóotthon, mind pedig a 120 dolgozót (akik közül 97 sérült) foglalkoztató cég területén a munkát úgy kell végezni, hogy az itt élőkkel megfelelő kapcsolatot kell kialakítani.
A vezetőnek szüksége van egy lelkiségre, lelkületre, ami erre a munkára alkalmassá teszi, de üzleti érdekeket is szem előtt kell tartani: a cégnek működőképesnek kell lennie és maradnia, a béreket ki kell fizetni.
Nehézségként jelentkezett munkám kezdetén az, hogy 2004 végén szűnt meg az állami dotációs rendszer. Korábban egy száz százalékban munkaképtelen ember nagyon magas összegű dotációt is kaphatott, bérköltségre vetítve. Ez azt jelentette, hogy ilyen fogyatékosságú emberekre nagy szükség volt a cégnél, hiszen a támogatottságot ez alapján kapta. Viszont egy részük alig-alig tudott végezni hasznos, értékes munkát, néhánynak közülük a munkához való hozzáállással is gondjuk volt.
Az addig nyereséges cégnek, amelyik még 13. havi bért is fizetett a dolgozóinak, egyik napról a másikra súlyos anyagi veszteséggel küzdő cég lett. Több tízmillió forint mínusszal vettem át a vállalkozást.
A foglalkoztatást tehát teljes egészében át kellett strukturálni. Mivel a cég dolgozóinak többsége sérült ember, ezért ezeknek az embereknek a bérköltségét jelentős részben az állam támogatja. 21 olyan cég van ma Magyarországon, amelyek hozzánk hasonlóan ebben a legmagasabb szintű támogatottságban részesülnek. Ez az alapja maradt a cégünknek, ami nélkül nem tudnánk ennyi fogyatékos embert foglalkoztatni. . Kiemelten akkreditált, védett műhelyként is azonban bekerültünk a szabad piacra (védett piac helyett). Kihívást jelentett, hogy olyan értékes és értékesíthető, piacképes termékeket találjunk ki, amelyeknek árbevételéből működőképességünk megőrzése mellett fejleszteni is tudjuk a céget. Meg kellett teremteni a feltételeit annak, hogy minden területünkön: faipar, nyomda, sportterápia – versenyképesek tudjunk lenni.

– Mik voltak az első lépések, amelyeket meg kellett tenni az egyes területeken?

– A faiparnál a költségeket drasztikusan csökkenteni kellett – ezt könnyű kijelenteni, de a megvalósítás nem volt ilyen egyszerű. Ki kellett dolgoznunk a piacképes termékeket, termékcsaládokat.
Rendet kellett tenni emellett a fejekben: azok az emberek, akik hozzászoktak ahhoz, hogy mivel sérültek, ezért eredményeket, sikert nem vártak tőlük, azoknak a gondolkodását nehéz volt megváltoztatni. Volt olyan, aki megelégedett azzal, hogy egy hétig bütykölt egy-egy terméket. Meg kellett tehát az emberekkel értetni azt, hogy erre a megváltozott körülmények között nincsen mód, ezt így tovább nem lehet csinálni, ezen a hozzáálláson változtatni kell.
Nálunk változatlanul nincsen normatíva, sérült embereknél a nap különböző óráiban is tevékenységingadozás van. Gyakran kell pihenniük, megszakítaniuk a munkát. De a hozzáállásukon változtatni kellett. A tét tehát az volt, hogy vagy megfelelünk a piaci feltételeknek, vagy megszűnünk létezni.

– Hogyan lehet elmagyarázni a fogyatékos embereknek a piaci gondolkodásmódot?

– Nem lehet elmagyarázni. El kell kezdeni a másféle gondolkodás szerint dolgozni. Egyre több embert kellett megnyerni az ügynek és a többiek is igazodtak hozzájuk. A régi emberek közül azokat, akik nem tudtak váltani, el kellett engednünk.
Hiszem és vallom, hogy a munkához való hozzáállás szempontjából nincsen különbség sérült és nem sérült ember között. A teljesítményben, munkatempóban persze a sérült ember más, de van sérülttől is elvárható, elvégezhető munka.
Örömömre szolgál, hogy a faipar és a nyomda területén ezt a váltást sikerült megvalósítani. A karbantartás és egyéb területeken még nem túl jó a helyzet.
De pont ezen a területen a legrosszabb a késlekedés, hiszen ha elromlik a fűtés, és azonnal nem csinálják meg, a rossz vérkeringésű, lebénult lábú embereket veszélynek tesszük ki. A kulcsemberek ezt megértették és partnerek lettek.

– Az elmondottak tükrében sok konfliktus lehet ön mögött. Nem érezte azt, hogy feladja az itteni munkát?

– Amikor idekerültem, az első kérdés az volt, mi lesz, ha jönnek a problémák, faképnél hagyom-e őket. Édesapámtól, biblikus alapokon állva megtanultam, hogy ha az eke szarvára tesszük a kezünket, ne nézzünk se jobbra, se balra, se hátra. Ha a barázda végére érünk, akkor megfordulhatunk és láthatjuk, hogy milyen a szántásunk. A karambolom óta tartom én is azt, hogy mindent be kell fejezni, és végig kell vinni.
Lehetőségem adódott arra, hogy ezt a munkát végezzem, és a sérült emberek rendkívül jó partnerek tudnak lenni. Kreatívak, szívósak és lelkiismeretesek. Csak a körülményeket ehhez meg kell teremteni, én pedig azon munkálkodom, hogy jó legyen itt élni és dolgozni a Silóban.

– Úgy tűnik, több emberes munkát végez egymaga. Nem sok szabadideje lehet.

– Hozzám tényleg bármikor jöhetnek, még éjszaka is. Feleségem fontos, nélkülözhetetlen segítségem ebben. A rendkívüli helyzetekben jövő segítségkérés is az irántam való bizalmat jelenti, és ez jó érzés.

– Ha azonban nincsen pihenés, honnan a feltöltekezés?

– Olyan beszélgetésekből, mint ez a mostani is, amikor az ember végiggondolja azt, amit tesz, látja annak szépségeit és értelmét. Az itt dolgozókkal, az itt lakókkal való beszélgetések is rendkívül erősítőek. Eljárok a Béthelbe is, sok jó konferenciát hallhat ott az ember, persze nem lehetek ott egész nap, de egy-egy előadás, igehirdetés erejéig, kihasználom az alkalmat. Havonként a Silóban (minden hónap első vasárnapján, 15 órakor) Veperdi Zoltán tart nálunk istentiszteletet. 15-20 ember vesz részt általában ezeken.
Persze a családi háttér is nagyon fontos. Feleségem Benyó Zsuzsanna audiológus. Három gyermekem van, Attila (22), Zsolt (20) és Nelli (18). Attila a szegedi ZMK orgonaszakos hallgatója, Zsolt fiam a Műszaki Egyetemen harmadévese, Nelli Nagykőrösön óvodapedagógusnak tanul. Velük együtt vallom, hogy az embernek a Bibliája a keze ügyében kell, hogy legyen és ezt soha nem szabad elfelejtenünk.
Néha komolyan és határozottan kell intézkedni, de meg kell tanulni az alázatot is. Ha az ember így tud élni, dolgozni és gondolkodni, akkor ennek pozitív hatása van és olyan csodálatos dolgok történnek, amire az ember nem is számít, mint például ez a most kapott Magyar Termék Nagydíj.

Linkek
Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben