„A külkapcsolatok ápolása nem úri huncutság!” – Interjú Prőhle Gergellyel

– Az Európai Egyházak Konferenciájának (KEK-CEC) szervezésében nemrégiben Brüsszelben egy konferencián vettél részt. Miről volt szó ezen az eseményen?

– Az Európai Egyházak Konferenciájának (KEK-CEC) Egyház és társadalom nevű munkabizottsága minden évben Brüsszelben tartja az éves ülését. Három évvel ezelőtt voltam először ezen a konferencián és – bár én a nagy nemzetközi egyházi szervezeteknek nagy befolyást nem tulajdonítok – mégis érdekes tapasztalatokra tettem szert ezen a fórumon. Többek között itt az egyházak határain túlmutató világpolitikai folyamatokra is következtetni lehet. Ebben a társaságban például arra, hogy az (orosz) ortodoxia mennyire próbál teret nyerni Európában. Ennek a most lezajlott éves ülésnek az volt az érdekessége és magyar vonatkozása, hogy a második nap délutánján az Európai Parlamentben tettünk látogatást, ahol az egyházi ügyekért is felelős alelnök, Schmitt Pál beszélt az egyházak jelentőségéről, és ő maga kérte fel Tőkés Lászlót, mint az Európai Parlament képviselőjét, hogy ebben legyen a segítségére.
Ez azért fontos, mert először is két magyar nemzetiségű képviselő beszél erről az ügyről, s egyikük Tőkés László, akinek történelmi jelentőségű temesvári tetteit nyilván széles körben ismerik. Másodsorban pedig azért, mert két konzervatív néppárti képviselőről van szó. Ebben a nemzetközi egyházi világban, az egyházi szervezetekben működő tisztségviselők – azt hiszem, bátran általánosíthatunk – többsége baloldali érzelmű ember. Ez itt is kiderült.

– Ez számomra meglepetés. Miből gondolod?

– Erről a legtöbbször maguk is hitet tesznek, egyébiránt pedig a hozzáállásukon is látszik. Például abból, hogy mennyire érzéketlenek maradnak a nemzetközi egyházi szervezetek a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos problémák ügyében.
Lyonban az Európai Egyházak Konferenciájának nagygyűlésén hiába tiltakoztunk a szlovák nyelvtörvény miatt, szinte semmi reakció nem volt.
Érdekes volt látni azt, hogy Tőkés László ezt szóba hozta, és különösebb reakció most sem érkezett.  De szerintem nagy dolog, hogy az Európai Parlamentben ez ilyen módon most mégis újra megjelenhetett.

– Mit gondolsz, miért nem tudunk nagyobb befolyással bírni a nyelvtörvény ügyében?

– Magyarország az utóbbi években mindig a határon túli magyar kisebbség ügyével jelentkezett európai szinten, gondoljunk csak arra a küzdelemre, amivel az európai alkotmányos szerződés szövegébe akartuk beemelni a kisebbségek jogait. Más összeurópai ügyek megvitatásában messze nem voltunk ilyen aktívak. Monotematikus országgá váltunk az európai közbeszédben, ezért amikor komoly baj van, nem érzik szavaink súlyát. Ezenközben az ország gazdaságilag megroppant, politikailag instabillá vált, érdekérvényesítő képessége romlott. Az európai közbeszédben pedig bármiféle, a nemzeti identitás megőrzésének fontossága mellett érvelő felszólalás sajnos nem felel meg a korszellemnek. Antimodern, anakronisztikus elképzelésnek tűnik, ezért nehéz ezt Európában képviselni. Egyedül az emberi jogok érvényesítése jegyében, így érvelve lehetne előbbre jutni. Lássuk be azért azt is, hogy a hazai nemzeti kisebbségekkel kapcsolatban itthon is számos területen elmulasztottunk dolgokat – a nemzeti kisebbségek parlamenti képviselete például régi adósság – és ez mindig a fejünkre olvasható.

– Mégis miért lehet az, hogy Finnországban például kezelni tudják a svédek ügyét?

– Nálunk a negyven éven át tartó szocializmusban a mindenható internacionalizmus jegyében a szőnyeg alá seperték a problémákat, egyszerűen nem beszéltek róluk. A rendszerváltás és a kisebb államok, nemzeti közösségek öntudatra ébredésének következtében a nemzeti érdekérvényesítés komoly identitásképző elemmé, politikai céllá vált, anélkül, hogy ennek a gyakorlata, kultúrája kialakult volna.
Finnországban sem volt mindig így, ahogyan most van. Ez egy tanulási, érési folyamat eredménye. Ők korábban kezdtek, így remélem, hogy ez a kérdés 20-30 év múlva nálunk is másképp néz majd ki, és nem csak azért, mert a demográfiai változások a kérdésfeltevést is szükségtelenné teszik. Az, hogy az Európai Unió tagjaként kell ilyen intenzitással ilyen dolgokkal foglalkoznunk, az a nyugati közvélemény számára teljesen abszurd. Nem is értik igazán, mit csinálunk. Beavatkozni sem akarnak, mert egyszerűen azt gondolják, hogy ez egy furcsa marakodás, amihez nekik semmi közük és mi hiába érvelünk a közös európai értékekkel, nem figyelnek már ránk. A baj csak az, hogy az egymás közti marakodások közepette az egész régió leértékelődik.

