Egyedül. Vagyok.

Édesanyám mindig megvigasztalt és megnyugtatott, hogy van villámhárító a házon. Voltak mellettem akkor is, mikor büszkén sétáltunk Ildikóval a városban. Mégis láttam, hogy nem élik át ugyan azt, amit én. Megölelhetnek, megvigasztalhatnak, megnyugtathatnak, útbaigazíthatnak, de nincsenek benne abban az érzelmi áramlatban, amiben én. Néha eljátszottam azzal a gondolattal, hogy adok a lelkemből, érzéseimből másoknak, hogy valóban érezzék mi a nagy helyzet. Jó lenne, ha én is kaphatnék más emberek lelkiéletéből, hogy tudjam, mit is érez, mi van vele. Aztán találkozom szerelmes emberekkel, csüggedtekkel, szószátyárokkal, depressziósokkal, táncolókkal és tombolókkal is. Az az érzés jött csak felszínre, amikor én voltam szerelmes, szószátyár, táncoló vagy tomboló. Azt, hogy a másik ezt, hogy éli meg, azt most sem tudtam meg. Egyedül. Sokáig zavart ez az érzés. Elkeserített. Aztán nemrég, mikor nagyon egyedül voltam, senki hangja nem ért el, akkor átjárt valami különös tűz. Az érzés, hogy Vagyok. Az én mélységeimmel, kétségeimmel, kudarcaimmal, örömeimmel, derűmmel megéreztem és megértettem, hogy VAGYOK. Létezem. Nem utánozható, nem másolható, nem lecserélhető. Én egyedi vagyok. És azért vagyok egyedi, mert, amiket megélek érzések, élethelyzetek, keretek, korlátok és lehetőségek, azok nem máséi, hanem az enyémek. Elkezdett áramolni bennem az élet. Az az érzés kerített hatalmába, hogy „Ez az én Életem”. A mai. A tegnapi is az életem része és a holnapi nap is az Én életem része lesz. Nem attól lesz különleges, mert mások értik, segítik vagy nehezítik. Attól lesz szép, hogy az enyém. A sajátom. Alakíthatom, megélhetem. Megsimogathatom a bánatom, a félelmem, az örömöm. Hozzám tartoznak. Én szülöm meg Őket és én nevelhetem az érzéseimet, erősebbekké, tisztábbakká, szebbekké. Hányszor próbáltam úgy tekinteni magamra, ahogy gondoltam, hogy mások tekintenek rám. Közösségből, közösségbe jártam, mindig tettem valamit, csakhogy valami visszaigazolást élhessek át. Való igaz, kevésbé éreztem az ilyen helyzetekben magam egyedül, bár nem is voltak élők az érzéseim. Remek élmény, mikor átérzem, hogy, ami bennem van, az én vagyok. Így már én tudok jelen lenni egy közösségben, nem az elvárásaim. Én tudok figyelni, nem a kíváncsiságom. Én tudok hallgatni, nem a félelmeim. Ott tudok lenni, a többiek között a többiekkel együtt. Együtt, egyedül, vagyunk. Ő, Te és Én. Mi.

EGYÜTT VAGYUNK, MERT EGYÜTTVAGYUNK.