Ágfalvi Bartimeus – „Úton egymás és úton az Úristen felé”

Mielőtt azonban rátérnénk az előadás ismertetésére, nem szabad elhagynunk az előadás előzményeit. Ezek az előzmények azonban nem csak a közelmúltból valók, sokkal inkább Magyarország történelmi hányattatásából következnek. Ágfalva a trianoni békediktátumig a soproni egyházmegye erős és nagy anyagyülekezeteként működött, túlnyomó többségében német nyelvű hívekkel. Több fília kapcsolódott az anyagyülekezet impozáns templomához, ezek egyike volt a lépesfalvi. Trianon, illetve a Sopron környéki népszavazás után Lépesfalva Ausztriához került, Ágfalva maradt. Azt gondolhatnánk, ezzel véget is ért a két település vallási közössége, de rosszul gondolnánk! A lépesfalviak még több, mint egy évtizedig, egészen pontosan 1931-ig Ágfalvára jártak át vasárnaponként, addig, amíg önálló templomot építhettek.

A második világháború és az azt követő hosszú évtizedek aztán falat, pontosabban szögesdrótot húztak az egymástól alig negyedórányi járásra található települések közé. Lépesfalva Ausztria annektálása után a náci Németország része lett, majd a világháború végétől mindkét országban az orosz megszállás következett. Bár a megszállók ugyanazok voltak, a két falu élete nagyon másként és egymástól elszigetelten alakult. Míg Ausztriából 1955-ben kivonultak az oroszok, addig Ágfalva köré szögesdrót kerítést húztak. A drótokon és aknazáron belülre alig-alig lehetett eljutni, a magyarországiak pedig még csak nem is gondolhattak arra, hogy a kőhajításnyira található osztrák faluba eljussanak.

Hosszú éveket kellett ahhoz kiböjtölni, hogy a hetvenes évek végétől az osztrák oldalról már vízummentesen át lehessen járni, de csak a rendszerváltoztatás előtti időkben jött el a lehetőség az ágfalviak számára, hogy szabadon átmehessenek meglátogatni a rokonokat. Igaz, ekkor még tíz kilométereket kellett kerülni a hivatalos határátkelőkön keresztül, de ami korábban összetartozott, az kezdett újra összenőni.

A két gyülekezet életében a fordulat, a kezek újrafonódásának ideje már az új évezred elejére érkezett el. Lépesfalvára Jakob Kruse került lelkésznek, aki előtte tíz évig soproni német lelkész volt, felesége soproni, Ágfalván pedig Sághy Balázs kezdte meg szolgálatát. A két lelkész kezdte újra szorosabbra fonni a régi köteléket. A kezdeti látogatások után évről évre közös gyermektáborokat szerveztek, amelyeken a két település fiataljai együtt vettek részt.

Tavaly ősszel új lelkészházaspár érkezett Ágfalvára. Heinrichs Eszter és férje Michael Heinrichs. A magyar-német lelkészházaspár tovább ápolta a megkezdett kapcsolatokat, a közös tábort idén is megrendezték. 

A tábori élet három napon át Ágfalván, három napon át Lépesfalván zajlott, reggel nyolctól este nyolcig voltak együtt a fiatalok. A foglalkozásokat Jakob Kruse, Michael Heinrichs és gyülekezeti segítőik tartották. Ágfalván az étkeztetést is önállóan oldották meg, egy-egy szülő vállalta naponként, hogy az összes résztvevő számára elkészíti az ebédet. A táborban tanulták be a fiatalok a darabot is, a magyarországi és ausztriai gyerekek együtt szerepeltek benne. Az első előadást az ágfalvi templomban tartották augusztus 15-én, majd másnap a társulat átvonult Lépesfalvára és ott is előadták a darabot. 

Michael Heinrichs az előadás előtt elmondta, hogy a darab szereplői természetesen nem profik, de az előadás ennek ellenére kiválóan sikerült. Jakob Kruse a kissé hóbortos teológia professzor szerepében irányította az előadást, németül és magyarul mondva az összekötő szövegeket, a gyerekek németül énekelték mind a szóló-, mind a kórusdalokat.

Sokat törtem a fejemet, hogy lehet-e találni olyan szavakat az előadás jellemzésére, amelyek nem tűnnek sablonos dicséretnek, de azt hiszem egyszerűen csak azzal jellemezhetem a látott és hallott darabot, hogy felemelő és reménykeltő. Nem a szereplők művészi teljesítménye, sokkal inkább az előadó közösség a kiemelendő. Nem a dalok tiszta csengése, hanem az összemosolygó gyermekarcok jellemezték az előadást. Az ágfalvi és lépesfalvi gyerekek nem kívánnak fesztiválsikereket elérni. Beérik azzal, hogy a tábor hat napja alatt barátságok születettek, olykor az egymás szavát nem is értő fiatalok között. Ez talán valóban fontosabb a művészi teljesítménynél. Ágfalva és Lépesfalva között immár végérvényesen lebontották a szögesdrótot, megszűnt az elválasztó határ. A lépesfalvi fahídon már megállás nélkül lépik át az államhatárt, összenőtt ami összetartozott.

Heinrichs Esztertől tudom, hogy számára mit jelentett a közös táborozással töltött hét. Álljon tehát az ő gondolata az írás végén: 

„Az újszövetségi Bartimeus történetben különös jelentősége van az útnak. A vak Bartimeus egy út mellett ül. Errefelé mi is egy különös út mellett élünk, ezt a utat úgy hívják, hogy oszták-magyar határ. Abban szeretnénk segíteni az ittenieknek, hogy ne csak az út mellett éljenek, hanem úton legyenek. Úton egymás és úton az Úristen felé.”

További fotók: http://www.csipetnyiso.hu/galeria.bartimeus_agfalvan_es_lepesfalvan