Udvariasság
Épp a napokban gondolkodtam azon, hogy milyen jó is az, ha két gyerekkel felszállok bármilyen tömegközlekedési eszközre, mert mindig ugrik valaki és átadja a helyét nekünk. Így aztán nem csak a gyerekek utaznak kényelmesen, hanem ha valamelyikőjüket ölembe kapom, akkor még én is. De ez csak illúzió volt.
Mert ma jött a kemény valóság és Kőbánya és Zugló között ingázva bizony senki sem ugrott, hanem mindenki valami irtó érdekeset látott az ablakon kifelé bámulva és nem foglalkoztatta különösebben, hogy egyik karomon egyik csemetével, a másikat éppenhogy el tudom kapni és meg tudom óvni az eleséstől, míg harmadik kezem nem lévén már kapaszkodni vajmi kevésbé tudok.
És ezt a mutatványt nem egy, hanem bizony több megállón át kell gyakorolnom. Az egyik néni segített utánkapkodni, és mérgelődve megjegyezte, hogy hát itt senki sincsen, aki helyet adna... Mire mondtam, hogy úgy tűnik, bizony nincsen, de hát nem baj, már csak pár megálló, addigra meg megszokjuk ezt az állapotot.
A beletörődésemre azonban a néni hangoskodni kezdett, de senki füle botját sem mozdította arra a megjegyzésére, hogy a gyerekeknek átadnák-e a helyet. Erre a fiam is kontrázott: – Hát senki sem akarja itt feladni (sic) a helyét nekem?
De senki sem akarta feladni. Nem vagyunk egy feladós nemzet. Ha valamit megkeccsölünk, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodunk.
Bárcsak mindennel így lennénk és most belemehetnék társadalmi és politikai kérdésekbe is, de nem teszem.
Ez csak most egy kis életkép volt udvariasságból 2009 Magyarországán.
