„A gyülekezetek között nagyobb összefogást kellene szorgalmazni!” – Győrfi Károllyal beszélgettünk

– Elöljáróban meséljen, kérem, evangélikus kötődéséről.

– Budapesten születtem, de a háború alatt lebombázták házunkat, ezért szüleimmel kiköltöztünk Pilisligetre (akkor Klotildliget). A piliscsabai Béthelbe jártunk istentiszteletre. Ez a gyülekezet akkor Csillaghegy szórványaként működött. Az egyetem alatt a kelenföldi gyülekezetbe jártam, Kendeh György és Uzoni László lelkészek voltak lelki vezetőim. Sokszor jártam azonban a Deák térre, Keken András és Hafenscher Károly prédikációt hallgatni. Amikor feleségemmel a Lajos utcába költöztünk, akkor kerültem az óbudai templomba, Görög Tibor lelkészsége idején. Itt kezdtem aktívabb gyülekezetei munkás lenni, a nyolcvanas évek közepétől.

– Hogyan látja, milyen változások történtek azóta egyházi életünkben? Min kellene változtatni?

– Országos szinten látjuk a változást: kettő püspökségből lett három, kiépült egy komoly Országos Iroda. De felvetődik a kérdés: kell-e egy ekkora egyháznak három püspökség és egy ekkora Országos Iroda. Nem fejnehéz-e egyházunk? A stratégia fontos részének kellene lennie annak, hogy az Országos Iroda költségvetését bevétel-kiadás oldalról lássuk. Ennek átvilágíthatónak, átláthatónak kellene lennie.

Gazdasági vénájú gyülekezeti tagok, szakemberek, közgazdászok, vagy pénzügyesek biztosan segítenének abban, hogy a közösen kidolgozzunk egy tervet arra vonatkozóan, hogy a fontos, egyházépítő feladatokra mindig jusson pénz.

Az egyház a gyülekezetekből áll és gyülekezeteink nemhogy gyarapodnánk, de inkább csak fogynak. Most már általában nem a templom, vagy az infrastuktúra hiányzik, hanem az, hogy nincsenek emberek, nincsenek, akik megtöltsék a templomot.
Ennek tükrében a belső missziói munkát tovább kellene erősíteni, a gyülekezeteink között nagyobb összefogást kellene szorgalmazni, akár testvér-gyülekezeti kapcsolatok révén is. Többet kellene törődnünk a határon túli magyarokkal. Református testvéreink idén májusban jó példát adtak erre.

– Nekünk is van ilyen közösségünk: a MAEK erre alakult meg, már évekkel korábban…

– Köszönöm, hogy tájékoztat, de sajnos a kidolgozott evangélikus stratégiában nem nagyon beszélünk erről. Jobban kellene propagálnunk azt, hogy mi evangélikusok nem csak a Magyarországon élő nemzetben gondolkodunk, hanem a határainkon túl élőkben is.
Az óbudai gyülekezetben a német és a finn élő gyülekezeti kapcsolat mellett próbáltunk felvidéki gyülekezettel is kapcsolatot kiépíteni. Az ottaniak viszont félnek és nem akartak kapcsolatot, mondván, nehogy meghurcolják őket, ha mi magyarok látogatóba megyünk hozzájuk. Tehát elutasítottak. Nem haragszunk rájuk, hiszen nehéz körülmények között élnek. És van pozitív ellenpélda is: a budaörsiek ápolnak felvidéki kapcsolatokat.
De mi nem álltunk meg itt: az erdélyi csángók felé nyitottunk, Zajzon, Zizin híveivel kerestünk kapcsolatot. Májusi találkozónk felemelő volt, most jönnek majd ők hozzánk. Akinek van kis tehetsége és ereje, ajánlom ezeket a kezdeményezéseket, hiszen ez nem pénz kérdése.

– Ön szerint a kihalófélben lévő gyülekezetek esetében mit lehet lépni? Idősek maradnak, fiatalok máshol dolgoznak, gyakorlatilag kitemetjük a falut.

– Fel kell mérni, hogy hol fenyeget ilyen veszély. A Szolidaritási Alap létrehozása kapcsán merült fel, hogy ha elhalnak ezek az egyházközségek, akkor elhalnak, de ez szerintem nem jó hozzáállás.
Van minőségi és mennyiségi cél. A legfontosabb, hogy gyülekezetekben a lelki építkezés folyjék – ez a minőségi cél. Ez hozza magával a mennyiséget is, azaz, hogy ne fogyjunk tovább.

Nem lenne jó, ha a hazai evangélikusság száma kettőszázezerre apadna, és meg kell tennünk ez ellen minden tőlünk telhetőt.

Fontos, hogy tudjunk úgy értéket közvetíteni, az Ige üzenetét eljuttatni az emberekhez, és úgy élni abban a kis közösségben, ahol élünk, hogy vonzók legyünk.
Nem tudom, hogy más evangélikus közösségekben hogy van, de nálunk meglepő az, hogy mennyi református és katolikus testvérünk jár hozzánk. Még ha az ökumené működik is, akkor is ki kell mondjuk: sok esetben más felekezetek számára vonzóak vagyunk.

