„Hiteles egyházakra van szükség!”

Létrehozás: 2012. november 01., 00:07 Legutolsó módosítás: 2012. november 01., 17:05

Budapest – A fasori reformációi emlékparkban, a reformáció napján zárult az idei „Október a reformáció hónapja” rendezvénysorozat. Szöveg és fotó: Kiss Tamás

A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának tagegyházai reformáció ünnepén tartott megemlékezésnek hagyományosan a fasori evangélikus templom melletti Reformációi emlékpark ad otthont. Az alkalmon a baptista felekezet rézfúvós zenekara szolgált, valamint köszöntő beszédet mondott Fishl Vilmos a MEÖT főtitkára, valamint Fábri György az Északi Evangélikus Egyházkerület felügyelője. Az esemény a tagegyházak képviselőinek áldásával és az emlékezés virágainak elhelyezésével zárult. 

A két köszöntő beszédet alább olvashatjuk:

 

Fishl Vilmos – A reformációról ma

Reformációkor az emlékezés kétirányú. Egyrészt visszaemlékezünk és visszanézünk arra a hősi korra, amikor a 16. század elején Wittenbergben Luther és munkatársai azon fáradoztak, hogy az evangélium, mint drága kincs, ismét eredeti értékében csillogjon az egyházban és beragyogja az egyház egész életét és szolgálatát ebben a világban.

Hol találjuk a kegyelmes Istent? – kérdezték a reformáció munkatársai Bibliával a kezükben, amikor igehirdetést, egyetemi előadást tartottak, teológiai iratokat és könyveket írtak. A választ ott találták meg Jézus Krisztus keresztje tövében. Boldog felismeréssel vallották, hogy tényleg nincs másban üdvösség, csak a keresztre feszített Jézus Krisztusban.

Az európai népek utóbbi öt évszázados történelme tanúskodik arról, hogy a wittenbergi reformáció mekkora hatással volt azokra, akik alkalmasak voltak a gondolkodásra, a szellemi alkotásokra, a felfedezésekre, az anyanyelvek megőrzésére és azok művelésére az irodalomban, a költészetben, a művészetekben. Természetesen minden attól függött, hogy a reformáció szellemi hatása adott-e elegendő hitbeli és erkölcsi alapot erre az előbbre lépésre. Azóta is a hitbeli és erkölcsi alapon múlt és múlik, hogy a járt út célhoz vezet-e, vagy zsákutca lesz.

Ezért ma sem rekedhet meg az egyház a 16. században!

Kölcsey méltán kérdezte: „régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” Ez a reformáció ügyére is érvényes és igaz. Így folytatta a költő:  „Hass, alkoss, gyarapíts”. Kissé átírva a vers befejezését: az egyház fényre derül! Ezzel kapunk biztatást arra, hogy légy tevékeny és élő kapcsolatban Istennel. Így keresd a választ korunk kérdéseire. A reformáció embere ezt jelenti ma.

A reformáción gondolkodva hallhatjuk korunk kérdését: hol találok tiszta, példás életű embertársat? – Ott, ahol a reformáció a mindennapi életben olyan istentiszteletet jelent, ami elvezet az Istenhez, Jézus Krisztushoz. Ebből a találkozásból bontakozik ki a mai reformált ember, a tiszta és példás életű felebarát, aki másokat Isten közelébe vonz.

 

Dr. Fábri György – Reformáció: a ma története

Ünneplő Gyülekezés, Kedves Testvéreim!

Amikor a nyáron a megtisztelő felkérést kaptam erre az előadásra, éppen készülődtem az Szász-Anhalti evangélikus testvérek által megálmodott és megvalósított protestáns zarándokút, a Lutherweg végigjárására. A Jóisten kegyelme és segedelme révén teljesített gyaloglás, kerékpározás során Mansfeldtől, Eislebentől Wittenbergen át a reformáció megannyi emlékét, Luther és a többi reformátor életének, működésének nyomait láthattuk, s mindez alkalmat adott a fél évezreddel ezelőtti egyházjobbítói és Jézus-kereső vállalkozás érzékletes megtapasztalására. Ezzel az élménnyel hallhattam a minap Bölcskei főtiszteletű püspök úr prédikációját a reformáció jelenvalóságáról egyházaink életében. Magam is, laikus protestáns hívőként és szolgálatot végző ágostai hitvallású evangélikus egyháztagként, arról igyekezem tanúságtételt megfogalmazni Önök előtt, hogy a reformáció nem csupán nagyszerű és büszkeséggel felmutatható történelmi eseménye a nyugati civilizációnak, hanem a mai napnak, a holnapinak, mindennapjainknak élő feladata, munkálkodása és esélye, mindannyiunk számára. Ehhez fogódzót kínál a ma ünnepelt 95 tétel első pontja: “ Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: "Térjetek meg!" - azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17).”

