PROTESTANTIZMUS ÉS MEDIALITÁS – A REFORMÁCIÓ MEDIÁLIS FORRADALMA

A kilencvenes évek kultúratudományi kutatásai protestantizmus és
medialitás viszonyrendszerét új megvilágításba helyezték: nemcsak
történettudományi, de teológiai és irodalomtudományi munkákban is mind
gyakrabban fogalmazódik meg az a felismerés, hogy Luther 95 tételének
kifüggesztése valójában az első modern médiaesemény. Werner Faulstich
egyenesen a nyugati világ ,,első modern médiakampányáról" beszél, amikor
a reformáció elterjedésének technikai és szellemi körülményeit
vizsgálja. A reformáció története ma aligha értelmezhető a technikai
médiumok története nélkül, és megfordítva, ám ennek érvényessége ma már
nem korlátozódik a könyvnyomtatás és a reformáció egymásrautaltságának
történeti közhelyére. Mind az angolszász, mind a német kutatások
érdeklődése a médiumok közötti gazdag és árnyalt kapcsolatrendszer
feltárására irányult: annak felismerésével, hogy a nyomtatás nem
elsősorban a könyvnyomtatás révén, hanem a technikai médium
eredményeként értett nyomtatott szöveg, illetve az emberi hang, az
emberi közvetítés sajátos összekapcsolásával hozott létre az
egyházi-társadalmi nyilvánosságban forradalmian új minőséget. Olyan
műfajok, mint a prédikáció, az egyházi ének, a levél vagy a röpirat
kapnak a nyilvánosság e rendszerében merőben új, a korábbiaktól eltérő
szerepet. Mind teológiai, mind pedig médiatörténeti nézőpontból
reflektálatlanok maradtak azonban azok a gyakran felbukkanó fogalmak,
amelyeket pedig mind sűrűbben alkalmaznak a reformáció terjedésének
leírására, mint például a ,,médiaesemény", ,,bestseller", ,,tömegeses
olvasói bázis", ,,propaganda" vagy ,,nyilvánosság".
 
Scribner és Edwards összefoglaló munkái egyaránt arra hívják fel a
figyelmet, hogy a reformáció terjedésében nem annyira a nyomtatott
könyv, mint inkább egyéb nyomtatott, gyakran vizuális, képi elemeket is
tartalmazó hibrid médiumok jutottak kulcsszerephez, mint a röpirat, a
röplap, vagy a plakát. Ez egyfelől megkérdőjelezi azt a szintén
közhelynek számító feltételezést, amely a reformáció ,,képiszonyát"
állítja szembe az ellenreformáció erőteljes vizuális kommunikációjával.
Ezek az eredmények megkerülhetetlenné teszik az olyan kérdések
megválaszolását, mint hogy milyen feltételek mellett beszélhetünk az
egyes médiumok felekezetekre jellemző felhasználásáról, hogy
visszavezethető-e az egyes médiumokhoz való viszonyulás meghatározott
teológiai elvekre, vagy legalábbis az ezekből következő felekezeti
kultúra, felekezetei nyilvánosság meghatározott formáira. Ebből
természetesen már következik az a kérdés is, hogy a reformáció
nyilvánossága elhatárolható-e a nyilvánosság más, katolikus (vagy
laikus) formáitól. Reformáció és ellenreformáció, protestantizmus és
katolicizmus egymással sokszor szembenálló módon, ám sokszor nagyon is
hasonlóan alkalmazzák a rendelkezésükre álló, éppen új technikai
lehetőségeket és médiumokat. Bizonyos kutatók az ,,embermédium" és a
nyomtatott médium egymásrautaltságát tekintik a reformáció sajátos
médiatechnikájának.
 
A nyomtatás mediális forradalma a Gutenberg-galaxis fél évezredére
biztosította a nyomtatott szöveg, a könyv médiahegemóniáját. A huszadik
század az új médiumok megjelenésével eredendően új helyzetet teremtett,
amelyre az egyházak, a felekezetek reagálni voltak kénytelenek. A
nyilvánosság megváltozott formái, az elektronikus médiumokkal való
szembesülés azonban visszamenőleg is megvilágította: a médiumok nem
választhatóak el attól, amit közvetíteni hivatottak, a közvetítés
tartalma, valamint formái és technikai feltételei szükségszerű
oda-vissza játékukban alakítják egymást.
 Konferenciánk célja, hogy különféle tudományterületek párbeszédére
alapozva, a teológia, a történettudomány, az irodalom- és médiatudomány
illetékességi körébe egyaránt tartozó kérdések, protestantizmus és
medialitás gazdag és szerteágazó összefüggésrendszerének feltárására
tegyen kísérletet. A magyar kultúra sajátos kontextusában találjon
aktuális kérdéseket és releváns válaszlehetőségeket azokkal a -
nemzetközi kontextusban mind gyakrabban tárgyalt - problémákkal
összefüggésben, amelyek a protestáns hagyomány médiumokhoz való
viszonyát illetik. A nyilvánosság, a technikai és nem technikai médiumok
kérdései mellett a fordítás, a prédikációs és exegetikai gyakorlattal
összefüggésbe hozható retorikai és hermeneutikai hagyomány, a templomi
éneklés vagy például a nyomdahálózat magyar sajátosságainak
médiaelméleti horizontból való vizsgálata nem csupán a magyar
protestantizmus önértelmezéséhez járulhat hozzá, de a hazai
médiatörténeti gondolkodást is újabb szempontokkal gazdagíthatja.
Ezeknek az évszázadokon átívelő, ugyanakkor folyamatosan módosuló
gyakorlatoknak a feltárása a magyar művelődéstörténet eddig kevéssé
kutatott, interdiszciplináris területén szolgálhat új eredményekkel.