Buchenwald elfeledett asszonyai – „Személyes sorsokon keresztül megmutatjuk, hogy mi történt”

A gyülekezet lelki vezetője, Donáth László az egybegyűlteket köszöntve mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy a kiállítás maga egy határokon átnyúló esemény, hiszen egy nemzetközi csapat dolgozott a megvalósításán.

„A buchenwaldi emlékhely kiállítása állíttatik itt fel, sok ember áldozatos munkájával, azért, hogy ne legyen üres szó az emlék, és a megemlékezés” – mondta Donáth László, aki szeretné, ha a kiállítás iskolai osztályokat, embereket mozgatna meg idezarándokolásra, emlékezésre. „Az emlék és emlékeztetés feladata és kötelessége azoknak, akik számára a spiritualitás megélendő eseménye az életüknek” – magyarázta a lelkész azt, miért éppen egy templom ad helyet ennek a kiállításnak.

A szót ezután Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője vette át, aki ezt a gondolatot továbbvíve elmondta:

„A templom Isten háza, ami ott történik, annak súlya van. Az evangélikus templom különös hely, mert ott csak olyan dolgokat lehet liturgikusan elhelyezni, amelyek a Szentírásra utalnak. Az, hogy itt most egy kiállítás nyílik egy átmeneti állapotról szól, ami mégis kiemeli ennek a megemlékezésnek a jelentőségét. Emberi sorsokról van szó, olyanokról, amelyek a vészkorszak idején történtek, de történhettek volna máskor is, a biblikus időszakban vagy akár a mi saját korunkban is. Az, hogy az evangélikus egyház most ezt a kiállítást bemutatja, azért jelentős, mert nem elsősorban az emlékezés a hangsúlyos, hanem az, hogy ideje lenne rendet tenni a fejekben. Az antirasszista tüntetéseken már csak pár százan vannak. Sikerült ezt az egész ügyet, mindenféle politikai mesterkedéssel totálisan devalválni. Az emlékezést és emlékeztetést eljelentéktelenítették, aminek nap mint nap láthatjuk komoly társadalmi következményeit és ez már nem csak a holokausztról és a rasszizmusról szól.
Ebben a templomban, reformátorunk, Luther Márton szándéka, a biblikus elem, az isteni és az emberi egymással való kapcsolata jelenik meg itt és most. Olyan emberi sorsokat látunk, amiket végignézve egy gyerek is megértheti, mi történt egykor. Nem beszélünk mellé feleslegesen a rasszizmusról. Személyes sorsokon keresztül megmutatjuk, hogy mi történt. Békés időszakban, békés városban élhetünk, az kegyelem ugyan, de nevezhetjük véletlennek is. Ha azonban gyermekkorban ezt megértjük, talán más lesz a viszonyunk a másik emberhez, a másképp gondolkodókhoz, a másmilyen bőrszínűekhez.”

Ricola-Gunnar Lüttgenau, a buchenwaldi emlékhely igazgatója nem tudott jelen lenni a megnyitón, helyette üdvözlő szavait a kiállítás egyik szervezője, Berger-Nagy Zsuzsanna olvasta fel. Az igazgató írásában rávilágított a magyar zsidó nők sorsára: a kényszermunkásoknak romeltakarítás, akna és kohómunka, lőszerkészítés, mérgező anyagokkal való munka volt részük, egy olyan rendszer oldalán, amely akkor már halálra volt ítélve.

„A nácik népeket fosztottak ki, tömeggyilkosságokat követtek el, embereket fajilag hierarchizáltak, a zsidók kiirtását zászlajukra tűzték, a fogvatartott magyar zsidó nőknek mégis dolgozniuk kellett az üzemeikben – írta az igazgató. – Összesen 27 ezer nőt deportáltak a buchenwaldi koncentrációs tábor altáboraiba, 30 különböző nemzetiségből. Buchenwaldot 1937-ben építették az első politikai foglyok, Weimar közelében oda, ahová Goethe hajdanában visszahúzódott és élvezte a thüringiai hegyek látványát. A weimariak semmi kivetnivalót nem találtak a táborban, hanem inkább annak első megnevezését kifogásolták, a Goethével összefonódó Ethelsberg nevét nem akarták számukra alacsonyabb értékű emberek nevével összefonni.”

