Web 2.0: Ki adja a felhatalmazást az online-kommunikációra?

Mit jelent a Web 2.0 az egyház számára?

Amíg Web 1.0-nak az Internet „régi változatát” hívják, amelyben az informatív honlapoknak és tartalmaknak jutott nagy szerep, addig a Web 2.0 a köznyelvben szociális médiaként vonult be.
Az ötlet a következő: alakítsuk az Internetet a saját ízlésünk szerint. A felhasználók nem csak fogyasztói a tartalmaknak, hanem maguk is írnak, kommentálnak, linkelnek, megosztanak, összekapcsolnak, videókat, audio- és fotó fájlokat posztolnak: röviden: tényleg maguk alakítják az Internet felületét.

A blogok, a Facebook, és a Twitter korában az egyének bizonyos szociális kapcsolópontok által kerülnek egymással viszonyrendszerbe. Ezt sok vállalkozás, szervezet és – ha picit lassabban is – de az egyházak is észrevették – (www.twitter.com/lutheranhu / http://www.facebook.com/pages/Magyarorsz%C3%A1gi-Evang%C3%A9likus-Egyh%C3%A1z/146690828680712). Természetesen az egyházaknak, ahogyan eddig is, továbbra is vannak internetes portáljaik és weboldalaik, de sokak szerint – és véleményem szerint is – ez már nem elég. Az emberek már nem csak sima honlap-felületekre vágynak, hanem ezekből kilépő kommunikációra és interakcióra. Kérdéseket tesznek fel, válaszokat keresnek, kommentálni szeretnék az olvasottakat, keresnek olyasvalakit, aki megszólítható, sőt sokszor olyat, aki vitázik velük bizonyos témákról.

Saját egyházértelmezésünk mutatkozik meg abban is, hogy hogyan fogunk reagálni a Web 2.0 kihívásaira. Az egyházi kommunikációnak ugyanis kötelessége, hogy sokhangú legyen. Korábban az volt érvényben, hogy egy kiegyensúlyozott sajtóközlemény elég egy honlapon arra, hogy hivatalos véleménynek számítson. Manapság azonban az emberek minden problémás esetben a személyes kommunikációra vágynak, nem pusztán egy odamondott pármondatos hírsorra. Sokkal jobb kommunikáció a kibeszélés, a megbeszélés, az átbeszélés.

Ki beszél azonban a gyülekezet, az egyházmegye, az egyházkerület nevében? Ki mondja meg az egyház hivatalos véleményét? Ki válaszolja meg a Facebookon feltett kérdéseket? Ki twitterezik az egyház nevében? Ezekben a helyzetekben az egyháznak meg kell találnia a feladatra alkalmas egyéneket, a saját utakat, ezekben a sajátos helyzetekben.

Jelen lenni a szociális felületeken

Ha az egyház az emberek számára ott van (és nem az emberek vannak ott az egyház számára), akkor az egyháznak beszélnie kell az emberekkel, kommunikálnia kell velük. Méghozzá ott, ahol keresik és várják a kérdéseikre a válaszokat.

Egyes esetekben vitázhatunk arról, hogy a szociális kommunikáció melyik platformja a legalkalmasabb erre, de most inkább nem térnék ki erre a kérdéskörre, mert messze vezet. Alapvetően érvényes itt is az, hogy az egyháznak jelen kell lennie a különböző szociális hálókon.

Új munkaköröket, új állásokat azonban nem fognak erre létrehozni. Egyházunk mai helyzetére tekintve szinte biztos, hogy nem lesz Blogos-lelkészünk, Facebook-hitoktatónk, vagy Twitter-lelkésznőnk. Ha erre gondolnánk, akkor akár azt is mondhatjuk, hogy rosszul értelmeztük a Web 2.0 filozófiáját. A szociális Web ugyanis személyes kommunikáción alapul és ezért minden keresztény ember alkalmas arra, hogy ezeken a felületeken bizonyságot tegyen.

Nem lehet bujkálni

A gyülekezet főállású vagy önkéntes segítői is megoszthatnak egy jó könyvtippet barátaikkal, közvetíthetnek keresztény üzeneteket, vagy felszólalhatnak az igazságtalanság ellen. Aki ily módon elkötelezi magát, az felismerhetővé teszi, melyik oldalon áll, milyen véleményen van, tehát arca lesz. Mégpedig keresztény arca. Mivel ez egy online profil: a bujkálás nem lehetséges. Ha így kommunikálunk, akkor keresztényként is láthatóvá leszünk.

