Lóci nem lesz Óriás
Azt hiszem, minden emberit megtettünk ezért a kismacskáért, akit végül közös megegyezéssel tegnap délután Lócinak keresztelt a család. Délután a gyerekeim nagy szemekkel ülték körbe a kosarat, amiben volt, aztán pici időre mindkettő a kezébe vehette és megfoghatta. Óvatosan fogták, vigyázva. Este nagy műgonddal kellett etetni, tisztába tenni. Minden mozdulatomat kritikus szemmel figyelték. Reggel pedig be kellett jelentenem, a kiscica nem élte túl az éjszakát. Nagyon rossz volt.
De hogy is történhetett mindez? Este-éjjel két-három óránként felkeltem hozzá és feltűnt, hogy egyre kevésbé aktív az evésben. Csak tátotta száját és szinte nyelés nélkül engedte, hogy belecsepegjen a tej. No nem mondom, szopási reflexe kezdetektől nem volt túlságosan fejlett, de legalább tett valamit az ételért. Most éjjel egykedvűvé vált. Ha adsz, adsz, ha nem, nem alapon. Melegítette az infralámpa, nem tűnt fel, hogy hidegebb lenne. Aztán amikor hajnal ötkor mentem hozzá, már nem volt élet a kis testben. Sírtam. Férjem is felkelt rá. De innentől nem tudtam aludni, mert azon törtem a fejem, hogyan fogom én ezt elmondani egy 5 és egy 2,5 éves gyereknek.
Először a fiam kelt fel. Ő egyből Lócihoz akart menni, hogy üdvözölje, de leültettem és elmondtam neki a rossz hírt. Azonnal látni akarta. Ébresztgette, de hiába. Aztán jöttek a vádak, hogy biztosan keveset adtam neki enni, aztán meg hogy túletettem, aztán hogy megnyomtam a hasát, aztán hogy biztosan megfázott...stb. és még sorolhatnám.
Hiába mondtam, hogy mindent megtettem a kicsiért, ő csak sorolta az újabb kifogásokat, aztán sírva fakadt. Egymás nyakába borultunk.
Aztán jöttek a feltámadásos elképzelések: Hogy a cicát Jézus támassza fel most azonnal, meg egy olyan ötlet is született, hogy ha eltemetjük, akkor pár nap és kibújik majd a földből, immáron nagy macskaként (kikel, mint egy mag). Nem győztem magyarázni és helyre tenni a dolgokat. Végül megbeszéltük, hogy egy dobozba rakjuk és tisztességes temetése lesz, imádsággal, ahogy ők szeretnék.
És hogy milyenek a gyerekek, innentől fogva megnyugodott. A később felkelő huginak már ő mondta el a hírt, aztán amikor a lányom szintén keltegetni próbálta a cicát, sorban mondta el az én érveimet a macska halálával kapcsolatban és a miértekre, amiket korábban ő tett fel, azonnal választ is adott.
A lányom még kicsi ehhez a dologhoz, mert most még őt annyira nem rendítette meg a dolog, illetve inkább talán nem fogta fel: elaludt, hagyjuk békén, majd felkel – gondolta és mondogatta. Nála inkább délután számítok egy második fordulóra, hiszen ha hazajönnek, biztosan keresni fogják újra a cicust. (Fiam egy újabb feltámadás reményében, lányom meg az ébredés reményében.)
Hogy a gyász folyamatát lezárjuk, megbeszéltem férjemmel, hogy ezt a cica temetést végig kell csinálnunk. Talán jobban fel fogják majd fogni a gyászt, ha valóban számukra közeli, szeretett embert veszítenek majd el egy dédipapa, vagy egy nagyszülő esetében.
Nyugodj békében kiscica, sajnálom, hogy nem lehettünk a megmentőid!
