Etikai hozzáállás – Ha másnak szabad, akkor nekem is?

– Nem adok magának se jegyet, se bérletet. Nincsen. És nem is lesz. Amíg százmilliós végkielégítéseket osztogatnak a BKV-nál, addig nem vagyok hajlandó maguknak egy fillért sem fizetni. Mert miből telik erre a végkielégítésre, meg tudja mondani? Az én zsebemből. Onnan meg több pénzt nem látnak, azt garantálom!

– Uram, én a jegyét vagy a bérletét kértem. Ha nincsen, akkor a következő megállónál szálljon le, vagy hívok egy rendőrt.

– Hívhatja a rendőrt, nem vagyok köteles neki megmutatni semmit. Teszek a rendőrre. Semmit sem érnek. Amíg háromszáz forint a jegyár, és milliós végkielégítésekre futja ebből, addig én nem veszek jegyet. Ha majd száz forint lesz, mert az lenne szerintem a korrekt ár, akkor megveszem. Persze akkor biztosan nem tudnának a vezetőiknek fizetni. Apropó: visszavették már újra őket, hogy megint ki lehessen őket rúgni újabb végkielégítés fejében?

Erre már egy nagyobb hangú is rákontrázott, aki bár jeggyel utazott, mégis az iménti ember pártjára állt. Támogatólag hangoztatta, hogy szemét itt ma már mindenki ebben az országban. Végül a jegyellenőr a nagy kajabálásban odébbténfergett.

De kérdem én: valóban jó hozzáállás ez? Valóban ilyen erkölcsi mélypontra jutottunk ebben az országban? Ha a másik azt teszi, amit: ha lop, ha csal, ha hazudik, ha öl, akkor ezzel fel vagyok arra jogosítva, hogy én is ugyanezt tegyem? Menjünk le mi is a pocsolya legaljára?
Már mindenkinek mindent szabad? Jöhet az anarchia, a másokon áttaposás?

Nem hiszem, hogy az a megoldás, hogy nem veszünk jegyet. Nem hiszem, hogy csak a hőzöngés a lehető legjobb út.

Hiányolom az emberekből a példamutatást. Hiányolom a másmilyen hozzáállást. Hiányolom az odamondás helyett a csendes cselekvéseket. Ha magunk körül rosszat látunk, mi ne vegyük át azt és ne cselekedjünk olyat, ami erkölcsi határokat súrol. Mikor hozzuk vissza már az értékeket?