Visszagondolva az előbb említett zarándoklatra, két kép villant fel előttem mai találkozónkra készülve: az egyik a 95 tétel vasba öntött szövege a Wittenbergi Schlosskirchenek azon az ajtaján, ahova a hagyomány szerint Luther kiszögezte volna az iratot – a másik egy derékmagasságú kis Luther-szobor, plasztikból, ami kis kerekes talpazaton állt, lánccal kikötve egy Zelbst nevű kisváros turistairodája előtt: a fennkölt és nemes gesztus szinte megközelíthetetlen emléke, majd a nagyon is praktikus, mosolyognivaló vagy éppen ironikus idegenforgalmi kellék.

Azonban a reformáció napi valósága erősebb mindkettőnél: erősebb társadalmi-közösségi felelősségvállalásunk üzeneteként és erősebb a személyesen megélt hit üzeneteként.

A protestantizmus társadalmi hivatására manapság nem árt emlékeztetnünk, hiszen egyre többször hallhatjuk környezetünkben a hivatkozást a nagy magyar református íróra, Móricz Zsigmondra, aki a Kelet Népében a negyvenes évek elején megfogalmazta: ne politizálj, építkezz! Ismerjük annak a kornak a lehetetlen választásai helyzeteit s biztosak lehetünk benne, hogy minden mai nyűgünkkel együtt is távol vagyunk az akkori abszurdumoktól. Ezért nagyon is gondosan kell mérlegelnünk, milyen érvénye lehet ennek a számunkra.

Ha a korrupciótól, pőre hatalomtechnikáktól, erőszakosságtól, minőség-immunitástól, kisszerűségtől való elhatárolódást akarjuk kifejezni, nyilván csak egyetérthetünk. De a csalódottságok és kilátástalanság érzése miatt terjedő apátia, reményvesztettség bizonyosan veszélyes, rossz utakra vezet. Ha a közös ügyeinek intézésével szemben közömbösek maradunk s a legszebb protestáns erények közé tartozó közösségi felelősségvállalást nem gyakoroljuk, akkor kiszolgáltatjuk magunkat és polgártársainkat az autoriter vagy cinikus hatalmaknak.

Különösen veszélyesek etekintetben a mai, egyre elnyúlóbban válságosnak tetsző idők. De nem véletlen, hogy éppen mostanában hívja fel a figyelmet több elemző is arra a gazdasági jelenségre, miszerint a protestáns kultúrkörhöz tartozó országokban a válságból való kilábalás perspektivikusabbnak látszik. Vegyük hát újra elő Max Weber meglátásait a kapitalizmus és a protestáns etika viszonyáról, értsük meg jól újra a munka, a teljesítmény morális-üdvtörténeti tartalmának jelentőségét. Azért is fontos volna ebből a szemszögből is végiggondolkodnunk mindezt, mert így megóvhatjuk magunkat attól, hogy olyan kiutakat keressünk, amelyek a jól hangzó, ám nyugati kultúránktól, etikánktól és történelmi tapasztalatainktól idegen, értékvesztésekkel járó megoldásokat kínálnak.