Az igazgató levelében hangsúlyozta, hogy a kultúra és a barbárság tehát nem feltétlenül ellentétek.

„A barbárság megfelelő politikai és szellemi körülmények között a kultúra köréből merít, majd felé kerekedik. Az emberiség elleni bűncselekményeket nem szabad a múltba száműzni, a holokauszt sötét árnya befedi az egész civilizációt, amelyben ez megtörtént és a következmények terhével kell tovább élni. Emlékezni nem annyit jelent, hogy sajnáljuk és meggyászoljuk az áldozatokat, hanem elmélyülten kell foglalkozni azzal, hogy hogyan lesz az emberből tettes, és hogyan követ el embertársaival szemben kegyetlenségeket. Az ember nem születik tettesnek, rasszistának, hanem azzá lesz.” – így Lüttgenau.

 
A kiállításról készült fotók diavetítéssel

Ezután dr. Bodó Sándor, a Budapesti Történeti Múzeum igazgatója szólt az egybegyűltekhez, aki hangsúlyozta, hogy intézménye számára a kiállítás támogatása mennyire természetes volt.

Pusztainé Fahídi Éva, egykori Häftling megindítónak vélte, hogy ma újra szembesült a múltjával ebben a szakrálist érben, a letisztult áhítat házában.

„Sokan kérdezik: Hogyan lehetett életben maradni a táborban. A kiállítás ékes bizonyítéka annak, hogyan lehetett életben maradni. Häftling voltam. Az nem egy sima fogoly. A Häftling nem emberi lény, nincsen neve, csak számot visel. A Häftlingnek nincsen egyénisége, pontosan csak annyit kap enni, hogy éhen ne dögöljön, és csak addig élhetett, amíg egy szalmaszálat innen oda tudott tenni. Ilyen Häftlingek voltunk mi mindannyian. Felismertük, hogy az összetartás és a kultúra erőt ad. Tudtunk előre nézni. Kisközösségeket alakítottunk egymás között, és ha ezek nem lettek volna, mi nem maradtunk volna életben. Esténként arról beszéltünk, hogy holnap vége van a háborúnak, és mindenki folytathatja a tanulmányait. Ez adott erőt arra, hogy előre nézzünk. Felismertük a kultúra erejét, nem ételrecepteket meséltünk egymásnak villanyoltás után, – bár nagyon éhesek voltunk – hanem inkább könyvekről beszélgettünk, verseltünk egymásnak. A legrohadtabb körülmények között is megpróbáltunk ember maradni.”

Fahídi Éva 2004-ben többek bíztatására könyvet írt sorsáról. Büszkén mesélte, hogy a berlini könyvbemutatóján brosúrájából hat darabot elloptak. Különös élménye, hogy Németországban ha előadást tart, ott ráfigyelnek, empatikusak az emberek. Magyarországon még az a tapasztalat, hogy csak legyintenek „nem éltem még akkor, mi közöm van hozzá”.

„A legnagyobb katasztrófa a tudatlanság. Ha ismereteink lehetnének valamiről, ha tudnák, hogy mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, akkor nem gyűlölnénk egymást. Remélem, hogy ez a kiállítás arra fog szolgálni, hogy akik megnézik, felismerik ennek erejét.” – zárta szavait Fahídi Éva.

A kiállítás október 18-ig szombat kivételével mindennap 10-18 óráig látogatható a békásmegyeri evangélikus templomban (1038 Budapest III., Mező utca 12.). Diákok és csoportok látogatása esetén egykori táborlakók és szakemberek segítségével tárlatvezetést is tartanak.