– Említetted, hogy volt egy felvetésed is a konferencián…

– 2011-ben lesz az Európai Uniós magyar elnökség, és ennek kapcsán kezdeményeztem, hogy lehetne egy egyházakkal kapcsolatos nagyobb szabású konferenciát szervezni az Európai Parlamentben. Így az egyházak kikerülhetnének „sormintaszerű” besorolásukból, láthatóvá válna, hogy az elvilágiasodási tendenciák ellenére, társadalomismeretük nem nélkülözhető a nagy kontinentális társadalmi problémák megoldásában. Nyugat-európai államokban is mindenki csak elmondja, hogy fontos az egyházakkal való törődés, de arról messze nincsen szó, hogy olyan ügyekben, amelyeknek nyilvánvalóan van egyházi vonatkozása is, vagy fontos lenne, hogy mit gondolnak az egyházak róla (bevándorlás kérdése, népesedés politika, roma kérdés, európai egészségügyi modellek kérdése, szociális biztonság…stb.), azokban az egyházak valóban szót vagy szerepet kapnának.
Az eddigieknél sokkal jobban, hatékonyabban kellene intézményesíteni az egyházak véleménynyilvánítását, erre lenne jó alkalom egy ilyen összejövetel a magyar elnökség idején.

– Schmitt Pál hogyan vélekedett erről a kezdeményezésről?

– Elmondta, hogy nyilván az általános európai értékorientáltság az, ami befolyásolja ezeket a véleményeket. Ahogyan az EU alkotmánytervezetéből kimaradt a zsidó-keresztény kultúra alapvető voltára való utalás, így sajnos ez a tendencia is abba az irányba mutat, hogy az egyházaknak egyre kisebb szerepet szánnak. Pozitívum azonban, hogy ő alelnökként a felvetést fontosnak és támogatandónak tartja.

– Rajtad kívül Magyarországról még ki vett részt ezen a konferencián?

– Bóna Zoltán, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára.

– Most újra külföldről érkeztél haza. Dr. Fabiny Tamás püspökkel meglátogattátok a tengeren túli magyar evangélikus gyülekezeteket.

– Régen nem járt már az Egyesült Államokban és Kanadában összefogottan, gyülekezeteknél egyházi vezető, és már nagyon vártak bennünket, hogy első kézből értesüljenek a hazai egyház helyzetéről. Én MAEK (Magyar Evangélikus Konferencia) elnöki minőségemben voltam, püspök úr pedig a nemzetközi ügyekért és külkapcsolatokért felelős püspökként. A részletes programról a honlap olvasói tájékozódhattak, én most inkább mérleget vonnék. Utunk célja nem pusztán a látogatás volt, bár az is fontos, hogy püspök úr több helyen is hirdethette Isten igéjét, és talán az sem volt tanulságok nélkül való, amit én mondtam az ország és az egyház helyzetéről. A lényeg mégis csak az volt, hogy a kétszeres diaszpórában, nemzeti és felekezeti kisebbségben élő testvéreinknek segítsünk kapcsolatot találni egymáshoz, az amerikai lutheránusokhoz, a chicagoi és a columbusi teológiai főiskolákhoz, ahol már eddig is voltak ösztöndíjasaink. A romló hazai anyagi helyzetben és a népmozgalmi adataink láttán meg kell ragadni minden olyan lehetőséget, ami a hálózatépítést segíti, ami előmozdíthatja azt, hogy tanuljunk egymástól. Az Egyesült Államokban lenyűgöző volt látni az önkéntesség erejét és azt a természetességet, ahogy az egyház megszólítja a polgárokat: segítsenek céljai megvalósításában. Mi itthon sokkal gátlásosabbak vagyunk e téren. Részt vettünk a columbusi teológia szerdai áhítatán, ahol – a mi Keveházi Sámuelünk részvételével – megható spirituális közösség jött létre nemzetközi hírű professzorok és diákok, adminisztratív alkalmazottak között úgy, hogy a szertartás végén ugyanakkor egyfajta közgyűléssé alakultak a mindennapi problémák megbeszélésére. Láttuk persze a diaszpóra magyarság belső ellentéteit is, melyeket igyekeztünk enyhíteni, és tapasztalatokat szereztünk az amerikai egyház belső megosztottságáról is. A következő hetekben ezekről részletesen is be fogunk számolni. A lényeg viszont az, hogy az amerikai magyarság tudja: velük érzünk, cselekedni is igyekszünk, ugyanakkor várjuk híradásaikat, tapasztalataikat és azt, hogy a lassan eltűnő magyar örökség, az ottani magyar evangélikus egyháztörténet egyedülálló dokumentumait megóvják, megőrizzék, vagy levéltári anyagként hazajuttassák.

– Miért fontos az, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház részt vegyen külföldi konferenciákon, kapcsolatokat ápoljon például a tengerentúli lutheránus közösségekkel?