Természetesen a magyar társadalom joggal és alappal várja a protestáns egyházaktól, hogy a hagyományos és hirdetett elveinek megfelelően legyenek intézményekkel is részesei a közfeladatok ellátásának. Az iskolaügyben, a szeretet-szolgálatokban, a rászorultak gondozásában az egyházak évszázadok alatt felhalmozott szakmai tudása, tekintélye, hálózata újra erősödik, képes hiányokat pótolni, igazi küldetést ellátni. Van dolgunk bőven, az intézmények átvétele komoly szervezeti feladatokat s egyben megmértetést is jelent. De ennél is többet: ami ma az adott igazgatási-költségvetési körülmények között üdvös megoldás, az holnap már igazolandó helyzet lesz. Vagyis, nincs messze az az idő, amikor igazolnunk kell tudni teljesítménnyel, eredményekkel, hogy valóban jó kezekben vannak nálunk az oktatási intézmények, a szociális otthonok, az idős- és beteggondozás. Márpedig ezt a költségvetési lobbizáson, okos menedzsmenten, pozitív mutatószámokon túl elsősorban azzal tudjuk megtenni, ha intézményeink működése morális legitimitást kap, mert ott vannak bennük a másik ember elérésének, a másikban meglévő jónak, a másik elesettségével szembeni irgalmasságnak a krisztusi szeretete.

A társadalmi felelősségünk tehát egyben nagyon is személyes megszólítással lehet beteljesített. Szép dolog a kultúrprotestantizmus hagyományainak továbbvitele; református testvéreink nemzetmegtartó erejének, evangélikus testvéreink elitképzési iskola-vezetésének, baptista és metodista testvéreink szociális munkájának és a többi felekezet áldozatos szolgálatának megvalósulása. De amikor ezt tesszük, van-e elegendő hitünk és tisztaságunk a missziós parancs szolgálatához? Sugározzuk-e magunkból a megváltás örömhírét? Felismerjük-e a másik emberben, a nekünk nem tetszőkben, az idegenekben, a nekünk segíteni akarókban, a segítségre szorulókban Krisztus arcát?

Lassan negyed századnyi, vallási és egyházi szabadságban eltelt év után fel kell magunknak tenni a kérdést: vajon nem azért terjed továbbra is a szekularizáció, vajon nem azért késik a vallási ébredés, vajon nem azért fogynak az egyházak, mert a társadalmi szolgáltatásaink mögött nem elegendő a hitünk, nem tudjuk a Szentlélek erejét magunkon átvezetve közvetíteni?

Hitbéli elégtelenségeink társadalmi jelenlétünket is érintik. A tét itt a hitelességünk, márpedig hiteles egyházakra ma nagyobb szükség van, mint valaha. A közösségi morális üzeneteinket ki tudná helyettünk megfogalmazni? A reformáció lényegéhez tartozó polgári szabadság, a gondolkodás autonómiája, az ember méltósága, az elesettek iránti könyörület, a családi és magánéleti zsákutcák feloldása a hit és a megértés őszinteségével – mind-mind égető gondjaink. A reformáció médiaforradalma képes volt arra, hogy az értéket közvetítse. A ma médiavilágában ez nem volna ugyanilyen fontos? A tudomány, oktatás, az egyház az a három intézmény, amelyek a nyugati kultúra folytonosságának letéteményesei. Az ezekben való megújulás a nyugati versenyképesség záloga is egyben.

Ehhez fel kell ismernünk a saját erőnket, ami Krisztus megvallásából és nem evilági támogatásokból származik. Ezek a támogatások magukkal ránthatnak minket, ha bukik a percnyi szempontok által alakított, gyökérteken, intellektuális és morális alap nélküli hatalomtechnika. Még belegondolni is rossz, hogy a mai politikai megosztottságban egyszerre csak az antiklerikalizmus is politikai fegyver lesz.

Jól ismerjük a jézusi mondást: adjuk meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Ezt gyakran az egyházi simulékonyság jeligéjeként emlegették. De mi mondjuk ezt a krisztusi hangsúllyal: megadjuk a ”császárnak”, a mindenkori hatalomnak a lojalitást, a szervezeti együttműködést, de csak azt. Nem adjuk oda azonban azt, ami csak az Istené! A lelkiismeretünk, a hitünk, a személyes elkötelezettségünk, morális értékrendünk az Istené, ebből ered az elesettek iránti szolidaritásunk, a nemzeti és nyugati keresztény közösséghez való kötődésünk és a hitvallás szabadsága melletti kiállásunk. Ezeket sem erővel, sem csábítással nem vehetik el tőlünk.

Ehhez adjon nekünk az Úr áldást, békességet, legyen hozzá erős várunk, s őrizzen meg minket a reformáció újra- s újra-élőinek!

 

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben