Kovács Imre temetésén – Sem magasság, sem mélység...

További képek itt láthatóak:

http://www.evangelikus.hu/media/keptar/ketezertiz/2010_07_16-kovacs-imre-temetese

Dr. Fabiny Tamás püspök igehirdetése Kovács Imre (1954 – 2010) evangélikus lelkész ravatalánál, Kemenesmagasi, 2010. július 16. 

„Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok,  sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”  (Róm 8,38-39) 

Egyszer egy beszélgetésben egy József Attila vers kapcsán a következőket mondta. (Mert ő nagyon szeretett beszélgetni, József Attiláról pedig kiváltképp szeretett beszélgetni.) „Az igazi papnál a szerep nem fojtja meg a személyiséget. Nem azt teszi, mint József Attila Engem temetnek című versében a megénekelt pap, hogy a gondtalan üdvű Istent dicséri, és semmi köze nincs ahhoz, ami tulajdonképpen ott történik.”       

        „A pap mosolyog és derűsen

        Gondtalan üdvű istent dicsér.” 

Amikor Kovács Imre ezt a verset idézte, akkor gondolt-e erre az órára? Vajon alkalmazta-e magára: „engem temetnek”?   

Mert idézni azt nagyon tudott. Hamvas Bélát és Pilinszkyt, Szabó Lőrincet és Dosztojevszkijt. Vagy még hitelesebben egy kemenesmagasi parasztasszonyt, egy vönöcki öregembert, egy kemenesmihályfai gyermeket. Vagy éppen Arisztotelészt, akinek mondatával József Attila sekélyes papját is szembesíti: „a katarzishoz hosszú út vezet.” 

Hosszú út? Egy élet 55 esztendeje aligha nevezhető olyan hosszúnak. A két és fél éves „menetelés” annál inkább. Ezért nem vagyunk képesek mi sem mosolyogva egy gondtalan üdvű Istent dicsérni. Sokkal inkább együtt vívódunk Pál apostollal, aki az igénket megelőző szakaszban erőtlenségről, valamint a teremtett világ sóhajtozásáról és vajúdásáról beszél. Hogy ez a földi élet a hiábavalóságnak vettetett alá. Igen, együtt vívódunk Pállal, aki így sikolt: „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?!” Majd szembesülünk az apostol másik költői kérdésével: „Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség?” 

Sok kérdőjelet használ Pál apostol. Mint ahogy Kovács Imre is szerette a kérdőjeleket. Akár a mások által megfellebbezhetetlennek vélt tekintélyek megkérdőjelezését, akár az immanens vagy transzcendens világ törvényszerűségeinek firtatását. Ezért aztán szögezzük le: Imre nem volt könnyű fiú. Sem vitapartnerként, sem teológusként, de olykor talán férjként és apaként sem.  

Annál nagyobb dolog, hogy tudván tudjuk: őt megragadta, elemi erővel megragadta Isten szeretete. Amelytől „sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el”.  

Így lehetett a szép reményű, sármos fiatalemberből élete egy pontján teológiai hallgató. Aki jócskán idősebb volt évfolyamtársainál, de aki nem röstellt tanulni. Maga mögött a főiskolai évekkel, a kőművesek kemény életformájával, a katonaságnál tanúsított megannyi lázadásával, új színt hozott a teológiába. És itt sem adta fel lázadásait. 

Új színt hozott az egyházba is. Eredeti látásával, de még manírjaival is. Az ő Luther-kabátja a maga palástjellegével egészen más, mint a mienk. A szószéken nem szónokolt, hanem történeteket mesélt. Kis színeseket, amiket mindenki értett, amikben bárki magára ismerhetett. Olykor még egy igehirdetés közben dalra is fakadt, és tiszta hangon énekelt fájdalmas magyar népdalt vagy zsidó dallamot. Halkan búgó szavára oda kellett figyelni. Nemcsak beszélt egy újfajta, a korábbinál hitelesebb egyházképről, hanem a maga területén meg is valósította azt. A férfiakat a demizson-kör keretében tudta bibliaórára hívni, és ott megszólaltatni. A 80-as évektől kezdve az elsők között vezetett mozgássérülteknek tábort. És éppen ő, az örök lázadó és merész kísérletező ragaszkodott a hagyományos formákhoz. Mert tudta, milyen ereje van a hagyományoknak. Ennek jegyében biztatta még néhány héttel ezelőtt is konfirmandusait a Jézushoz való hűségre a mi egyházunkban.  

„Nem lehetek veletek ezen az ünnepen, ezért így szeretnélek néhány gondolattal köszönteni benneteket. Néhány olyan gondolattal, amelyek most a betegségemben is egyre jobban megerősödtek bennem és ezért szeretném azokat a lelketekre kötözni. Minden körülmények között maradjatok hűségesek Istenhez, és szeressétek nagyon Jézust! Sosem fogtok csalódni benne! Bármerre is visz az életutatok, ő mindig Veletek marad, megígérte és meg is fogja tartani!  [...] Szeressétek az egyházat! Az egyház minden időben gyönge, törékeny és gyarló. De Krisztus mégis hűséges hozzá, ezért bízhatunk abban, hogy Krisztus hozzánk is hű marad, akkor is, ha mi gyengék, törékenyek és gyarlók vagyunk.