Vannak, akik bevallottan nem jelölik be a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profilját, nem jelölik be a Reformáció 500-as oldalt, vagy az Evangélikus 1 százalék oldalát, mert attól tartanak, hogy jelenlegi munkahelyükön nem fogják ezt tolerálni, esetleg később munkahelykereséskor ez negatívan is elsülhet. De ha ismerősként bejelölik keresztény barátaikat, akkor abból már kapcsolatrendszerüket fel lehet térképezni. És akkor már nem egyedül az egyház van, hanem annak tagjai, akiknek összefonódását, megmozdulását és véleményét igenis nyomon lehet követni. Minden egyes ember tehát résztvevő. Közülünk, keresztények közül mindenki. Teológiailag szólva az egész egyetemes papság alkalmas arra, hogy megszólító erejű üzenetet közvetítsen a világban.

Ki adja a felhatalmazást az online-kommunikációra?

Természetesen mondhatjuk azt, hogy Istentől ered a felhatalmazásunk erre is. Tehát minden egyes keresztény ember. És a lelkész? A lelkész számára világos, hogy az ordinációja arra hatalmazza fel, hogy a nyilvánosság előtt alkalmas és alkalmatlan időben Isten igéjét hirdesse. De ez a mandátum vajon érvényes-e az online kommunikációra? Szerintem igen.

Aki el akarja érni a helybélieket, annak az internetre kell mennie

Még számos választ keresünk. Az, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk, minden bizonnyal az első lépést jelentik. Hogy az út hová tart és hová vezet, még nem tudjuk. De talán egy északra való pillantás segíthet ebben. A finnországi evangélikusok lelkészek és lelkésznők és ifivezetők számára is létrehoztak egy képzési programot, amelyben ezekre a kérdésekre próbálnak választ adni. Német testvéreinknél is konferenciákat rendeznek a témában. Ők már felismertek valamit. Mi is, ha el akarjuk tehát érni a szórványhelyzetben élő evangélikusokat, meg kell tanulnunk az Interneten kommunikálni. Ennyire egyszerű és egyben bonyolult is ez.

Most pár fonákság

Mi történik akkor, ha egy evangélikus lelkész regisztrál a Facebookra? Megrohanják a barátok és az ismerősök. Bár a Facebookról mindenki azt tartja, hogy az nem iwiw, azaz nem a régi osztálytársak, barátok, ismerősök felkutatásának helyszíne, hanem közösségi média, mégis dívik a bejelölgetés. És mi van, ha a lelkészt gyülekezetének tagjai is elkezdik bejelölgetni? Egy lelkésznek minden gyülekezeti tagját vissza kell igazolnia? Vagy ha valakit kihagy, mert nem akarja magánszférájába beengedni, akkor mi történik? Sértődés?
De másfelől is kérdés: a lelkészt vissza kell-e igazolnia egy gyülekezeti tagnak? Mi van, ha nem akarja azt, hogy a lelkésze nyomon kövesse őt? A gyülekezetnek a Twitter rövid, 140 karakteres üzeneteiben is nyomon kell követnie azt, hogy lelkészük éppen kinél van látogatóban? Kötelező ez? És a lelkésznek fel kell vállalnia azt, hogy a nap 24 órájában tudósítson tevékenységéről az interneten? Az munkaidőnek és a privát szórakozásnak számít, ha a gyülekezet ifjúsága online chattel a lelkészével?
Hol válik ketté tehát a szolgálat és a privát szféra? A szolgálat és a magánszféra közötti határok teljes mértékben elmosódni látszanak.

A közösségi internethasználat megnehezítheti a lelkészek életét. Az egyházi dolgozók ugyanis – akarva, vagy akaratlanul – életük privát részét is a nyilvánosság elé tárják. Kérdés, hogy tartozik-e az egy gyülekezeti tagra, ha a lelkész egy szál fürdőruhában, feleségével a Balaton-partján pózol? Sokan éppen ezért csak nagyon megválogatva teszik fel magukról a képeket és az információkat. De ebben az esetben meg felmerül a kérdés: mégis mire jó a web 2.0? Az csak egy kirakat?

Talán megoldás nyújthat az, hogy a gyülekezet saját profilján a hivatalos, míg a lelkész magán profilján inkább baráti arca mutatkozik meg. Persze egyiket a másiktól sokszor nehezen lehet elválasztani. De a tuti választ már az elején mondtam: nem tudom. Jó lenne azonban erről gondolkodni, Mert azt tudom, hogy aki kimarad, az le is marad. Ez pedig nem lehet célja sem a lelkésznek, sem az egyháznak, de még egy egyszerű gyülekezeti tagnak sem.