„Éjszaka jöttek, de nem a Mikulás volt” – Betörtek a dunaújvárosi templomudvarba
Dunaújváros – Stermeczki András evangélikus lelkész a Dunaújvárosi Evangélikus Egyházközség nevében feljelentést tett ismeretlen tettesek ellen, kik 2010. december 1-én hajnali két órakor az egyházközség magánterületére betörtek és ott kárt okoztak – tudta meg a lelkésztől az evangelikus.hu. Szöveg: Horváth-Bolla Zsuzsanna
„Hajnali kettő óra körül furcsa zajra lettem figyelmes – mesélte Stermeczki András. – Miután a parókiát átnéztem rájöttem, hogy a zaj a templom épületének keleti, éppen a rendőrség felőli, szomszédos külső oldala felől jön. Pizsamában és papucsban kinéztem a kapun, és két cigány éppen az ereszcsatornán mászott. Egyyszóval éjszaka jöttek, de nem a kéményen és nem is a Mikulás volt.”
A lelkész rájuk kiáltott és hívta a rendőrséget. Közben felöltözött, körülnézett. A csatornán megtalálta a mászás jeleit, majd később a rendőrség is kiérkezett a helyszínre és azt szemrevételezve elmondták, hogy „50 méter híján” elfogták az egyik feltételezhető tettest, akiről a lelkész személyleírást is adott. Még a járőrök is látták a Shell kút közelében szaladni, de elfogni nem tudták.
Stermeczki András reggel vette észre, hogy az ereszcsatorna (réz)forrasztása és illesztése megrongálódott, javításra szorul.
„Ennek a javítása 25-30.000 forintba kerülhet, ráadásul a szintén rendőrséggel szomszédos keleti oldalon található ablakpárkányok (réz) egy része is eltűnt. Annak értéke 60-70.000 forint lehet. Csak reménykedhetünk, hogy elfogják a tetteseket” – tette hozzá a lelkész.
Bence Áron hozzászólása
Az evangelikus.hu hírportálon 2010 december másodikán közzétett, dunaújvárosi betörésről szóló cikk kapcsán kell megszólalnom. Az "Éjszaka jöttek, de nem a Mikulás volt" címmel megjelent tudósítás cigányozását ugyanis megengedhetetlennek tartom. A cikk íróját klasszikus, nyugati demokráciákban már rég be lehetett volna perelni.
A tudósítás a károsult gyülekezet lelkészének szavait idézi: "Hajnali kettő óra körül furcsa zajra lettem figyelmes – mesélte Stermeczki András.. – Miután a parókiát átnéztem rájöttem, hogy a zaj a templom épületének keleti, éppen a rendőrség felőli, szomszédos külső oldala felől jön. Pizsamában és papucsban kinéztem a kapun, és két cigány éppen az ereszcsatornán mászott. Egyyszóval éjszaka jöttek, de nem a kéményen és nem is a Mikulás volt.”
Tekintsünk most el a cikk helyesírási hibáitól, és irányítsuk figyelmünket a lelkészi beszámolóra. Mit tudunk meg a tudósításból? Azt, hogy a templomudvarba betört két személy, s e két személy etnikai hovatartozását illetően cigány. Egyéb információhoz nem jutunk (életkor, testalkat, ruházat, stb.). Homályban marad, vajon a tettesek nemesfémtolvajok voltak-e, vagy a helyi maffia emberei, vandálok, vagy esetleg az egyházat megrögzötten ellenző anarchisták. Csupán két adatot olvashatunk. Egy bűntény elkövetését egy egész népcsoporttal összefüggésbe hozni pedig rasszizmus. A cikk ezt az üzenetet hordozza magában: "Ejnye, ellopták a dunaújvárosi gyülekezet rézcuccait. Na, már megint kik voltak? A cigányok!"