Isten segítsen és vezessen Bennetek!

Tisztelendő bácsi” 

Kedves Testvérek!

Aki, íme, még halála után is bátorít a „gyönge, törékeny és gyarló” egyházba való megmaradásra, és főképpen a Jézushoz való ragaszkodásra, arról joggal elmondhatjuk, hogy őt sem élet, sem halál nem választja el Isten szeretetétől.

Az egyház közössége valóban fontos volt neki. A Vas megyei lelkészek fraternitása, vagy a lelkészkonferenciák közössége. Vagy a Balatonszárszón, majd Bonyhádon megrendezett Mevisz családos táborok. Elfelejthetjük-e iszonyatos erejű szerváit a röplabdapályán? A dramatikus igehirdetéseket? Az éjszakába nyúló beszélgetéseket, amelyek lezárásaképp együtt énekeltük Radnóti Miklós Éjszaka című versét?

[Ezen a ponton a családos táborok jelen levő képviselői elénekelték a verset.]

Isten szeretetét élte meg abban a közösségekben, amelyekben élt, a Kemenesalja evangélikus hagyományokat ápoló, már azonban mindinkább elszegényedő falvaiban. „Itt kicsik a házak, legalább nem takarják el az égboltot” – mondta egyszer. Negyed századon keresztül itt szolgált feleségével, Mártival együtt. Persze, hogy hívták máshova, nagyobb gyülekezetekbe is. De ők hűek maradtak az itt élőkhöz. „A mi hiúságunk, hogy itt maradunk” – vallotta. Egy írásában az ugyancsak Kemenesaljáról származó költőt, Weöres Sándort búcsúztatta. „A Kemenesalja búcsúját írom, a  gyermekkor tájaiét, néhány öregemberét, akik emlékeznek még az úrfira. Erdőszélek búcsúznak meg galagonyabokrok, a bölcsességet még őrizők, kapás öregasszonyok, kiknek arcában, ha halványabban is, de még Krisztus-szem világít.” Ugyanezek a tájak, talán ugyanezek az öregemberek – és akik az elmúlt évtizedekben lettek azzá –, ugyanezek az erdőszélek most lelkipásztoruktól, Kovács Imrétől búcsúznak. És velük együtt búcsúznak galagonyabokrok, a bölcsességet még őrizők, kapás öregasszonyok, kiknek arcában, ha talán még halványabban is, de még mindig Krisztus-szem világít....

És búcsúzik a család. Márti, aki mindig arra törekedett, hogy az intellektus mellett az érzelem képezzen egyensúlyt a családban. Máté, aki férfiasan helytállt a betegség idején is, Mártika és Magduska, akiket oly gyengéd szálak fűztek édesapjukhoz.

Sem mélység, sem magasság nem választhatta el Kovács Imrét Isten szeretetétől. Hadd fogalmazzak így: saját gondolatainak mélysége, vagy éppen előadásainak magasröptűsége sem választhatta őt el ettől a szeretettől. Betegsége során egyre formálta őt – és vele együtt mindannyiunkat – az Úristen. Méltósága megőrzésével nézett farkasszemet a kórral. Közben pedig folyamatosan reflektált a benne – lelkében és testében – zajló folyamatokra. E reflexiók részeként írta könyvét, Pengeélen címen, Egy rákbeteg lelkész gondolatai alcímen. Ebben a pillanatban nem tudhatjuk, mennyi készült el a műből. Egy ilyen kötet talán szükségszerűen torzó kell hogy maradjon… Az igehirdetés és a szépirodalom kapcsolatáról írt esszéje a közelmúltban jelent meg a Credo folyóiratban. Ugyanígy rendszeresen, a szó szoros értelmében az utolsó fázisig gyűjtötte a Lelkipásztornak az igehirdetések elmélyítését, azok asszociációs horizontjának kitágítását szolgáló illusztrációkat. Ki tudja, hány és hány szószéken visszhangozhattak az általa gyűjtött értékes gondolatok! Talán holnap és a következő vasárnapokon is Kovács Imi jó ízlésének megfelelő szemelvények tarkítják egyikünk-másikunk igehirdetését. Betegségének első diagnosztizálását követően léptünk be az ádventi időbe. Tudatosan választott jókívánságait írásban és szóban is kifejezésre juttatta: „meglátogat minket a felkelő fény a magasságból; hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára” (Lk 1,78-79). Mikor, ha nem most van arra életbevágóan szükségünk, hogy valaki lábunkat a békesség útjára igazítsa!

