Meghatározó élmény volt az erdélyi kirándulás a 8/9 osztály életében

Osztályunk nagy része az utolsó hetekben már nagyon várta a kirándulásunkat. Volt, aki már az út előtt egy-két héttel összepakolta a dolgait… Végre valahára eljött a várva várt nap, és már fél hatkor osztályunk nagy része a suli udvarában várakozott. A buszunk hatra érkezett meg. Búcsút vettünk szüleinktől, testvéreinktől, majd a sűrű hóesésben elindultunk a messzi Székelyföldre. Utunkon nem csak osztálytársaink vettek részt, hiszen elkísért minket Pinténé Kosina Judit tanárnő, Tolnai Zsuzsa tanárnő, Zsuzsa néni az iskolatitkár, Szalai Attila gazdasági igazgatóhelyettes úr és Tóth Katalin, iskolánk lelkésze. Az odaút igen rázós, hosszú és havas volt. Ezt az időt (12 óra) többnyire közösségépítésre használtuk fel, énekeltünk, beszélgettünk, olvastunk és „tanultunk”.

 Amikor átjöttünk a határon mindenki megkönnyebbült, hiszen tudtuk, hogy most már nem állíthat meg minket senki. Ahogyan egyre távolabb kerültünk a határtól, megdöbbenve láttuk a két ország közötti különbséget. A házak és a táj egyre lepusztultabbak voltak. Akár merre néztünk, mindenhol kietlen házakat és töménytelen szemetet láttunk. Persze ez a látvány csak azokat viselte meg, akik nem aludtak. Viszont, mikor elértük a Hargitát, csodás havas táj tárult elénk. Sok-sok fenyőfa, állat és gyönyörű hegyek. A hó egész úton szakadt. Sokak csak most kezdtek el rosszul lenni a még több szerpentintől… Utunk során nem mindennapi dolgok történtek… Kutyfalván majdnem elütöttünk egy nénit, valahol a hegyekben egy őzet és egy nyulat…

 Több kisebb falu utcáiban beragadtunk a nagy buszunkkal. Székelykeresztúri szállásunkra csak este érkeztünk meg. Nagy nehezen elfoglaltuk a szobáinkat, aztán voltak, akik elmentek még felfedezőútra. Akkor fedeztük fel, hogy a romániai hóesés valójában nem hópelyhekből, hanem „hógolyókból” áll.
 Másnap reggel korán keltünk, annak ellenére, hogy osztályunk többsége késő éjszaka, vagy inkább kora hajnalban tudott csak elaludni. Reggeli után ismét buszra szálltunk, Korond felé vettük az irányt. Gyönyörű tájon mentünk keresztül ismét. Korondon megálltunk vásárolni. Itt mindenki gyorsan megvette az ajándékot a családjának. Itt majdnem két emberrel kevesebben indultunk tovább, hiszen felajánlották nekik, hogy hazahozzák őket kocsival. Ők persze sietve visszautasították az ajánlatot, és visszarohantak a buszhoz.

Ezután Farkaslakára mentünk, ahol Tamási Áron sírját koszorúztuk meg. Itt egy kedves kutyával is találkoztunk, aki végig hallgatta a minket kísérő unitárius lelkész rövid beszédét.

Innen a Gyilkos-tóra mentünk. Hihetetlen élményben volt itt részünk. A befagyott tavon hógolyóztunk, ugráltunk, rohangáltunk és „kicsi a rakást” játszottunk.

Meglátogattuk még Fehéregyházán a Petőfi emlékművet, ahol elénekeltük a magyar himnuszt. Mindez persze már estefelé volt, így a buszunkkal visszatértünk a szállásunkra. Vacsoráztunk, majd egy nagyon hosszú próba következett. Mivel mindenki fáradt volt és nyűgös nem sikerült semmi… De szó szerint semmi. Elestünk a szőnyegben, leestünk a létráról, elrontottuk a szöveget, elnevetgéltük a komoly jeleneteket, sírtunk, nevettünk, egyszóval nem próbáltunk. Végül kicsit jobban összeszedve magunkat, megpróbáltunk mégis kihozni magunkból valamit… Végül a műsort kicsit átalakítottuk utólag, fáradtságunknak és a helyhiánynak köszönhetően. Végül úgy feküdtünk le aludni, hogy majd lesz valahogy…

Reggel alig bírtunk felkelni… Reggeli után nagy volt a készülődés, mindenki fontoskodva futkosott ide-oda. Csak a mi szobánkban volt nyugalom… Illetve azt sem nevezhettük nyugalomnak, ugyanis találtunk egy labdát, amit összevissza rugdostunk és dobáltunk. Ezzel vezettük le a feszültséget. Fél tízkor átvonultunk a kollégium melletti kis templomba. Mindenki elfoglalta a kijelölt helyét. Az istentisztelet megkezdődött. A mi előadásunk előtt, még két műsor volt. Az egyik egy gyerekénekkar volt, a másik pedig a helyi felnőtt énekkar.

Mikor mi következtünk, feszült csönd lett… Senki nem mozdult, mindenki az előadásunkat nézte. Az idős nénik és bácsik könnyes szemmel figyeltek minket, így a végén büszkén mondhatta Enci: „Tanár úr! Tetszett látni? Sírtak!”

Az előadást követően elénekeltük a Magyar és a Székely Himnuszt is, majd a főtérre sétáltunk ki. Ott álltunk 30 percet, ismét elénekeltük a Magyar Himnuszt. Az osztály megdöbbenve fedezett fel egy nyugdíjas bácsit, aki – feltehetőleg fiatal korában katona volt – végig tisztelegte könnyes szemmel a Himnuszunkat.

Végül visszatértünk a szállásra, összepakoltunk, felszálltunk a buszra, és elindultunk haza. Még egyszer megálltunk Korondon, egy gyors vásárlásra, majd csak két-három órával később álltunk meg. Késő este értünk haza, viszont a hazaút időben sokkal rövidebb volt (9 óra). Mindenki nagyon elfáradt, de megérte ez az utazás. Ott mindenki igazán Magyarnak érezhette magát… Csodálatos utazás volt, ami nagyon összehozta az osztályt. Ez örök élmény marad mindannyiunknak.