– A Magyarországi Evangélikus Egyház a világegyház része. Nem mehetünk el teljesen érzéketlenül olyan tendenciák mellett, amelyekről egész Európa vagy az egész világ keresztény közössége már tud. Fontos, hogy elmondjuk magunkról is, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Fontos látnunk azt is, hogy más anyanyelvű keresztény testvéreink a világ másik részén hogyan látják a dolgokat, mit vallanak önmagukról, mit tartanak fontos kérdésnek a 21. században.
Eddig mindig azokról a kapcsolatokról szerettünk beszélni, amelyeknek ápolásából valamilyen közvetlen (anyagi) haszna származott az egyháznak. Ezen azonban – bár anyagi helyzetünk és különösen a saját felelősségérzetünk még messze nem érte el a kívánt szintet – túl kell lépnünk. Biztos vagyok benne, hogy a saját tapasztalatainkból adódóan nekünk is van olyan mondanivalónk mások számára, ami nekik lehet érdekes, fontos. Komolyan kell tehát venni a kölcsönösséget.
A külpolitikát, a külföldi kapcsolatok fontosságát saját szakmámból adódóan is ismerem, és tudom, hogy sokan úri huncutságnak tekintik a külügyekkel való foglalatoskodást. Olyat is hallottam már, hogy valaki téglára számította át a repülőjegyekre költött pénzt. Ez – bármily rossz helyzetben is van némely gyülekezetünk – nyilvánvaló demagógia. Ha jól tudjuk hasznosítani a szerzett tapasztalatokat, ha az új kezdeményezésekre fogékony az egyház népe, akkor egy-egy utazás költségei többszörösen megtérülnek. Annak, aki akár világi, akár egyházi külügyekkel foglalkozik, mindig figyelembe kell vennie a rá bízott közösség minden egyes tagjának érdekeit. Mi is így jártunk el, ilyen szempontok szerint szerveztük találkozóinkat.

– A lutheránus világban az utóbbi időben a homoszexuális házasságok megáldása, a homoszexuális lelkészek szolgálata került az előtérbe. Erről volt szó odakint?

– Szomorú tapasztalat, hogyan hasadhatnak és hasadnak is az egyházak a modern világ jelenségeivel kapcsolatban. Nem tudják, hogy hol húzódik az a határ, ahol egy egyháznak valóban modernizálódnia kell, és mi az, amin túl már a Szentírással gyökeresen ellentétes az, ami történik. Történetesen a homoszexualitás elfogadása az egyik ilyen fókuszpont, ami különösen a svéd leszbikus püspökasszony megválasztásával került Magyarországon is a figyelem középpontjába, ugyanakkor már nyáron, az amerikai lutheránusok ilyen döntése is nagy port kavart. Mi, külföldi vendégként az amerikaiaknál ugyan elmondtuk véleményünket a kérdésben, de ennek teológiai kifejtése nem az én feladatom. Én személyesen abszurdnak tartom, hogy a világból annyira eltűnt a szemérmesség – legyen szó az élet bármely területéről –, hogy közüggyé, sőt, hitvallási kérdéssé válhat akár a lelkészek, akár a hívek szexuális viselkedése. Az elmúlt hetek tapasztalatai alapján úgy tűnt, hogy most már az amerikai teológusok többsége is ezt gondolja.

– A MAEK elnöke vagy. Hogyan látod, beteljesíti a szervezet a vele szemben támasztott korábbi elvárásokat?

– Igazából a lendületes indulás után nem került sor a szervezet látványos kiépítésére, bár szerintem nem is ez volt a cél. A MAEK puszta léte is fontos üzenet, ugyanakkor nehéz megtalálni viszonylag kevés pénzből azokat a tevékenységeket, amelyek valóban segítik a határon túli magyar nyelvű evangélikusok összetartását.
A MAEK fontos erénye persze, hogy megjelenik az Útitárs az Evangélikus Élet mellékleteként, így tudunk, értesülünk egymás dolgairól. Amerikai utunk kapcsán is biztattunk mindenkit, tekintse honlapunkat valóban közös platformnak – remélem, hogy ez is közelebb hozza a kétszeres diaszpórában élő testvéreinket.

*****

Cikkeink az amerikai út egyes eseményeiről:

Prónay Sándor-emlékérmet kapott Böjtös László presbiter, tiszteletbeli konzul

„Készítsétek az Úrnak útját!” – Dr. Fabiny Tamás prédikált a nyugat-clevelandi evangélikusoknak

Dr. Fabiny Tamás és Prőhle Gergely további tárgyalásokat folytattak Washingtonban és Clevelandben

Dr. Fabiny Tamás és Prőhle Gergely Clevelandben jártak – Lehetőség van az amerikai-magyar kétoldalú kapcsolatok további bővítésére

Tengerentúli tudósítás – Amerikai önkéntesek magyarországi szolgálatáról is tárgyaltak vezetőink

„Menj, és nézd meg, jól vannak-e testvéreid” – Dr. Fabiny Tamás és Prőhle Gergely Torontóban jártak – Diavetítéssel!

Fabiny Tamás és Prőhle Gergely látogatása az Egyesült Államokban és Kanadában