Imit kimondhatatlan testi szenvedéssel látogatta meg az Úristen. „Csak csont és bőr és fájdalom”, ahogy Radnóti írta. A maga szemérmességével persze rejtegette ezt. Hieronymus Bosch képeit idéző szenvedő arcát csak azok láthatták, akik közvetlenül mellette voltak. Csontjait csak ők tudták volna megszámlálni. De feleségén és gyermekein kívül vele volt, gyakran azonban rejtőzködve, az a Valaki, akit úgy hívunk: Fájdalmak Férfija, betegség ismerője. És amikor utolsót dobbant Imi szíve, akkor nyílt meg igazán ennek a titokzatos valakinek a szíve, hogy befogadja kimerült gyermekét.

És akkor, abban a percben a fájdalomtól meggyötört arc kisimult, mint egy csecsemőé.

Kovács Imre tanúságtételét hagytam igehirdetésem végére. Jó néhány évvel ezelőtt, szellemi és fizikai ereje teljében vetett papírra egy írást, aminek ezt a címet adta: Hiszem a test feltámadását.  

„Hiszem a test feltámadását.

Másképp nem is hinnék. 

Hiszem, hogy a szellem által ezerszer megalázott test, az anyag, megkapja majd azt a méltóságot, ami megilleti. Az időkön túl, minden földi tülekedés végső elsimításakor, amikor a szolgák a Szolgák Szolgájától elveszik jutalmukat. És mindannyiunk néma rabszolgája, az anyag, elsőként részesül majd a kitüntetésben. És dicsősége talán nem is lesz egyéb, mint az, hogy kivétel nélkül mindenki megpillantja, és mindenkor látja kimondhatatlan szépségét, mesterkéletlen, játékos eleganciáját. Ebben hiszek, mert a test feltámadásában hiszem látásunk feltámadását is.      

Hiszem, hogy rányílik majd szemünk az Ige által teremtett anyagba kezdettől elrejtett vigasztalásra. 

Hiszem, hogy a teremtés Őrizője megőriz mindent, ami a keze nyomát őrzi, s amiben valaha is a kedvét lelte. Ezért hiszem, hogy megmaradnak a fák - mint fák, a kutyák - mint kutyák, a gyerekek – mint gyerekek. Minden, ami a teremtő Ige gyönyörűségében született a múlandóságra. Az Ige nem múlik el. Ezért marad meg minden, ami az Igétől született. Megmarad, mert újjászületik. Megfürödnek, de önmaguk maradnak. Fehér ruhába öltöznek, és ragyognak majd ámuló szemeink előtt. 

Hiszem, hogy a kutyák és a tehenek szemének szomorú barnája lesimíttatik, hogy öröm költözzék a tekintetükbe. Hiszem, hogy szavak nélküli szolgálatuk jutalmául elnyerik ők is azt a könnyű derűt, ami a Történet végén áthatja a mi Urunk és egyetlen, egyetlen boldog reményünk, a feltámadott Krisztus alakját. 

Hiszek a test megdicsőülésében. Hogy – mint elvásott ruhát - levetheti majd fájdalmait és erőtelenségeit. Hiszem, hogy a csonka-bonkák, a kéz - és lábnélküliek angol keringőt járnak majd az új teremtés örökre maradandó rétein. És a fűszálak ragyogva egyenesednek fel könnyű lábuk után. 

Hiszem, hogy az időnap előtt elpusztultaknak és elpusztítottaknak megadatik mindaz, amiben részük itt nem lehetett. Feltámadott és megdicsőült testük örök jelenében egyszerre élhetik meg a gyermekkor bizalmát – félelmek nélkül; a kamaszkor szabadságát – kíméletlenség nélkül; a felnőttkor munkálkodását – a birtoklás vágya nélkül; az öregkor tűnődését – szomorúság nélkül. 

Hiszem, hogy megdicsőült testünkben őrizni fogjuk mi is ráncainkat és sebeinket, ahogyan Krisztus felmagasztalt teste is őrzi a szögek helyét. Úgy fogjuk majd hordani ezeket, mint egy öreg papucsot, amely egyre inkább hozzánk tartozik. Ahogyan a Megváltó viseli örökre szabadításunk emlékeit, úgy hordhatjuk majd mi is szabadulásunk emlékeit.  

Hiszek a boldog tülekedésben, amelyben csak mosolygunk a régi kérdésünkön: „de hogyan férünk majd el annyian?” Hiszek a végidők terített asztalában, ahol senki sem kérdezi a szomszédját: „te hogy kerülsz ide?” És hiszem, hogy az asztal gyertyáinak fényében már semmit sem kell kérdeznünk, és minden imádság beszélgetéssé változik majd át. 

Hiszem, hogy egyszer majd „…fölzúgnak a hamuszín egek, hajnalfele a ravensbrücki fák. És megérzik a fényt a gyökerek. És szél támad. És fölzeng a világ…” 

Hiszem a test feltámadását.”

Gyászoló Gyülekezet! Szeretett Testvéreim! Kovács Imre saját prédikációja lehet a mi vigaszunk a temetésnek ebben az órájában. Sem élet, sem halál, sem magasság, sem mélység nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent az ő fiában, Jézus Krisztusban.