Csizma az asztalon – Gondolatok Varnus Xavér orgonaművész szarvasi koncertjén
Zeneértő laikusként nem tisztem véleményt formálni Varnus Xavér művészetéről. Mindenesetre sokan szeretik, de sokan beszélnek róla fanyalogva az orgonazenészek között ritka sztárkultusz és a hozzá kapcsolódó allűrök miatt. Mindezzel együtt teli volt a szarvasi Ótemplom Varnus Xavér és a Talamba ütőegyüttes koncertjén. Szöveg: Hegedűs Attila
Engem három dolog vonzott oda: ha véleményt szeretnék alkotni valakiről, nem árt, ha meg is hallgatom, mit tud. Különleges élménynek ígérkezett az ütős hangszerek és az orgona találkozása. Végül azért, mert sokakkal együtt én is a zeneirodalom csúcsának tartom Johann Sebastian Bachot, márpedig a koncert elsősorban az ő darabjaira épült.
Véleményem most, a koncert után sincs Varnus Xavérről. De elért valamit, ami számomra fontos volt: segített kikapcsolódni. Ez a kikapcsolódás nem valami elernyedt állapotot jelent, épp ellenkezőleg: nagyon intenzív szellemi folyamatot, amikor a gondolatok tömegével jönnek, és én egyenként végiggondolom őket – a zene pedig az a katalizátor, ami segíti ezt a folyamatot. Feltéve persze, ha a zene vagy a zenészek sutaságai nem akadályoznak ebben.
A zene nagyszerűsége biztosítva volt, hiszen szinte végig Bach zenéjét hallgattuk. A zenészek – mind az ütősök, mind az orgonista – magabiztosan játszottak hangszereikkel és velünk, hallgatókkal: az egymástó eltérő hangszerek, stílusok, a dinamika hirtelen változásai hallatlanul érdekessé tették az estét.
Nekem külön nagyszerű élmény volt, hogy egy gyermekkori emlékemet idézték föl: édesapámnak volt egy lemeze, ha jól emlékszem, Johann Sebastian Jazz volt a címe, amin Bach-átiratok szóltak jazz stílusban. A művészek ezt a kettős műfajt is bemutatták: a jól ismert „Bach-slágereket” free-jazz stílusban adták elő. Én pedig a zene hangjára kutatni kezdtem az elmúlt idők nyomában…
A koncert Lázár Zsolt szarvasi evangélikus lelkész köszöntőjével indult, középpontját Gáncs Péter prédikációja adta meg, aki stílszerűen egy orgonasíppal a kezében emlékeztetett bennünket, arra, hogy a síp önmagában egy értéktelen fémcső, akár zuhanycső is lehetne, de ha a helyén van, és orgonistája levegőt fúj belé, életre kel, ahogy bennünket is csak az Isten lelke tehet élővé.
Csatlakoznék...