Hazánk szociológiájának egyik legnagyobb, egzisztenciális problémája a cigányság nem integrálódása a társadalmunkba. Nagy százalékuk az államot nem otthonaként, szolidáris közösségként éli meg, hanem ellenséges, idegen külvilágként, mellyel szemben semmiféle kötelezettséggel nem tartozik. A szociológiai előrejelzések szerint, ha a dezintegrálódás ténye változatlan marad, és az ország népességnövekedési tendenciái folytatódnak, ötven éven belül a magyarországi nemcigány népesség kisebbségbe fog kerülni. Egy az állammal nem kooperáló többségtől pedig nem sok jóra számíthatunk.
A problémára két megoldás adható. A legegyszerűbb az előző századokból jól ismert szegregációs, elkülönítő módszer. Egyes népcsoportok országból való kiutasítása francia és olasz földön újabban szintén közkedvelt megoldás lett. Feleljen csak az egész etnikum törvényszegő tagjainak vétkéért! Tudom, manapság egyre nagyobb azoknak a száma, akik ezt a megoldást üdvözölve fogadnák. Az azonban, aki e javaslat mellett teszi le a voksát, ne merje többé Krisztus-követőnek nevezni magát, hanem nagyon gyorsan távozzon egyházunkból. A másik megoldási lehetőség sokkal fáradságosabb, sokszor csüggesztő és kevés eredménnyel járó feladat: a cigányok és nemcigányok közti bizalmatlansági szakadék lassú betemetése, valamint az integráció közoktatáson és egyéb akciókon keresztüli megvalósítása. Mindamellett, hogy az előrejelzések szerint ez az egyetlen lehetőségünk, hogy megelőzzük a társadalmi katasztrófát, keresztényként sem dönthetünk másként, minthogy odafordulunk problémás, lenézett és kinézett embertársunkhoz. A templomtolvaj feleljen tettéért, de ártatlan társát ne érje előítélet!
A cikk írója többszöri kérésemre sem vette ki a cigányozást a december eleji tudósításból. Azzal érvelt, hogy ö csak az igazságot írja le. Az 1970-es évek posztmodern irodalomelmélete óta tudjuk, hogy nem létezik objektív valóság-leírás. Az író mindig szelektál az információk között, hiszen az valóság teljességét képtelenség volna leírni. Az író személyisége, érdeklődési fókuszai, prioritásai mindig hatással vannak a megszülető szövegre. Ha cinikus, és éppen rossz napja van, kiemeli, hogy az interjúalany mondjuk ásítozik és érthetetlenül mormog a beszélgetés során. Ha megrögzött idealista, akkor a kár megtérítésének lehetőségeit emeli ki. Azzal, hogy a lelkész mondandójából a betörés tényén túl a tettesek etnikumát emelte be híradásába, meggyőződésem szerint nem rosszakarattal, pusztán gondatlanságból a rasszizmus bűnébe esett. A cikk másik, többé-kevésbé rejtett üzenetét, azaz a dunaújvárosi közbiztonság szánalmas állapotának kritikáját azonban teljességgel legitimnek tartom. Ez ugyanis előremutató kritika: demokratikus államokban társadalmi nyomásgyakorlással ki lehet kényszeríteni állami szervek, így például a rendőrség hatékonyságának javítását. Az egy teljes etnikumot érintő kritika azonban csak az előítéletek megerősödéséhez vezet, ez pedig hosszú távon senkinek sem jó.
A cikk azoknak a cigányoknak az arcába tapos bele, akik az előítéletek ellenére tisztességesen helytállnak mindennapjaikban, és hasznos tagjai próbálnak lenni országunk társadalmának. Az egyházat ugyanakkor, melybe én is tartozom, szűklátókörű, előítéletes és dilettáns formációként mutatja be a külvilág számára. Ezt nem hagyhattam szó nélkül.
Szégyellem magam, hogy ilyen trivialitásokra kell felhívnom egyházam figyelmét. Krisztus követőiként az a feladatunk, hogy fényként világítsunk az egyre sötétebbé váló éjszakában, nem pedig, hogy ragadós-mérges közhelyekkel belesüllyedjünk az átlagosság kiúttalan iszapjába.
Bence Áron