Versek, idézetek ballagásra

Reményik Sándor: Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,

A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Az életünk útján haladnunk kell, mennünk,
De néha majd itt, bent még visszatekintünk,
Emlékezünk, s akkor felbukkan sok emlék. . . .
Ó, az idő siet, az ember tovább lép.

Elbúcsúzunk és elválunk.
Továbbmegyünk, tovább ballagunk.
Saját útján jár mindenki;
Ez az élet: menni, menni. . .

Idézetek:

„Gyermekeim, ó drága barátaim, ne féljetek az élettől! Hiszen olyan szép az, mikor valami jót és igazat cselekszik az ember!”

(Dosztojevszkij: Karamazov testvérek)

„Ámulni még, ameddig lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyermekkorodban.”
(Áprily Lajos)

„Elmúlt, mint minden más pillanat,
mégis tudjuk, hogy múlhatatlan,
mert szívek őrzik, nem szavak!"”

(Végh György)

„Rebbenünk mi is szét a nagyvilágba,
s folytatjuk röptünk, céllal, céltalan,
s egyenként a tág mezőt bejárva,
tesszük dolgunk: hisszük, értelme van.”

(Kalász László)

„Nem a mi dolgunk igazságot tenni,
A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.”

(Reményik Sándor)

„Csak erőtökhöz mért dologba fogjatok és
fontolják meg soká, mit bír el vállatok. s mit nem.”
(Horatius)

„Talán Te is úgy érzed, a világ szűk neked,
Korlátok közé szorítva éled az életed.
Álmaidban is csak önmagad keresed
De hidd el, soha nem volt ilyen jó neked.”

(Som Lajos)

„Tudnunk kell, mire vagyunk képesek, több
vagyunk a semminél, de nem vagyunk minden.”
(Blaise Pascal)

„Messze, a napfény sugarai közt
ott lebegnek megmerészebb vágyaim.
Talán nem érhetem el őket,
de felnézhetek és láthatom szépségüket.
Hihetek bennük és próbálom
követni az utat, melyet kijelölnek.”
(Joseph Addison)

„Induljunk vígan és remélve
a boldog, szép jövő elébe,
Miénk a hely a nap alatt,
míg szívünk bátor és szabad.”
(Juhász Gyula)

„Diák marad az ember amíg él,
leckéjét a sírig tanulja,
nehezebbet mindig a réginél.”
(Vajda János)

„Tedd, mit úgy érzel, tenned kell,
arra menj, merre szíved terel.
Hisz időd oly kevés,
légy hát a magad ura, míg élsz.”

„Viszontlátásra!- mondom és megyek,
robognak vonatok és életek.
Bennem legbelül valami remeg.
Nem tudom, sose tudhatom,
szoríthatom-e még azt a kezet,
amit elengedek.”
(Reményik Sándor)

„Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan
őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az
ünnepekre.”
(József Attila)

„Kis csónak csak életünk,
a sors az óceán.
Most szép partokon köthetünk,
majd hullám kénye hány.
De kedvezően lengő szelet,
s dörgő vészt a csónak felett
tűr a bölcs egyformán.”

(Kölcsey Ferenc)

„Megcélozni a legszebb álmot
Komolyan venni a világot
Mindig nevetni és remélni
Így érdemes a földön élni.”
(Papp László)

„Ha az órát úgy betöltöd,
hogy benne érték hatvan percnyi van,
minden kincsével bírod ezt a földet,
s ami még több: ember vagy fiam!”
(Kipling: Ha)

„Húsz éves lesz lassan már a gyermek,
Álmainak fénye veszett már,
De hiszi még, hogy új álmai lesznek,
És álmaiért újra harcba száll.”

„E boldog, békés négy diákesztenbő,
Örökre elmúlt, vissza soha nem jő.
Mint álom, úgy suhan tova,
Diákok többé nem leszünk soha.”
(Madách Imre)

Küzdelem a diákélet,
Küzdelemde mégis szép.
Gyorsan telik tova röppen
Ez a sok-sok boldog év.

Mit írjak Neked, hogy emlékezz rám?
Hisz feledni könnyű a nyíló évek után.
Feledni könnyű jót, rosszat, szépet,
Csak egyet nehéz – a diákéveket!

Régi idők, régi kopott könyvek,
Derű, mosoly, néha fájó könnyek.
Múlik minden, rohannak az évek,
Bűcsűt intünk, múló diákévek.

Fáradtan ballagok,
Árnyam sötét,
S hátam mögött
Megáll az ifjuság, áll tétován
Lehajtja szép fejét
És többé nem jön velem tovább.

Minden elmúlik egyszer, ha tovaszáll a nyár
Fáradt szívünk egyszer valakit visszavár.
Hajunk ezüstbe játszik, belepi a dér,
Az ifjuságod mindennél többet ér!

Legyen jó és nemes, segíteni kész az ember!
Mert csaz ezáltal különbözik a többi leleven lénytől melyet megismert!

Ne csüggedj, hisz ifjú vagy
S minden ekérhető
Ha van Benned akarat
S szeretni erő!

Az ember általában
Nem nagy jelenség,
De jelentősége
Mérhetetlen!

Jobbágy Károly: Búcsúzó

Búcsúzunk attól,aki minket
éveken át a jóra intett,
tanított -s védett,hogyha kellett;
így cseperedtünk szíve mellett.

Mennyi apró és nagy viharban
vitt minket féltve,szinte karban;
lelkünket mentve,fedve sokszor
óvott jövendő záporoktól.

Volt otthonunk és legtöbbünknek
anyánk,apánk -ki kísért minket;
de amit ők nem tudtak adni,
azt kaptuk itt nyolc év alatt mi.

Apró gyermekként még remegve
léptünk ebbe az épületbe,
s most úgy megyünk el,hogy az élet
titokból -tiszta törvénnyé lett.

Bárhová nézünk,mostmár minden
úgy villan vissza szemeinkben,
ahogy hosszú pár éves múltunk
alatt azt itten megtanultuk.

Feledheti anyját a gyermek?
- Álmában új életre kelnek,
s öreg korban is fényben állnak
gesztusai elmúlt szavának.

Épp így mi is már mindenképpen
magunkba zárva,rejtve,szépen
visszük azokat,kik szeretnek,
s emlékét derűs reggeleknek.

S pajzsként emeljük,hogyha zordul
kínoknak kardja ránk csikordul,
mert az a pajzsunk,az a vértünk,
mit itt tanultunk,s végigéltünk.