– A kérdés már csak az, hogy ők minek vallják magukat, mondjuk egy a népszámláláskor…

– Óbudán 1500-an vallották magukat evangélikusnak, mi ebből elérünk hatszáz valahány embert, és vannak 290-en, akik egyházfenntartói járulékot fizetnek. Ilyenek az arányok és ezek nem túl szívderítő adatok. Meg kellene találni a másik kétharmadot, akik nem jönnek.
Mindenféle módszereket találunk ki arra, hogy ne vasárnapi gyülekezet legyünk. Rengeteg programunk van: gyülekezeti nap, kirándulások (külföld is) és a legfontosabb az ifjúsággal való törődés. A lelkész mellett fontos, hogy a presbiterek aktívak legyenek, és minél többen vegyenek részt a lelki építkezésben. Imaközösség, bibliakör, kirándulás, felolvasások, éneklések.

Azt gondolom, hogy egy keresztény ember, tartozzon is bármilyen felekezethez, az a társadalom számára rendkívül hasznos. Az egyház olyan embereket nevel, akik ha csak törekszenek a Tízparancsolat betartására, az már meglátszik rajtuk.

Ha a lelkész úgy méri fel: kitemeti a gyülekezetet, segítséget kérhet ennek elkerülésére erősebb gyülekezetektől. Egy erős patrónus átlendítheti a gyengét a mélyponton. Létre lehet hozni gyülekezeti alapítványt, akik egy százalékot gyűjthetnek, így gazdaságilag jobban biztosíthatják a gyülekezet működését.
Nem tudok receptet adni, de az új stratégiánál alapvetően arra kellene koncentrálni, hogy a gyülekezetek működését áttekintsük, és akik szükséget szenvednek, azokat támogassuk.

– Ön gazdasági szakember. Hogyan látja, mit lehetne tenni a helyesebb gazdálkodás érdekében?

– Sajnos rengeteg pénzt kiszórunk az ablakon, mert az erőforrásokat rosszul csoportosítjuk. A jelen gazdasági körülmények között az adománygyűjtés mellett figyelmet kellene fordítani az emberek anyagi támogatására is. Mi Óbudán gyülekezeti tagjainkat rendszeresen támogatjuk, nagycsaládosoknak iskolakezdési támogatást adunk, karácsonyi, húsvéti segélyeket osztunk, időseknek gyógyszertámogatást nyújtunk. A cselekvőképesektől azonban azt kérjük cserébe, hogy valamit vállaljanak el a gyülekezeti életből. „Munkanélküli vagyok, adjál segélyt” – ez nem megy. Az, aki valamit tesz a gyülekezetért, az kaphat támogatást.

– Ön szerint mi egy gyülekezetben a presbiterek feladata?

– Szükséges lenne definiálni, hogy milyen a jó presbiter. Javasolnám is egy olyan pár oldalas kiadvány elkészítését, amelyben kifejtenénk ezt. Reformátusoknál van egy jól forgatható könyvecske erre, ezt át lehetne ültetni evangélikus formába. Ha az emberek tudnák, konkrétan mit is várnak el tőlük, mit is kell tenniük, akkor tükörbe tudnának nézni és szembesülnének azzal, amiben hiányosságok vannak.

Véleményem szerint a presbitérium feladata az infrastuktúra megteremtése: világítás, fűtés, templom, parókia rendbetétele. De ez mind „díszlet”, ha tartalommal nem töltjük meg. A presbitereket is be kell vonni a lelki építkezésbe. Lehet áhítatok és imaközösségek tartására is felkérni őket. Tanulhatunk egymástól imádkozni. Ha hittel, ráérzéssel, Istenre figyelve tudunk közösen imádkozni, abból mindannyian épülünk.

A hit óriási erő. A kommunizmus győzelmében hetven évig hittek. A nemzeti szocializmusért harcoltak az esztelen végig.
Ma bálványimádás van: a pénz mindenhatóságában hisznek, aztán az egészség megroggyan és vége mindennek.
Az istenhit azonban kikezdhetetlen. Ez az egyetlen, ami stabil. Ha istenhitem van, akkor erős vagyok, és a nehéz feladatokat, nehézségeket is könnyebben hidalom át, az örömömet is másképp élem meg.

A presbitériumnak igazi csapatnak kell lennie. Együtt kell munkálkodni. Jó, ha mindenre van szakember, pénzügyekre, építésre, gazdasági dolgokra más és más ember figyeljen. A céges csapatmunka tapasztalatait az egyházban is lehet hasznosítani.

Világi munkánkat nyugodtan alkalmazhatjuk az egyházi életben is. Én menedzserszemléletet hozok be az egyházba. Delegálom a feladatot a gyülekezetben, irányítok. Hiszem, hogy egy gyülekezetet is menedzserelni kell. Ezen sok minden áll, vagy bukik. Mi egy szent ügyet menedzselünk és nem profitot hajhászunk, mint egy cég. Ezen felül áll a lelkiség, ami számomra rendkívül fontos, de egy szeretetvendégség a lebonyolításról szól.

Vallom, hogy már most kell készülni a 2012-es presbiteri választásra. Fontos szempontnak tartom egy presbiternél, hogy legyen vénája, elkötelezettsége arra, hogy képezze magát.

– Hogyan tekint a közelgő konferenciára?

– Jó lesz, hogy ennyi ember összegyűlik egy közös ügyért, és jó lesz, hogy közösen próbálunk majd gondolkodni, és lépéseket tenni. Biztosan fel fogunk töltődni, minden tekintetben. Hatékonyság tekintetében azonban nem érzem az ilyen hatalmas konferenciák szükségességét. Véleményem szerint megyei szinten, gyülekezeti szinten többet tehetünk egyházunkért. Éppen ezért egy esetleges presbiteri szervezetet sem tartanék jónak. Az ilyen szervezetek lehetnek ernyőszervezetek, de alapvetően gyülekezeti szinten, megyei szinten dől el minden, itt kell megvalósítani a terveket.