Bünker közi könyvünnep – Hegedűs Attila evangélikus lelkész megnyitó beszédét közöljük

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kérem, ne vegyék udvariassági formulának, ha most azt mondom, nagyon nagy megtiszteltetésnek élem meg, hogy felkértek a 2010. évi Soproni Könyvünnep megnyitására. Hálás vagyok, mert ezzel al­kal­mat adtak nekem, hogy újra elgondolkozhassak egyik kedvenc  té­mám­ról, az irodalomról. Elmondon, mire jutottam.

Mikor még a bonyhádi gimnáziumban magyar irodalmat tanít­hat­tam, olykor megkérdeztem diákjaimat: mire jó egyáltalán az iroda­lom. Sokmindent elmondtak, beszéltek kulturális szerepéről és er­köl­csi tanulságairól, az őszintébbek bevalották: azért  olvasnak, mert érett­ségizni kell belőle. De senki nem merte vállalni, hogy kimondja azt a mondatot, amit vártam: azért olvasunk, mert jólesik. Mert jó kilépni a kötelezettségek világából, és csak élvezni egy történtetet, egy verset, vagy éppen egy frappáns mondatot. Fontos tapasztala­tom, hogy az olvasás nem kényszer kérdése, nincs az az erkölcsi im­pe­ra­tivus, ami miatt kötelező lenne elolvasni egy könyvet-leszámítva a gimnáziumi kötelező olvasmányokat és az egyetemi jegyzeteket. Bevallom, én már tettem félre remekművet és szánalmas ponyvaregényt is, ami­kor azt éreztem, mélységesen untat. Jó ezt a szabadságot meg­élni: csak azért olvasni, mert az olvasás jó érzés, és nem azért, mert kell vagy illik.

Mondom, diákjaim nem merték bevallani, hogy a könyv leginkább azért jó, mert szórakoztat. Arra már nem is mertem gondolni, hogy az irodalom  másik fő feladatát eláruljam nekik: azt, hogy nagy­sze­rű segítség az udvarlásban. Mert nem mindegy, ha valaki azt mond­ja szíve választottjának: bejössz nekem, járunk?, vagy ha Utassy József szavaival szólal meg:

Fákat altat a szél,

álmos lombú fákat.

S én most ébrdek rá:

nagyon szerethetlek,

ha már a sálam is

integet utánad.

Mindenesetre annak a lánynak, akinek mindegy, egyik vagy a másik hangzik el, nem is érdemes udvarolni. Mert egyáltalán nem mind­egy, hogyan vallunk szerelmet, és nem csak az eredményesség miatt. (Hadd jegyezzem meg zárójelben: amikor feleségemet megismertem, akkor sem voltam különösebben szép, és sok pénzem se volt, de elég sok verset tudtam. Most, tizennégy évnyi házasság és négy gyermek után úgy tűnik, a módszer, ha nem is mindenható, de nálam működött.)

Elgondolkodtam: valóban csak megfogalmazás kérdése az egész? Aki a bejössz nekem, bébi! nyegleségével vagy éppen egy verssel udvarol, valóban ugyanannak az érzésnek ad más-más keretet? A világ, amiről szólnak, tényleg ugyanaz, csak a megformálás más? Csak a hatékonyság lenne az egyetlen különbség: az egyik bejön, a másik nem? Egyre kevésbé hiszem, hogy így lenne.

A Biblia első teremtéstörténete azt mondja, Isten úgy teremtette a vilá­got, hogy kimondta: legyen. Nem a világ volt előbb, amiben az­tán a nyelv megnevezte a dolgokat, hanem a nyelv volt az, ami meg­te­remtette a világot. A második teremtéstörténetben, Mózes első köny­vé­nek második fejezetében aztán az ember az, aki egyenként nevet ad az őt körülvevő dolgoknak. És ne feledjük, János evan­gé­lis­ta Jézus megszületését is így írja le: a teremtő szó, az Ige lett benne test­té. A valóság és a nyelv között az út nem egy­irányú: oda-vissza hat­nak egymásra.

Már közhelyszerű, hgy az eszkimóknak mintegy ötven szavuk van a hóra, mert ennyi különböző fajtáját tudják megkönböztetni. És köz­hely­szerű az a legenda is- hogy igaz-e, nem tudom-, mely szerint egy óceániai bennszülött törzs tagjai egyszerűen nem láttak meg partjaikon egy hatalmas hadi­hajót, mert ami előttük tornyosult, arra nem volt szavuk, és el sem tudták képzelni, hogy létezik az, aminek nincs neve.

Akinek több szava van, annak a világ, amelyben él, maga is szebb, több benne a forma, a szín, a mozdulat, a kecsesség és erő- és ő maga is jobban ott­ho­nának érzi a világot. Aki engedi, hogy elrabolják a sza­va­it akár po­li­tikusok, akár reklámszakemberek, azok nem csak sza­va­ikból ve­szí­tenek, hanem saját létükből is és a világból is, amelyben élnek.

Min­den elfelejtett szó egy-egy többé már végig nem gondolható  gon­dolat is; minden elvesztett gondolat egy-egy kisebb lobotómiás mű­tét; és minden ilyen műtéttel elveszítünk valamit önmagunkból és az érzékelhető világból. Orwell 1984 című antiutópikus regé­nyé­ben nem véletlenül dolgoznak a tudósok azon, hogy minél karcsúb­bak legyenek a szótárak: ha nincs szó, amivel megneveznénk a külső és a belső valóságot, akkor egy idő után a gondolat és az érzés is el­tű­nik, majd a világ is fekete-fehér lesz, mint egy régi TV-ben. Először csak a hiány marad a gondolatok, érzések, színek helyén, majd az is el­múlik, és már azt sem vesszük észre, hogy mi mindent vesztettünk el, úgyhogy már nem is hiányzik nekünk.

Aki szerelmi vallomásából kispórolja a szavakat, az valójában a sze­rel­met spórolja ki. És meggyőződésem, hogy az álatalam oly nagyon szeretett, a csendet választó misztikusok sem a szavak nem-ismerete miatt váltak azzá: ők ismert szavakról mondtak le, és az nem ugyanaz. Nem hiszek a Kis hercegnek: szeretem a szavakat.

Éppen ezért van szükségünk könyvekre: a szavak, képek, kifeje­zések, amelyekkel az írók megajándékoznak bennünket, nem csak nyel­vün­ket gazdagítják, hanem egész létünket, és ezáltal a világot is, amelyben élünk. Olvasni nem úri huncutság, hanem ön- és kör­nye­zet­védelem: segít, hogy teljesebb emberekké váljunk, és hogy a világ is teljesebb legyen számunkra.

Ezért van ma könyvünnep. Ünnepeljük a szavakat, a nyelvet, amely nem csak leírja, hanem meg is teremti számunkra a világot. Hadd kívánjak hát mindenkinek igazi ünneplést! Ünnepeljük együtt a szavakat, és ezáltal a teljesebbé lett világot!

(Hegedűs Attila köszöntője a III. Soproni Könyvünnep megnyitásán, 2010. június 5-én)